„Nőügyekkel nem foglalkozom” – szól az elhíresült idézet Orbán Viktortól, ami akkora karriert futott be, hogy egy frissen megjelent politológiai-szociológiai-történelmi kötet címeként hasznosult újra. De az Orbán Viktor nőügyei című könyvben a cím ellenére Balázs Zsuzsanna újságíró (és egykori kollégánk) és Pető Andrea történész, az MTA doktora, a CEU Demokrácia Intézetének kutatója (és vendégszerzőnk) sem csak a magyar miniszterelnökkel, és nem csak nőügyekkel foglalkozik.

Igaz, ami azt illeti, Orbán elhíresült mondata sem valamilyen „nőügyről” szólt, hanem Szemerkényi Réka washingtoni nagykövet leváltásáról. A sors iróniája, hogy Szemerkényit azért váltották le, mert a kormány szerint nem „védte elég határozottan a magyar álláspontot a CEU ügyében”, a kötet bemutatóját pedig épp itt, a CEU Nádor utcai épületében tartották hétfőn.

A könyv bevezetője szerint az Orbán-kormány egyik nagy állítása nőügyben, hogy ciklusról ciklusra növekszik a biztos női szavazók aránya. Bár ezt a kormány a családügyi intézkedések sikereként könyveli el, a valóság valamivel árnyaltabb: senki sem tudja, hogy a valódi szavazatok hány százaléka származik nőktől, és hány férfiaktól. Ahogy azt a kötet bemutatóján Böcskei Balázs politológus is megjegyezte, erre nemigen születtek még mérések, nehéz is lenne mérni a pontos adatokat, ahogy pedig a könyvben is olvasható, a helyzet tisztázásában nem segít az sem, hogy egyes közvélemény-kutató intézetek eredményei inkább a propagandáról szólnak, mintsem a valós, mért adatokról. De még ha el is fogadjuk ezt az állítást, mit ajánl a kormány, amitől ilyen népszerű a nők körében?

A biztonság az ígéret

A válasz amennyire egyszerű, annyira bonyolult is egyben: biztonságot. Pető szerint az illiberális rezsim első ismérve, hogy párhuzamos rendszereket épít ki, megszünteti vagy ellehetetleníti a meglévőket, és újakat tesz a helyükre. Ha a CEU-nak mennie kellett, egy új egyetemet kell támogatni, ha egy nőjogi civil szervezetet ellehetetlenítenek, csinálnak másikat és így tovább. A szakpolitikai kérdések háttérbe szorulnak – mondta a bemutatón Pető –, ezek helyett inkább az ellenségkép formálása kerül előtérbe: nem jogokról, hanem fenyegetésekről lesz szó, így kerül a diskurzusba Soros György, a migránsok vagy a genderpropaganda. A harmadik lépés a familiarizmus bevezetése: ahogy az illiberális állam sikerreceptjéről szóló fejezetben olvasható, itt ugyanis önálló nőpolitikáról nincs szó, a kormány a női jogokról szinte kizárólag a családon belüli kontextusban kommunikál.

Ennek több következménye is van: egyrészt létrejön egy politikai termék, amit el lehet adni a választóknak és az illiberális demokráciát csodáló külföldieknek, másrészt komoly feladatot ad az ellenzéknek is, amelynek rá kellene licitálnia a Fidesz ígéretére, a biztonságra. Ahogy Böcskei a bemutatón elmondta, ez a politika kifejezetten egy bizonyos nőtípust céloz, nem a női szavazók egészét, méghozzá tudatosan: ha ezt a réteget meg lehet nyerni, az már magában is politikai siker. Az ukrán háború miatti sorozással történő riogatás, a kedvezményes lakáshitel és a többi intézkedés üzenete az, legalábbis a szerzők szerint, hogy ha valaki hajlandó kompromisszumokat kötni, biztonságban élhet, erre pedig a kormánypárt a korábban Böcskei szerint influenszer-politikusként használt Novák Katalinnal és Varga Judittal próbált ráerősíteni: lám, miniszterként is van idő ablakot mosni vagy a gyerekekről gondoskodni, mindezt a hagyományos családmodellben, amit számos külső veszély fenyeget, de amíg ez a rendszer marad, minden rendben lesz. Az más kérdés, hogy a kormánypárt nagy női nyitása a két magas rangú női politikussal nem volt éppen zökkenőmentes – a kezdeti sikerek után (Novák Katalin kifejezetten népszerűnek számított családügyi miniszterként) a kegyelmi ügy kirobbanásakor mindkettejüknek menniük kellett.

Ez már csak azért is érdekes, mert Magyarországon a régióban egyedülálló módon a női képviselők aránya a rendszerváltás után nem nőtt, hanem csökkent, és azóta is csökkenőben van. Ennek az okairól lehet vitázni, találgatni is lehet, de mint a könyvbemutatón elhangzott Böcskeitől, árulkodó lehet az is, hogy a két prominens női politikus bukása után most Ferenczi Orsolya az egyetlen, aki valamennyire előtérbe kerül, méghozzá a nem túl népszerű űrbiztosi pozícióban, ami a politológus szerint a szavazók számára nem egy kifejezetten fontosnak tűnő, hanem inkább bosszantó pozíció – minek az űrre költeni, amikor még itt a Földön, szűkebben Magyarországon is akad még megoldani való probléma.

A darnózseli hentes és a sonkába tekert nők

Ez persze csak a politika és az elméletek birodalma: a könyv minden fejezete és alfejezete egy-egy olyan problémával indít, ami viszonylag nagy nyilvánosságot kapott Magyarországon, aki olvasott az elmúlt években újságot, a többségükkel találkozott is, és mind valamilyen módon köthető az női egyenjogúsághoz vagy a női jogokhoz. Itt fontos megjegyezni, hogy nem csak azokhoz: ahogy Orbán Viktor nőügyei sem nőügyek, ezek a nőügyek sem feltétlenül azok. Szóba kerül a darnózseli hentes vagy Renner Erika esete. Bár az elkövetőt mindkét esetben elítélték, az egyszeri újságolvasó számára is világos, hogy rögös út vezetett idáig. Ennek is megvan a jogi háttere az uniós jogharmonizációtól az áldozatvédelem magyar működéséig, de elsősorban nem ez a könyv erős pontja, és nem is az, amikor a szerzők azt ismertetik, hogy a ChefMarket lenge prosciutto- és szalámibikinibe öltöztetett nőkkel reklámozta a termékeit, hanem az, amikor a hatalommechanika és a történelem kerül szóba. (Gattyán György pornóbirodalma, pártja és teqball-vállalkozása a sonkába öltöztetett nőkhöz hasonlóan inkább csak kitérő, mint lényeges rész: tegye fel a kezét, aki utoljára látott sonkanőt, teqballt vagy bármit a Megoldás Mozgalomtól!)

Hiába lett politikai termék Orbán Viktor nőpolitikája, ez nem előzmény és példa nélküli. Egyes intézkedések gyökerei az államszocializmus idejéből származnak, mások későbbi gyökerekkel rendelkeznek, de mint látszik, ebben sincs új a Nap alatt. A mostani ideaexport – a családközpontúság, vagy akár az, hogy Donald Trump mintaként hivatkozik az Orbán-kormányra – kétségtelenül sikeres, legalábbis ami a nemzetközi visszhangot illeti. Az illiberális államokban sikert arat. Az export gyakorlati haszna kétséges, de politikai szempontból bizonyára hasznos volt. Az más kérdés, hogy a nőügyi mintaképnek kikiáltott Novák Katalin maga sem élvezte feltétlenül a tradwife-szerepet, mint az a már bezárt blogjából kiderült, ennek ellenére egy idézett felmérés szerint pont ez a szerep volt az, ami népszerűvé tette a választók között.

Gender? Akkor nem kell!

És itt kerül elő a hívószavak szerepe: az előbb hivatkozott felmérésben a magyarok 78 százaléka „a háztartás vezetését és a családtagokról való gondoskodást” nevezte meg a legfontosabb női feladatnak, nem véletlen, hogy Novák egyik elhíresült videója is arról szól, hogy bokros teendői között időt szakít az ablakpucolásra is. Az egyik ilyen fontos hívószó a gender, amiről sokat és sokszor beszélnek, de általában nem arról, amit a szó jelent, hanem arról, amilyen jelentőséget tulajdonítanak neki.

„A gender először is a biológiai, vagyis születéskor adott nem társadalmi megnevezése. A politikai irányelvekben ugyanakkor ezt a kifejezést használják a nő elegánsabb megnevezéseként is, amikor arra keresik a választ, mi a nők szerepe a tudományban, a politikában, a gazdaságban, vagyis a vizsgált társadalom különböző szektoraiban” – írják a szerzők. Ezek után nem csoda, hogy a Fidesz „No gender!” üzenete némi megütközést váltott ki azokból, akik megpróbálták értelmezni, de azokból nem, akik ebből azonnal a szakállas transzvesztiták tömeges megjelenését szűrték le Magyarország óvodáiban. Ez utóbbi hozzáállás, ami korántsem csak Magyarországra jellemző, cserben hagyja azokat, akiket érint a genderkérdés, ha már van ilyesmi – vagyis a választók nagyjából felét, az összes nőt. Böcskei szerint az is tanulságos, hogy amikor ugyanazt a kérdéssort tették fel a válaszadóknak a gender szó használatával, mint anélkül, lényegesen elutasítóbbak voltak – ilyen a szavak hatalma.

Versengő ígéretek

Igen ám, de mi van akkor, hogy ha gender ide vagy oda, valaki úgy akar szavazni, ahogy az érdekei diktálják, és szeretne valami alternatívát a mostani nő- vagy családpolitika mellé? Úgy tűnik, egyelőre semmi: Magyar Péter és a Tisza óvatosan bánik a gendertémával, ahogy a Pride-dal kapcsolatban sem fogalmazott meg egyértelmű állásfoglalást, és úgy tűnik, hogy más ellenzéki szereplők sem tudnak semmilyen csábító ajánlatot tenni. A kötet a női szavazók mobilizációjának kérdésével zárul, de a történet még nem: miután tényleg a szavazók feléről van szó, egyáltalán nem mindegy, hogy ki és mivel tudja megszólítani ezt a réteget, a kormány által bejelentett SZJA-mentességre viszont még nem érkezett ellenzéki licit – ehhez persze, ahogy Böcskei is mondta a könyvbemutatón, nem ártana egy költségvetés sem.

„Nőügyekkel nem foglalkozom”, szólt a mondás 2017-ben, és bár a könyvből kiderült, hogy a nőügyek nem feltétlenül nőügyek, ahogyan az is, hogy a régió más országaiban azért valamennyire foglalkoznak velük, nem biztos, hogy Magyarországon is ez lesz a helyzet, pedig igény lenne rá, és nem csak fogyasztói, hanem politikai is: erre utal az is, hogy a Fidesz éppenséggel a női szavazók megnyerése érdekében tesz intézkedéseket, amire a választásig minden bizonnyal az ellenzéknek is reagálnia kell.

(Balázs Zsuzsanna – Pető Andrea: Orbán Viktor nőügyei – Az illiberális genderpolitika működése és hatásai. Womanpress Polgári Társulás, 2025)

Forrás