Miközben a magyar politikatörténet legkarikaturisztikusabb minisztereinek toplistáján dobogós Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter a paksi atomerőműnél végez nagy megtekintést, hogy jelenlétével védje meg az ország energiainfrastruktúráját, amelyet katonai jelenléttel igyekszik óvni a kormány az ukrán fenyegetettségtől, aközben a békepárti Donald Trump újra és újra támadást vezényel Irán ellen, rakéták érkeznek Abu-Dhabiba, Dohába, Dubajba, Tel-Avivba.

Olyan városokat ráznak meg robbanások, amelyekben magyarok dolgoznak, ahová a magyar felső középosztály utazgat, azokat a repülőtereket zárják le, amelyeken honfitársaink sokasága száll át ázsiai nyaralásának belépőjeként.

Most nem a konkrét politikai kampányokat elemezgetném, nem a történések lehetséges bel- és külpolitikai kimeneteit kutatnám. Inkább azon gondolkodom, hogyan férkőzik be a választók elméjébe és pszichéjébe a fikció és a valóság. Hogy a hírlevél szó jelentéstartományának kereteiből egy szemernyit megőrizzek, addig a feszítő filozófiai dilemmáig azért nem sietek el: mi a valóság?

Ám odáig mindezzel a szemérmes visszafogottsággal együtt is el kell jutnom: mi az a fikció? Azaz: mi a fikció a politikában?

A kérdésre azért nem egyszerű a válasz, mert a politikusok képesek létrehozni valóságokat. Vagyis fiktív történeteket valóság alá rendezni.

Vegyünk csak egy példát! Morálmentesen gondolkodom, a hatalmat szeretném megtartani. A pártom

által intenzíven képviselt ügyek közül a migrációnak van a legnagyobb támogatottsága, ahogyan a méréseim szerint ehhez kapcsolódik a legtöbb szorongás is a társadalomban.

Nyilván bármelyik nap követhet el bűncselekményt migrációs hátterű ember egy nagyvárosban. De, ha nem lenne ilyen bűntény, akkor egy elméleti hatalmi maffiának a déli határon érkezőkkel is jó eséllyel lehet alkut kötni arról, hogy egyikük szúr egyet karra az egyik városban, cserébe a családja békében és sok pénzzel megrakodva távozhat Nyugatra.

Mármost, ha egészében birtoklom az erőforrásokat és a hatalmi intézményeket, és a kezembe veszem az esetet, azt teszek vele, amit akarok. Azaz: az elkövetőt előállíthatja egy csapat terrorelhárító, a kirendelt járókelő úgymond véletlenül felveheti a jelenetet, amelyet aztán végtelenül vetíthetnek a kontrollált nyilvánosság összes csatornáján a választók. Később sajtótájékoztatón jelenthetik be, hogy feltételezhetők a merénylőnek az Iszlám Államhoz fűződő kapcsolatai, a titkosszolgálatok mindent megtesznek a földerítésre, kapcsolati hálójának föltérképezésére, az influenszerek és a politikusok borongva tájékoztathatnának minden csatornán a terror közvetlen veszélyeiről, meglátogatnák a sértett családját. Addig is fokozzák a biztonsági intézkedéseket, a nagyvárosok tereit fegyveresek lephetik el, akik minden, külső jegyeiben tőlünk különböző embert igazoltatnak – ha ez Budapesten történne, ezzel egy időre lényegében megszüntetnék a megrendelt ételek kiszállítását. Nem részletezem tovább, értjük. Ilyenkor a valóságot rendezem, hiszen tudjuk az ellenfél reakcióit: az ellenzék rámutat a színházjellegre, a jogvédő szervezetek felszólalnak a külföldiek rasszista hátterű vegzálása ellen, a hatalom pedig gyártja a tartalmat arról, hogy a globalista ellenzék bevándorlóországot akar, akár az emberek biztonságának és életének feláldozása árán is, miközben a kormány mindent megtesz az emberek védelméért.

Ebben az esetben a valóságot rendezzük, mert a valóságban megtörtént esettel egyúttal a valóságban történő politikai cselekvést hajtunk végre, miközben a történet alapja fikció, hiszen én találtam ki.

Nem kérdés, hogy alapvetően jelentősen kontrollált nyilvánosságokban, leginkább autoriter rendszerekben ezek jól működő logikák, elég csak Oroszországról szóló könyveket olvasni.

Nyilván nem e kategóriában, de amolyan bevezető kurzusként érdemes megtekinteni Orbán Viktor Facebook-oldalát, amelyen zajlik egy háború Ukrajna ellen, friss tartalomban már szinte a „warroomból” jelent a kormányfő, hogy megvédje hazánk energiabiztonságát.

De hogy közben lőnek.

Nem kontrollált történet keretében, nem tervezett reakciók nyomán rakéták zuhognak magyarok által látogatott városokra, tele van a média egy valóságból eredő, s valóságban történő háborúval.

Leginkább az érdekel, hogy vajon képes-e a fikcióból létrehozott valóság háborúja hasonló módon manipulálni az emberek szorongásait, mint a valóságból eredő, valóságban zajló háború. Nyilván távol van az iráni háború is, ahogyan távol vannak az ukrajnai lövészárkok is, ám ezzel együtt erős politikai kísérlet egy minden tudásunk szerint a háború elsődleges jelentéstartományát nem érintő konfliktus háborúként mesélése, amikor vannak létező háborúk is.

A kortárs politika egyik kulcsa a félelem- és szorongásmenedzsment. Vagyis: annál jobb esélye van a hatalomnak a pozíciói megtartására, minél inkább képes azonosítani az emberek félelmeit és felerősíteni azokat, amelyek illeszkednek a saját napirendjéhez. És közben csökkentenie kell azoknak a félelmeknek a láthatóságát, illetve erejét, amelyek erősítése az ellenfele érdeke.

S most itt állunk a félelemipar csúcskorszakában, s nézzük, ahogyan a fikciók és a valóságok egyszerre érkeznek az elménkbe, s ott háborúznak a szorongásainkért. Tényleg, a legőszintébben érdekelne, melyik nyer. Már csak azért is, mert ez legvégül az irodalom egyik nagy kérdése is.

Mondjuk, nemcsak erre a felvetésre nem tudom a választ, de arra sem, hogy miféle félelmet képes csökkenteni, ha valahol megjelenik Szalay-Bobrovniczky Kristóf miniszter.

Talán csupán a félelmet attól, hogy a semmilyenek nemesei nem érezhetik magukat valakinek ebben a világban.

The post Pető Péter: Orbán Facebookján Ukrajna háborúzik velünk, Dubajba rakéták csapódnak – a fikció és a valóság ugyanúgy éri el az elménket? first appeared on 24.hu.

Forrás