„Négyen Nézik, Ahogy Az ötödik A Végét Járja” – Interjú Egy Kórházi Segédápolóval

Máriával egy méltóságterápia-képzésen találkoztam. A méltóságterápia Harvey Chochinov kanadai pszichiáter által kidolgozott életvégi pszichoterápiás módszer, amely segít a haldoklóknak átgondolni a számukra legértékesebb dolgokat, és dokumentálni az örökségüket – így őrzi a beteg emberi méltóságát és javítja az életminőségét élete utolsó időszakában.

A tanfolyamra azért jelentkezett Mária, mert szeretne fejlődni, és reméli, hogy egy nap a betegeknek méltóbb ápolást nyújtó hospice-házban kaphat munkát. Én pedig úgy kerültem oda, hogy megértettem: az életvégi döntésekről és az azoktól elválaszthatatlan hazai életvégi ápolás viszonyairól tervezett könyvem közvetlen élmények nélkül felületes marad.

Mária az ápolói hivatást már tapasztalt felnőtt emberként választotta. Eredetileg mérlegképes könyvelői képesítést szerzett, és évekig a szakmájában dolgozott. Édesapja halálakor értette meg, hogy az ő igazi hivatása az élettől búcsúzó emberek ápolása lesz. Szakápolói és gerontológiai gondozó lett, ám OKJ-s vizsgái csak segédápolói besorolást tesznek lehetővé, hiszen szakiskolát nem végzett.

Amikor beszélgettünk, egy éve dolgozott azon az osztályon, amelynek két részlege van. Egy 20 ágyas, ahol egy szakápoló és egy segédápoló szolgál. A másik, 45 ágyas részlegben ketten-ketten vannak. Az osztályon van egy térítéses, egyágyas VIP-szoba, két kétágyas szoba, a többi kórterem ötágyas, ezekbe gyakran egy pótágyat is tesznek. Máriát még mindig megrázza számos olyan jelenség, amilyenekhez tapasztaltabb kolléganői már régen hozzászoktak.

Az alábbi interjúra aligha lett volna alkalom, ha nem lettünk volna diáktársak a képzésen, ezért tegeződünk. Beszélgetőtársam keresztnevét a kérésére megváltoztattam.

∗

Elég a hat ápoló 65 betegre?

Persze, hogy nem elég, a műszakokat sem lehet normálisan megszervezni. Minden szakápolónak nagyon-nagyon sok túlórája van, szinte minden hónapban elérik a megengedett 240 órát. Ezt már nyilván csak elhivatottságból lehet vállalni. És egy kicsit megszokásból. Van, aki már tizenéve ott dolgozik. Ez nagyon nehéz élet, de a miénk addiktív szakma. Van, aki elmenekül, és azután visszajön – még akkor is, ha esetleg jobban fizető állást talált. De hiányoznak neki a kollégák, a betegek. A tudat, hogy itt milyen nagy szükség van rá.

Milyen állapotban kerülnek be hozzátok a betegek?

Én egy éve vagyok ott, de már ennyi idő alatt is sokat romlott a helyzet. Egymás között azt szoktuk mondani, hogy kiírhatnánk: rehabilitációs és mentálhigiénés, pszichiátriai elfekvő osztály. Általában naponta halnak meg nálunk, a legtöbb esetben daganatos betegek. Behozza a mentő a betegeket, a sürgősségi osztály nem fogadja őket, mert már nem tud rajtuk segíteni, és nincs is ott hely. Jönnek a szociális otthonokból is, ha ott olyan probléma adódik, amit ők nem tudnak megoldani.

Ezek milyen problémák?

Sokféle. Gyakran máj, epe, vese. Jönnek sztrókkal, sztrók utáni állapottal, és persze Alzheimer-kórral, rengeteg demens beteggel foglalkozunk. Az utóbbi évben is egyre tolódnak az arányok afelé, hogy hozzánk életvégi ellátásra kerülnek az idősek, mintha hospice lennénk. Csak éppen nem tudjuk megadni, amit ott kellene. Beteszik őket hozzánk, itt aztán kiderül, hogy daganatos, végstádiumú rákos, már reménytelenül szétterjedt a testében a betegség. A család azt mondja: nem tudták, hogy ekkora a baj. Szerintem pedig észre kellett venniük. A beteg azt meséli: lefogytam húsz kilót, itt is, ott is nagy fájdalommal küszködök, de nem tudom, mi bajom van. És rendre kiderül, hogy áttétes daganata van. Nem hiszem, hogy nem ment orvoshoz, vagy, hogy a körzeti orvos nem vette észre.

És akkor mi van, ha ez nálatok derül ki?

Nagyjából semmi sincs. Marad nálunk általában egy jó darabig. A család dönthet az otthoni ellátás mellett, vagy megpróbálja elhelyezni valahol. Mi megtesszük, ami tőlünk telik, de előbb-utóbb ki fogjuk adni, mert nem tarthatjuk bent hónapokig, hiszen ez nem hospice-ház, ez állami kórház.

Mennyi ideig maradhatnak nálatok?

Van olyan beteg, aki két hétig marad, aztán a család dönt róla, esetleg másik kórházba viszik, mondjuk, tüdőproblémával áthelyezik a Korányi kórházba. Ha van rá lehetőség, elviszik idősotthonba.