Pontosan 40 éve, 1986. április 26-án következett be a történelem legnagyobb nukleáris balesete. Az esemény önmagában is korábban sosem tapasztalt léptékű krízisnek számított volna, ám a szovjet vezetés fellépése – illetve annak hiánya – még tovább súlyosbította a helyzetet. Hiába teltek el azóta évtizedek, a csernobili atomerőműben történtek hatásai máig jelen vannak a világban. Az évforduló apropóján lapunk összegyűjtötte a tragédia okait és következményeit.

Emberi mulasztás és hibás tervezés vezetett a katasztrófához

A Kijevtől 130 kilométerrel északra fekvő Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű első reaktora 1977-ben lépett működésbe, és már két évvel ezután részletes jelentés készült építési szabálytalanságairól. A vizsgálóbizottság szerint rossz minőségű volt a betonozás, nagy volt a talajvíz-szennyezés lehetősége és a falpanelek közötti eltérés is. Ennél is nagyobb probléma volt azonban, hogy a személyzet nem rendelkezett megfelelő képesítéssel, az igazgató például korábban széntüzelésű erőművekkel foglalkozott, a reaktor főmérnökhelyettese pedig csak tengeralattjárók atomreaktoraihoz értett.

Az 1986. április 26-ai éjszaka átlagos műszak is lehetett volna a Csernobil és Pripjaty közt fekvő létesítményben, ha a 4-es reaktor dolgozói nem éppen akkor látnak neki egy kísérlet lefolytatásának – méghozzá a biztonsági szabályok többszörös durva megsértésével. A próba célja az volt, hogy teszteljék, meghibásodás esetén a reaktor turbinagenerátora képes-e megfelelő mennyiségű energiával ellátni a hűtővizet biztosító szivattyúrendszert.

A kísérlet hajnali 1 órakor kezdődött, az erőmű biztonsági rendszerét lekapcsolták, majd megkezdték a teljesítmény csökkentését. Ez óriási kockázatot jelentett, mert alacsony teljesítménynél a magreakció instabillá válik, ezzel azonban az erőmű vezetői a szakértelem hiányában nem voltak tisztában. Az üzem dolgozói észlelték a krízist, és a szabályozórudak visszahelyezésével próbálták elhárítani. Ezek azonban grafitbevonatuk miatt a várakozással ellentétben felgyorsították, nem pedig megszelídítették a reakciót.

Ennek következtében a 4-es reaktorban két egymást követő robbanás ment végbe. Az első egy gőzdetonáció volt, ami lerepítette a reaktor fedelét és kirobbantotta a reaktorépület tetejét. Ezt egy még nagyobb gázrobbanás követte, ami a reaktor szerkezetének és épületének maradékát is lerombolta, teljesen kinyitva a radioaktív anyagokkal teli reaktorzónát a környezet felé.

Nem tudjuk, hány ember életébe került a csernobili baleset

A robbanások következtében az erőmű épületegyüttesét lángok lepték el. A kiérkező tűzoltók és a helyi dolgozók sugárvédelmi felszerelés nélkül kezdték meg az oltását, ezért sokan három héten belül meghaltak a radioaktív fertőzés következtében.

Közvetlenül a baleset után 31 ember vesztette életét, a csernobili események áldozatainak pontos száma azonban máig ismeretlen.

A két detonáció, illetve az utánuk napokig égő tűz ugyanis nagy mennyiségű radioaktív anyagot juttatott a levegőbe, amely világszerte kifejtette hatását. A keleti blokkon kívüli országok ennek köszönhetően értesültek egyáltalán a balesetről, a szovjet vezetés ugyanis hallgatott róla. A titkolózás mellett a helyzetet tovább súlyosbította az országra jellemző végtelen bürokrácia, felelősség hárítás, kivárás és tekintélyelvűség.

Mindennek eredményeként benne volt a rendszerben az a mentalitás, hogy „néha az a legjobb, ha nem csinálunk semmit, majd valaki más megoldja és dönt.” Így is történt, a szovjetek napokig úgy tettek, mintha minden rendben lenne, zavartalanul tartották meg a május elsejei ünnepségeket, és a legközelebb fekvő Pripjaty lakosait is csak több mint egy nappal a baleset után kezdték evakuálni.

Egy svéd mérőállomáson azonban sikerült érzékelni a sugárzó részecskéket a levegőben, így a világ számára hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy súlyos nukleáris baleset történhetett. Nem sokkal később a Szovjetunió ezt hivatalosan is elismerte, és nagy erőkkel látott neki az okozott károk enyhítésének.

A következő hónapokban összesen több mint fél millió katonát, tűzoltót és civilt vezényeltek az erőműhöz és annak közelébe, hogy megpróbálják útját állni a radioaktív elemek terjedésének. Az úgynevezett likvidátorok többek között vízsugarakkal mosták le az épületeket, minden fellelhető állatot kiiktattak és megkezdték a reaktort elzáró betonszarkofág építését. Lapunk nemrég interjút közölt az egyik Csernobilt megjárt likvidátorral, Szergej Beljakovval, aki az erőmű egyik legveszélyesebb részén is dolgozott.

Hogy közülük hány embernél alakulhatott ki végzetes betegség az ott tapasztalt sugárzás miatt, nem tudjuk. Sőt, máig élhetnek olyan, a csernobili radioaktív részecskéknek kitett emberek, akiknél csak jövőben fogja éreztetni hatását a katasztrófa.

A betonszarkofág megépítésével a robbanások utáni súlyos krízist sikerült elhárítani, ezzel azonban nem ért véget Csernobil története.

Máig viseljük a baleset következményeit

A betonszarkofág megépülését hiába könyvelték el sikernek, valójában nem volt képes hermetikusan elzárni a veszélyes anyagokat a környezettől. A baleset után ott uralkodó körülmények között képtelenség volt precízen megépíteni, tetőszerkezetén több lyuk is maradt, amelyeken besütött nap, beesett az eső, a por pedig adott esetben ki tudott szállni. Az építmény ráadásul nem is stabil, az évek múlásával egyre inkább fennállt a veszélye, hogy valamelyik része ledől.

Ezért szükség volt egy új védőépítményre, amely teljesen elzárja a reaktorzónát, miközben védelmet nyújt az eredeti betonszarkofágnak, sőt a tetőszerkezetére szerelt daruk segítségével annak lebontását is lehetővé teszi. Ez az új biztonsági védőépület (angol nevén New Safe Confinement) 2010 és 2016 között épült meg, közel 2 milliárd euróba került, a finanszírozásához és a műszaki megvalósításához nagy nemzetközi összefogásra volt szükség.

Az új biztonsági védőépület egy hatalmas, dupla falú íves acél szerkezet, ami 110 méter magas, 250 méter a fesztávja és 165 méter hosszú. Az íves részen a dupla acél fal között hőszigetelés található, hogy a szélsőséges időjárási körülményeknek is ellenálljon és a benti hőmérséklet-változásokat csökkentse. Az új védőépület hermetikusan zárja el a környezettől a régi szarkofág alatt lévő nagy mennyiségű radioaktív anyagot. Ellenőrzött és szűrt szellőzőrendszerrel van ellátva, hogy ha alatta por szállna fel, az ne juthasson ki a környezetbe.

Azonban ez az épület is csak mintegy 100 évre jelent megoldást, ezután a következő generációknak újra foglalkozniuk kell azzal a katasztrófával, amihez hasonló korábban nem történt a bolygón.

Kapcsolódó

„Az volt a legnehezebb, hogy elhitessem az embereimmel, egyikük sem fog meghalni” – csernobili túlélő mesélt lapunknak az erőműnél töltött napjairól

Szergej Beljakov önként vállalkozott rá, hogy saját életét kockára téve segít a csernobili baleset után a sugárzás elleni küzdelemben, tapasztalatairól most először nyilatkozott a magyar sajtónak. Interjú egy csernobili túlélővel.

The post 40 év halál: máig velünk van Csernobil öröksége first appeared on 24.hu.

Forrás