– Egy nép kiáltása tegnap és ma .

Az 1956-os forradalom emléke ma is él, de vajon méltó módon?

Tegnap Magyarország az 1956-os forradalomra emlékezett – arra a pillanatra, amikor egy elnyomott nép kimondta: elég volt. 

Budapesten két nagy vonulásos rendezvény zajlott, a Kossuth téren zászlófelvonással kezdődött az állami megemlékezés, a Terror Háza pedig ingyenesen látogatható volt. A Hősök terén délután az ellenzéki erő tartott megemlékezést. A hivatalos narratívák azonban nem egységesek, és a megemlékezés politikai erőfitogtatássá silányult.

1956-ban a magyar nép egy nyílt diktatúra ellen lázadt fel. Külföld biztatott, majd magára hagyott minket. Ma sokan ismét rendszerváltást akarnak – nem tankokkal szemben, hanem a demokrácia álcája mögé bújt önkény ellen. A közvagyon megdézsmálása, a személyi kultusz megjelenése mind a két domináns politikai erő táborában, az EU-val szembeni kormányzati ellenségképzés, ezek  mind újraírják a változás iránti vágy narratíváját.

Pedig 1956 hősei nem pártokért, hanem szabadságért, demokráciáért, az orosz elnyomás megszűnéséért haltak meg, szenvedtek el évtizednyi megtorlást. 

Vannak olyanok, akik számára a tegnapi látványos tisztelgés nem tűnt mindig tiszta főhajtásnak. Sokkal inkább politikai erőfitogtatás eszköze lett. 1956‑ban nem a propaganda, hanem a hősök rengették meg az országot. A méltó megemlékezés nem a színpadon, hanem talán pár szál virág elhelyezésével, vagy a privát szférában hiteles – amikor alig egy percben végiggondoljuk, mit jelentett mindaz, amit addigra a magyar nép és a magyar társadalom már elszenvedett.  Nem csupán hősies volt a kiáltás: „Eddig és ne tovább.”, hanem hős tettek és bátor, áldozatteljes kiállás.

Világos, hogy ma a kontextus más. Akkor és ott  valami ellen kellett küzdeni. Mi szerencsésebbek vagyunk. A mi jelenünk összehasonlíthatatlan nagyszüleink valóságával. Így mi nem feltétlen valami ellen, hanem céljainkért küzdhetünk. 
— Vélemény – Jámbor