Első látásra a Szőlő utcai javítóintézet és a katolikus egyház között nem sok közös pontot találni. Az első intézmény állami kezelésben van, teljesen függetlenül a régebben hozzá tartozó kápolnától. Az ott történt mostani szörnyű visszaéléseknek nincsen közük az egyházhoz. Áttételesen viszont a szálak több ponton érintkeznek. Nem csak azért, mert a régebben egyházi fenntartású Szőlő utcai intézetet egy idős arisztokrata hölgy alapította azzal a céllal, hogy megesett, kiközösített lányokon segítsen – magát az intézményt 1951-ig a Jó Pásztor Nővérek szerzetesrendje működtette, kápolnájuk ma is a javítóintézet telke mellett található.

A két intézmény sajátos egybefonódása leginkább a ki nem beszélt múlt kapcsán állapítható meg. Ez a tanulmány arra tesz kísérletet, hogy megmutasson valamit azokból a mechanizmusokból, amelyek ott figyelhetők meg, ahol az érintettek folyamatos hazugságok között élnek. A Szőlő utca felügyelőit és felügyeltjeit annak ellenére (vagy épp azért) kötötték össze az egymásról szerzett ismeretek, hogy az ismeret aszimmetrikus volt, mert tettes és áldozat viszonyáról szólt. Épp ezért annyira nehezen elbeszélhető ez a történet, és épp emiatt lehetett az ezzel kapcsolatos erkölcstelen helyzetet hosszú éveken át fenntartani. Valami ehhez hasonlót mutat be ez a tanulmány is, amelynek főszereplője ráadásul a Szőlő utca 60. alatt működő kápolna nemrég nyugdíjazott templomigazgatója.

A múltfeltárás nem válhat élveboncolássá

Szeretnék hinni abban, hogy az emberek nem gonosznak születnek. Így az érintett esetében is azt tartom érdekesnek, hogy milyen élmények hatására lett „Pozsonyi László” fedőnéven az állambiztonság hálózati személye, közkeletű nevén ügynöke. Hogyan használta azokat a mozgástereket, amelyekre ezen a pályán is lehetősége volt, és hogyan használhatta volna másképp? Milyen következményei lettek annak, hogy sem ő, sem egyháza nem nézett szembe azokkal az eseményekkel, amelyek évtizedeken át mérgezték az érintettek lelkét?

Ugyanazt a fedőnevet egyébként csak az egyházi elhárításon belül is három különböző hálózati személy is használta. Ráadásul Pozsonyi Lászlónak hívták az Állami Egyházügyi Hivatal egyik hivatalnokát is, aki mindeközben az állambiztonság tisztje is volt.

Hosszas mérlegelés után ennek a tanulmánynak a főszereplőjét nem eredeti, hanem csak fedőnevén szerepeltetem, annak ellenére, hogy állambiztonsági érintettsége már több fórumon is megjelent. Azért döntöttem mégis így, mert az itt tárgyalt történet messze túlmutat főszereplőjén. Maga a főszereplő még életben van. Azonosítása és nyilvánosság előtti megnevezése nem nehéz feladat annak, aki fontosnak tartja ezt az információt. Egy ilyen nyilvánosságra hozatal során mérlegelni kell azt, hogy a történeti múlt megismerése mennyire lehet akadálya a történet alanya társadalmi integrációjának? Mennyiben kell egy volt állambiztonsági ügynöknek tűrnie azt, hogy hosszú évtizedekkel működése után fejére olvassák régmúlt tetteit és azok következményeit? Nyomós érvek szólnak amellett, hogy azok, akik az állambiztonság ügynökeiként tetteikkel áttételesen hivatalból befolyásolták a közvéleményt (vagy annak egy részét), el kell, hogy viseljék nevük nyilvánosságra hozatalát. Egyrészt azért, mert a diktatúra titkainak óvása nem lehet egy demokrácia feladata. Másrészt azért, mert egykori cselekedeteik nem magánbűnök, hanem sértettjük áttételesen a teljes társadalom. Az itt tárgyalt történet főszereplője ráadásul kifejezetten sok kárt okozott másoknak.

Forrás