Műholdas felvételek alapján 280 kőből kirakott, körülkerített temetkezési helyet azonosítottak a szudáni Atbai-sivatagban, derül ki az African Archaeological Review folyóiratban megjelent friss kutatásból. Az Atbai Enclosure Burials (AEB) névre keresztelt struktúrák 5 és 82 méter átmérő közötti, kőfalakkal körülvett temetők, amelyek a Nílus núbiai szakasza és a Vörös-tenger közötti sivatagi sávban szétszórva helyezkednek el. Bár közülük húszat korábban már felfedeztek, rendszerben, egységes regionális hagyományként most vizsgálták őket először.

Az elkerített temetők megépítése komoly közösségi összefogást igényelhetett: a kutatók számításai szerint egy átlagos, 60 méteres kerületű struktúra felhúzása egyetlen embernek 161 munkanapot vett volna igénybe, míg egy 50 fős csapat három nap alatt el tudta végezni. Jellemző, hogy a struktúrákat szinte mindig vízforrások közelében helyezték el, ami nomád pásztorkodó közösségre utal. A szénizotópos kormeghatározás alapján i. e. 4500 és 2500 közé datálhatók.

A feltárt temetőkben emberi és szarvasmarha-maradványokat egyaránt találtak – a legnagyobb AEB körülbelül 18 szarvasmarha-sírhelyet tartalmazott. Ez illeszkedik abba a széles körben elterjedt szarvasmarha-centrikus kultúrába, amely a kelet-szaharai társadalmakat jellemezte a holocén idején, és amelynek emlékeit a régió sziklarajzai is őrzik. A szarvasmarhák emberi sírok mellé való temetése legalább az i. e. hatodik évezredig visszavezethető hagyomány a Nyugati-sivatagban.

A temetkezési helyeket végül az egyre erősödő elsivatagosodás tette elhagyatottá – az Atbai ma már alkalmatlan szarvasmarhák legeltetésére. A kutatók szerint azonban az AEB-hagyomány meglepően sokáig, egészen az i. e. harmadik évezredig fennmaradhatott, ami arra utal, hogy a terület különösen hosszú ideig nyújtott menedéket a pásztortársadalmaknak, vagy az éghajlati változások itt kevésbé drámai hatással jártak a népességre, mint máshol a Szaharában.

Forrás