Nairobiban, Kenya fővárosában nagyjából 40 ezren élnek abból, hogy egyetemi beadandókat, szakdolgozatokat, tanulmányokat írnak olyan európai diákoknak, akik hajlandók fizetni érte, és valószínűleg nem csak diákokról van szó – mint tudjuk, a publikációs kényszer nagy úr. Léteznek persze más esszégyárak is – olyanok is, amelyek mesterséges intelligenciát használnak, és olyanok is, ahol élő emberek írják a szövegeket, de Kenya több szempontból is különlegesnek számít: az országban évente egymillióan diplomáznak, de csak a töredékük tud elhelyezkedni a képzettségének megfelelően, egy-egy szakdolgozatért viszont mesés összegeket kaphatnak – idejük meg van írni, pláne akkor, ha ebből szeretnék eltartani a családjukat.

Róluk szól Eloïse King 2024-ben forgatott dokumentumfilmje, az Árnyéktudósok (Shadow Scholars), amit Magyarországon a 2026-os Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon mutatnak be január végén. King maga nem jelenik meg a filmben; a főszereplő-narrátor egy kenyai születésű oxfordi szociológiaprofesszor, Patricia Kingori, aki egyebek mellett éppen ezt a témát kutatja, ő beszél azokkal az esszégyárosokkal, akik hajlandók a kamera elé állni – igaz, többnyire úgy, hogy ne lehessen rájuk ismerni.

Mercy és Angel

A tanulmánygyárak persze már régóta jelen vannak a tudományos életben, ahogy a plágium vagy a néhány évvel ezelőtt berobbanó nagy nyelvi modellek is, de ezeknek a működésében mindig volt valami rejtélyes. Gyakran ugyanis nem világos, hogy egy szöveg másolat-e, egy hivatkozott szerző létezik-e, ChatGPT-vel íratták vagy csak valami félkegyelművel – a sor a végtelenségig folytatható. Az Árnyéktudósok ezek közül a lehetőségek közül csak egyre koncentrál, a hús-vér emberekre, akik jobb híján (és gyakran szakirányú képesítés híján) egy éjszaka akár két beadandót is megírnak két különböző témában, ezeket pedig az esetek többségében el is fogadják, méghozzá nem is akárhol, hanem a világ legjobb egyetemein.

Ez a teljesítmény láthatóan teljesen lenyűgözi az esszégyárosokkal beszélgető Kingorit, aki a film egy bizonyos pontján azon hüledezik, hogy ő még egy beadandót is vért izzadva írt meg, miközben Mercy (az esszégyárosok álnéven szerepelnek) három óra alvással ugyan, de két beadandót is megír két különböző témában egy éjszaka alatt, hogy tudjon gondoskodni a lányáról, aki orvos akar lenni, és akit az anyja még a saját munkája közelébe se engedne. Ezt persze azért nem kell így készpénznek venni: Kingori bizonyára nem szenvedett meg annyira a beadandókkal, mint mondja, hiszen ő az egyik legfiatalabban kinevezett női professzor Oxfordban, az pedig inkább ügyes rendezői húzásnak tűnik, ahogy a Mercyről és a lányáról szóló részeket elhelyezik a filmben. De attól még tény, ami tény: ha valaki nem tud megírni valamit, és sürgős segítségre szorul, jó eséllyel vagy Mercynél, vagy valamelyik társánál köt majd ki. Márpedig vannak elegen: csak a kenyai fővárosban, Nairobiban negyvenezren foglalkoznak esszégyártással, de egész Kenyában összesen nagyjából 70 ezren, ez a film szerint az országban élő távmunkások nagyjából 70 százaléka.

Fiókgazdák, fiókkezelők és árnyéktudósok

Az esszéírók élete persze nem csak játék és mese: bár egyénileg dolgoznak, az iparban teljes hálózatok épültek ki licitekkel, közép- és felsővezetőkkel, közvetítőkkel, botokkal és VPN-szerverekkel. Ha valaki elvállalt egy munkát, meg kell csinálnia, ellenőriztetnie kell plágiumra, ráadásul határidőre el is kell készülnie úgy, hogy a késztermék el is jusson a rendeltetési helyére. Ha egy egyetemen ellenőrzik, hogy milyen IP-címről érkezett a beadandó, a megoldás a VPN, miközben az árnyéktudósnak jobb esetben bele kell élnie magát a megrendelő helyzetébe és képzésébe is, hogy hiteles legyen, amit leadott.

Van, aki egész szakdolgozatokat is megír, mások rövidebb beadandókra licitálnak; az nyer, aki a jó ár mellett elég meggyőzőnek is tűnik a megrendelő számára. Ezért, ahogy az egyik árnyéktudós is mondja a filmben, hamis profilokon szerepelnek, jellemzően fehér emberként, és azt is elhallgatják, hogy kenyaiak. Az esszé ettől még meglesz: erről az egyes írókat összefogó fiókgazda, a munkát ellenőrző fiókkezelő és maga az író gondoskodik, ha pedig nem készül el, a szellemtudóst nem alkalmazzák többé. A területen dolgozók a függetlenséget és az anyagi biztonságot emelik ki a munka előnyeként, akad köztük olyan is, aki az intellektuális kihívást és a tanulást élvezi benne – a megrendelők pedig az ebül szerzett diploma előnyeit.

Amerika, Oxford, Párizs

Megrendelők mindenesetre bőven vannak. Az egyik árnyéktudós szerint a legtöbb felkérés az Egyesült Államokból érkezik, ezt követi az Egyesült Királyság és Kína, de a sor a végtelenségig folytatható. Magyarország is szerepel a listán, de ebben nincs semmi különös, hiszen a teljesség igénye nélkül Olaszországtól Chilén át az Egyesült Arab Emirátusokig mindenhonnan igénybe veszik az esszégyárosok szolgáltatásait. Arra a kérdésre, hogy nem tartja-e etikailag aggályosnak ezt a munkát, tömören azt feleli, hogy erről inkább a megrendelőket kellene megkérdezni – akik viszont egyetlen amerikai példán, Kate-en kívül hiányoznak a filmből, aki az utolsó pillanatban rendel meg egy esszét, nehogy megbukjon, és csalódást okozzon a szüleinek, akik egész életükben az ő egyetemi tandíjára spóroltak. Kate végül csaláshoz folyamodott, a kenyai árnyéktudósok munkáját pedig abból a bevételből fizette ki, amit meztelen képek eladásából szerzett.

Nem csoda: a kenyai írók nem követnek el bűncselekményt, bár vékony jégen táncolnak, az egyetemistákat viszont kirúgnák, ha kiderülne, hogy valaki más szövegét vagy szakdolgozatát adták le. Bár jogilag és erkölcsileg ez az egész a szürke zónába tartozik, a dolgozatírásra szakosodott oldalak azzal próbálják megkerülni a kérdést, hogy ők csupán segítséget nyújtanak, nem buzdítanak arra senkit, hogy a sajátjaként adja le a megrendelt szöveget. Hogy ezt mennyire lehet komolyan venni, azt talán nem is kell részletezni.

Kingori a saját történetét is beleszövi a filmbe (aminek egyébként az egyik producere is): fiatalkora óta szociológiával akart foglalkozni, és bár ebben a tanárai nem támogatták, csak az anyja, végül eljutott az oxfordi kinevezéséig, ami mindenképpen sikertörténetnek nevezhető. Ezzel állítja párhuzamba az árnyéktudósok munkáját: ők úgy végeznek tudományos munkát, hogy megbecsültséget nem kapnak érte, csak pénzt, márpedig ha a saját nevük alatt publikálhatnának, Kingori szerint még többet is elérhetnének, mint azok, akiknek dolgoznak, de ezt a körülményeik nem teszik lehetővé. Őket nem támogatja úgy senki, mint a leendő oxfordi szociológiaprofesszort az édesanyja (Kingori egyébként láthatóan elborzad, amikor az Adrian álnevet viselő esszégyárostól megtudja, hogy bizony, még az Oxfordi Egyetemről is érkeznek hozzá megrendelések).

Ki a sáros?

Kingori itt érkezik el az igazi dilemmához: elítélje-e vagy sem azokat, akik hamis beadandókat szállítanak akár arra az egyetemre is, ahol ő tanít, és ahol ő saját maga írta az esszéit, hogy végül professzor lehessen? Spoiler: nem ítéli el őket, sőt, zseniálisnak nevezi a teljesítményüket, ami igaz, de az erkölcsi dilemmát nem oldja fel. A bő másfél órás film nem akar ítélkezni, de azért az egyetlen nyugati (északi?) megrendelő kevésbé szimpatikus színben tűnik fel, mint az árnyéktudósok, pedig ha már empatikusak vagyunk, az a rendszer se tűnik túl jónak, ahol egy család egész megtakarítása egyetlen beadandón múlhat (amit Kate akkor rendelt meg, amikor az 500 szóra már csak 10 óra maradt a leadásig). Ez persze extrém eset, de aggasztó: az egyetem nemcsak beadandókból áll, de az, hogy az egyik árnyéktudós szerint orvosi és műszaki egyetemekről is érkeznek hozzájuk megrendelések, elég ijesztően hangzik. Bár borzasztó dolog félremagyarázni Kantot, talán még mindig jobb hülyeségeket beszélni róla, mint orvosként azzal szembesülni, hogy nem tudod, hol van a vakbél, mert ezt a kérdést Kenyába delegáltad, vagy mérnökként vállat vonni, hogy hát épp a hidaknál nem figyeltem, nem csoda, hogy összedőlt.

A film végső kérdése, amit nyitva is hagy, nem a morális felelősségre, hanem az egész rendszer létjogosultságára vonatkozik: van értelme úgy az oktatásnak, hogy hamis teljesítmény áll mögötte? Van értelme úgy, hogy a kenyai árnyéktudósok elvégezték az egyetemet, és most tudományos kulimunkára kényszerülnek, hogy megéljenek? Van értelme egy diplomának, ami mögött nem áll valódi teljesítmény, pláne akkor, amikor már az árnyéktudósok munkáját is fenyegeti a ChatGPT, amit ugyan könnyebb kiszűrni, mint a szellemírókat, de újabb léket ütött a tudományos teljesítmény megbízhatóságán?

King és Kingori ezekre a kérdésekre nem ad választ, de az egész filmből érezni, hogy valami itt nagyon nem stimmel: nem jó az a rendszer, ami megszülte az árnyéktudósokat, sem Nigériában, sem a globális északon, és úgy tűnik, hogy egyelőre nem is nagyon lehet mit kezdeni vele. Egy olyan világban, ahol egy kiválóan képzett fiatal tudós Kenyából elbeszélget a professzoroddal, VPN-en keresztül adja le a leadandót, és intézkedik a Neptunon, a valós munkával megszerzett diploma is veszít az értékéből – már ha egyáltalán volt neki. Aki pedig megszerzi, talán csak arra számíthat, hogy miután elvégzi az egyetemet, ő is mások keze alá dolgozik majd, akik aztán learatják a babérokat.

(Árnyéktudósok – Shadow Scholars. Rendezte: Eloïse King. Magyar vetítések: 2026. 01. 25., 15:00; 2026.01.26., 20:15, Mammut II).

Forrás