A középkor végével engedtük el a magyarországi roma közösségek történetét bemutató sorozatunk történeti részét, hogy aztán a máig élő sztereotípiák gyökereinek szánjunk jó pár részt. Ezennel visszatérünk a történelemhez. A török hódoltság idejéből a korábbiaknál talán valamivel több, cigányokra vonatkozó forrást ismerünk, ám ezek még mindig túlzottan mozaikos képet nyújtanak. Ahogy a folytatás tervezése során megfogalmazódott: kevés információnk van ahhoz, hogy bármit is bizton állíthassunk, de ahhoz túl sok, hogy azt mondjuk: semmit nem tudunk. Sorozatunk folytatásában sok személyes történet mentén idézzük fel, amit a kora újkori (16–18. századi) Erdélyi Fejedelemség cigány lakóiról tudunk. Dr. Oborni Teréz történésszel, az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársával, osztályvezetőjével és Dr. Rácz Balázs Viktor történésszel, az intézet tudományos munkatársával, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének tanársegédével beszélgettünk. Mindketten alapító tagjai az idén útjára induló, „A nemesség küszöbén: az alsóbb rétegek társadalmi és jogi sokfélesége a kora újkori Erdélyben” című kutatási projektnek, amelynek témájába a cigányság is beletartozik.

Továbbra is a peremen

A mohácsi csata után Magyarország Habsburg I. Ferdinánd és Szapolyai I. János trónharcai miatt egy keleti és egy nyugati félre bomlott, majd Buda megszállásával, 1541-től a török elfoglalta a középső területeket, hódítását lassan, de biztosan gyarapítgatta. A 16. század közepére a Magyar Királyság három részre szakadt gyakran változó területekkel: török hódoltságra, „királyi” Magyarországra (vagy újabban Magyar Királyságra) és Erdélyi Fejedelemségre.

Mint mindenki, úgy a cigány közösségek is új körülmények között találták magukat, amelyekhez alkalmazkodniuk kellett, holott továbbra is a társadalom peremén, egyfajta kívülállóként éltek a Kárpát-medencében. Aki ugyanis beolvadt a korabeli társadalom viszonyaiba, annak nyoma elvész a mai kutató számára: az államhatalom szempontjából megszűnt cigánynak lenni, a forrásokban már jobbágyként szerepel. Származása innentől kezdve követhetetlen – itt írtunk erről részletesebben.

Három rendi nemzet és ismeretlen cigányok

Az Erdélyi Fejedelemség Buda 1541-es elestétől kezdve fokozatosan formálódott a középkori Erdélyből és a hozzá csatlakozó tiszántúli megyékből. Az új magyar állam korlátozott szuverenitással rendelkezett, ami azt jelentette, hogy adót fizetett az Oszmán Birodalomnak, külpolitikáját össze kellett hangolnia a Fényes Portával, és még a fejedelem személyét is jóvá kellett hagyatni a szultánnal. Bel- és gazdasági ügyekben azonban a mindenkori fejedelem szabadon rendelkezhetett, illetve a közvetlen katonai megszállást is elkerülte.

Témánk szempontjából fontos az erdélyi rendiség struktúrája, amely még a középkorból hagyományozódott a 16–17. századra. Három, úgynevezett „rendi nemzet” rendelkezett politikai és országgyűlési képviseleti joggal, a magyar nemesi (ide értve minden nemest etnikumától függetlenül), a székely és a szász – utóbbi kettő területileg is elkülönült.

Más, Erdélyben élő etnikumok nem rendelkeztek rendi jogokkal, politikai képviselettel, a legnépesebb csoport közöttük a románság volt. Mellettük pedig számos egyéb, kisebb-nagyobb közösségeket alkotó népcsoportból tevődött össze a társadalom e privilégiumokkal nem rendelkező része:  zsidók, rácok (szerbek), ruszinok, örmények, balkáni eredetű „görögnek” nevezett kereskedők. E meglehetősen színes táblán találjuk a cigányokat is, összképet azonban nem látunk róluk: nem tudjuk például, hogy hányan voltak, hol éltek, milyen vallást követtek és milyen nyelven beszéltek.

A 18. század utolsó harmadából már vannak komolyabb összeírások, az ezek nyomán végzett becslések szerint ekkor 60 ezerre tehetjük az erdélyi romák lélekszámát. A hódoltság korában azonban képtelenség számokat említeni

– mondja a 24.hu-nak Oborni Teréz.

Miért? Miért nem lehet általános statisztikai módszerekkel, átlagos születési szám, halandóság stb. figyelembe vételével „visszaszámolni” a generációkat? Adná magát, csakhogy a történettudomány épp a 17. század végére, a 18. elejére feltételez egy nagyobb bevándorlási hullámot, amelynek a volumene teljes homály. Így aztán nincs mit számolni, a történész szavai szerint „találgatni pedig nem biztos, hogy érdemes”.

Helyben vagy helybe menve dolgoztak

A hol kérdése annyival könnyebb, hogy letelepült roma csoportok a fejedelemség gyakorlatilag minden szegletében éltek. Mindenhol, ahol befogadták 50–150 fősnek gondolt közösségeiket: földesúri vagy királyi birtokokon éppúgy, mint Székelyföldön vagy a szász autonómia területén. Azért fogadták be őket, mert a kincstár, az adott birtokos nemes vagy a faluközösség számára hasznos tevékenységet folytattak: elsősorban fémekkel, fával kapcsolatos mesterséget űztek, erdőt irtottak, építkezéseken vagy adott esetben jobbágyként letelepítve mezőgazdasági munkákban vettek részt.

Mellettük persze vándorló életmódot folytató csoportokról is szólnak források, de, miként a középkorban, úgy a török hódoltság idejéből sem ismerjük az arányokat. A 17. századi Torda vármegyéből adatolható egy rézművességgel foglalkozó vándorló csoport – vajdájukat Cigány Ádámként emlegetik –, amely többször is megjelenik a forrásokban. Tudjuk róluk, hogy a gyalui vár uradalmában tartották őket számon, az ottani földesúr joghatósága alá tartoztak, de gyakran mozogtak: oda mentek, ahol munka adódott, így bukkantak fel a források szerint Torda vármegye több településén is.

Elítélték a roma gyilkosait

Ezeket a gyakran helyet változtató közösségeket sem gyökértelen vándoroknak, törvényen kívüli számkivetetteknek képzeljük el. Egy adott földesúr joghatósága azt jelentette, hogyha a földjén élő, azaz az ő joghatósága alá tartozó romák bárhol elkövettek valamit, akkor a földesúron keresztül lehetett őket felelősségre vonni – e tény önmagában biztosított bizonyos bizalmi szintet is a „messziről jött” emberek iránt.

Fordítva is működött. Az említett tordai adat a vármegye törvényszékéről származik, a lényege pedig, hogy a Torda megyei Túron a falusiak megölték a roma közösség egyik tagját. Nem tudni, miért tették, de azt igen, hogy a szolgabírók kiszálltak a helyszínre, megvizsgálták a tetemet, és lefolytatták a szokásos bizonyítási eljárást, a vádat hivatalból képviselő alispán pedig halálbüntetés kiszabását kérte a gyilkosokra.

Magyarán: az ügy végigment az igazságszolgáltatáson, és a vándorló cigányok éppolyan jogvédelemben részesültek, mint bárki más.

Segített cigány testvérein

A vallásosságukról talán már picit több fogódzónk van. Egyrészt a korábbi cikkünkben említett Grausser Dávidon kívül több református roma is megjelenik a forrásokban, illetve kifejezetten sok adat van arra vonatkozóan, hogy egyes cigány közösségek nem szívesen vagy csak nagyon sporadikusan gyakorolták a vallást.

Egyházi vizitációs jegyzőkönyvekből ismerünk panaszokat mind az egyházközösség, mind az elöljárók részéről, melyek szerint a helyi cigány hívek elmaradoznak a templomból, nem veszik fel a szentségeket, vagy valamilyen szempontból nem a tízparancsolat szerint élnek. Általánosnak persze nem nevezhetjük, de több helyről fennmaradt hasonló. Bizonyos esetekben a válasz is ránk maradt: azért, mert nincs olyan személy, cigány egyházfi, aki a vallásosságot közvetítené a roma közösségek felé.

Tényleges lépésekről is tudunk, amikor az egyház kinevezett egy Grausser Dávidhoz képest kevésbé képzett, de helyi szinten hitbéli ügyekben jól tájékozott, cigány származású, alacsony rangú tisztviselőt – bizonyos galacfalvi Tita Zsigmondot –, aki, ma úgy mondanánk, bevonzotta a romákat a templomba, vagy legalábbis ez volt a feladata

– fogalmaz Rácz Balázs Viktor, és konkrét példát is említ a 18. század elejéről.

Értelmiségiként is cigány maradt

A Kolozsváron végzett vistai Farkas Mihály azzal fordult a református egyház vezetéséhez: adjanak neki egy falusi iskolamesteri pozíciót. Farkas saját magát látszólag az általa „Káin nemzetségének követőiként” aposztrofált cigánysággal szemben határozta meg, akik tudatlanságát látva Isten kegyelméből kezdett a „tisztességes tudományokban” való elmélyülésbe, tehát a Biblia tanulmányozásába. Retorikai fogásnál többnek értékelhetjük érvelése azon részét, miszerint cigány közösségének más tagjai számára is üdvösebb volna, ha tanulhatnának, illetve az iskolamesteri poszttal maga is részt kívánhatott ebben venni.

Az államhatalom és a többségi társadalom szemében nem volt fontos az etnikai hovatartozás, a feudalizmus keretein belül csak a társadalmi állás számított. Éppen ezért gyakori jelenség, hogy a társadalomba – különösen az értelmiség közé – beolvadt cigányok esetében nevük mellől eltűnt a ciganus jelző. Farkas Mihály ugyanakkor a társadalmi kitörés, az értelmiségi létbe emelkedés után továbbra is cigányként határozta meg önmagát, amelyről levele mellett az is tanúskodik, hogy közreműködött az első cigány–latin–magyar szójegyzék elkészítésében az 1780-as években.

Az Erdélyi Fejedelemség cigány közösségeinek tagjai egyébként többféle felekezethez tartoztak, vannak adataink református, katolikus és görög keleti vallású cigányokról is, ám Rácz Balázs Viktor szavai szerint „nem biztos, hogy belső késztetésből” választották az ezen felekezetekhez való tartozást, hanem szükségszerűségből, alkalmazkodva a többségi társadalomhoz.

Az úriszék tett igazságot, nem a vajda

Egyes periratok helyben lakó, a közösségbe betagozódott romákról szolgáltatnak információt. Tudjuk, pontosabban a korszakban inkább nagyon erősen valószínűsítjük, hogy a feudális társadalmi rendszeren kívül élő cigányok vitás kérdéseiket egymás között, elöljáróik vagy a vajda közvetítésével intézték – utóbbi tisztségről itt írtunk bővebben sorozatunk egy korábbi részében.

Belügy volt, az állami és egyházi hatóságok nem foglalkoztak ilyesmivel. Ezért beszédes, hogy a sepsiszéki Kálnoky család úriszéke 1696-ban két cigány embernek egy ló adásvétele miatt kialakult vitájában döntött. Maga a per tárgya és kimenetele nem érdekes, a következtetés viszont annál inkább:

feltételezhetjük, hogy ezek az emberek letelepedtek, és az adott közösség szerves részeivé váltak, ezért volt ügyükben az úriszék illetékes, nem pedig a vajda.

Tolvajt kiáltott, de nem segítettek

A másik példánk 1701-ből származik. A sepsiszéki Szotyor lakója, bizonyos „Vilikó cigány” azért perelte be a falut, mert, amikor betörtek hozzá, ő tolvajt kiáltott, de a falu nem kelt a segítségére. A tolvajkiáltás lényege, hogy, akit megtámadtak, lopást vagy rablást szenvedett el, egyszerűen elkiáltotta magát: „Tolvaj!”, mire a falu népe azonnal összeszaladt, és igyekezett megvédeni. Vilikót tehát cserben hagyták, amiért ő perre ment. Mit jelent ez?

Nem azt, hogy kirekesztették volna a származása miatt – máskor és mással is előfordult hasonló, talán túl erősek voltak a tudvalevőleg felfegyverzett támadók –, hanem ez a roma férfi a közösség teljes jogú tagja volt, akinek éppúgy járt volna a támogatás, mint bármely más lakosnak a településen.

Mindez ismét megerősíti, hogy a cigányok egy jelentős része – akárcsak a középkorban – a kora újkori Erdélyi Fejedelemségben is letelepült életmódot folytatott. Ugyanezt bizonyítják az úgynevezett jobbágykötő levelek, vagyis szerződések a földesúr és azon személy között, aki jobbágyul adta magát. Sok ilyen irat főszereplői romák, Oborni Teréz szerint ez egy rendkívül bőséges, ámde máig kihasználatlan forrásanyag a cigányság kutatása szempontjából.

Akár falvakban, városokban éltek, akár gyakran útra keltek munkát és megélhetést keresve, az erdélyi romák életében fontos szerepet játszott a vajda. Még akkor is, ha a tisztség definíciója meglehetősen homályos. Erről, illetve a cigány katonákról, a váraknál szolgáló mesterekről és a mai sztereotípiák gyökereinek megjelenéséről szól sorozatunk következő része.

A már megjelent epizódok:

• Cigány vagy roma: kik a magyarországi cigányok?
• Iszlám hódítás elől menekültek a cigányok Indiából
• Hogyan léphettek Magyarországra az első cigányok?
• A magyar király emberei voltak a cigányok
• Káli ősanya szülte Manust, az első cigány férfit
• Létezik-e roma nemzet?
• A cigányvajda nem az volt, akinek a legtöbben tudni véljük
• Miért vándorolhattak a cigányok?
• Miről rendelkezik a cigányok törvénye?
• Valóban a cigányok vérében van a muzsika?
• Elkezdett kinyílni a cigány skatulya

The post Halált kértek a túri roma gyilkosaira a 17. században first appeared on 24.hu.

Forrás