Sziasztok! Elsősorban szülőanyám keresem! Akkori neve J. Erzsébet. 1977. májusában születtem Szentendrén, a Szülőotthonban. Örökbe lettem fogadva, így semmilyen információm nincs, csak annyi, hogy lányanyaként szült. SOS! Fontos lenne!

– osztotta meg Erzsébet tavaly szeptemberben a Keresem a családom, rokonom,régi barátom,ღڿڰۣڿℒℴѵℯڿڰۣڿ nevű nyílt Facebook-csoportban, ami 2017 óta segíti a közösségi oldal felhasználóit a soha vagy régóta nem látott családtagok, rokonok, barátok vagy ismerősök felkutatásában. (Az édesanyja leánykori nevét, valamint a pontos születési dátumát és a saját vezetéknevét Erzsébet kérésére nem írtuk le.)

A most 49 éves nőt ekkor már több mint 35 éve foglalkoztatta, hogy kik lehetnek a vér szerinti szülei. Olyannyira, hogy miután a fiatal felnőttként, hivatalos úton tett próbálkozásai hiábavalóak voltak, még újsághirdetéseket is adott fel az 1990-es évek második felében, hátha megtalálja őket.

Nem volt mit veszítenem

– emlékezett vissza a kétgyermekes anya a 24.hu-nak adott interjújában.

Erzsébet idővel már nemcsak azért akarta megtalálni a családját, mert szerette volna megismerni a saját élete titkait, hanem azért is, mert ő is el akart árulni nekik egy súlyos titkot a saját egészségi állapotáról. Egy olyan titkot, ami az ő életükre is hatással lehet.

Azonban évtizedeken át nem járt sikerrel. Egészen a fent idézett Facebook-bejegyzés közzétételéig, amikor egy csapásra megtalálták egymást a vér szerinti rokonaival.

Ugyanis Erzsébet posztjához két nappal később odakommentelt az egyik nagynénje.

És a hozzászólásában azt is elárulta neki, hogy van egy bátyja, akire ő egyáltalán nem is emlékezett.

„Éreztem, hogy itt valami nem stimmel”

Erzsébet 10 hónapos volt, amikor a gyámhatóság kiemelte a családjából. A hivatalos iratok szerint elhanyagolt és alultáplált volt, ezért állami gondozásba vették. Majd nem sokkal később nevelőszülőkhöz került, vagy örökbe fogadták, már ő sem emlékszik pontosan. Innen azonban visszakerült az állami ellátórendszerbe, mivel a későbbi örökbefogadó anyja elmondása alapján az első örökbefogadó- vagy nevelőszülei közül az egyik megőrült.

Ekkor három és fél éves volt, és egy gyermekotthonba vitték. De az itt sem maradt sokáig: egy nappal később örökbe fogadta őt egy házaspár.

„Én úgy nőttem föl, hogy nekem ők a szüleim” – fogalmazott Erzsébet. Mégis már gyerekként sejtette, hogy valami nincs rendben. „Éreztem, hogy itt valami nem stimmel” – mondta, majd így folytatta:

Voltak ilyen apróbb jelek, amiket én furcsállottam. Ők voltak például a legidősebb szülők az iskolában. Ezért 12 éves koromban odaálltam anyu elé és megkérdeztem tőle. »Anyu, vagy most mondd el, hogy valami nem stimmel, vagy tartsd titokban!« – mondtam neki, majd az egész éjszakát átbeszéltük. Elmesélte, hogy örökbefogadott gyerek vagyok, és nekik nem lehet saját gyerekük.

Azonban Erzsébet örökbefogadó apja alkoholista volt, aki az ital hatása alatt rendszeresen bántalmazta a feleségét és a lányát is. Így az igazságra ráébredő kiskamasz elhidegült az örökbefogadóitól.

„Akkor meg is fogadtam, hogy ha nekem úgy hozza az élet, akkor én mindenféleképpen édesanya szeretnék lenni elsősorban. Már csak azért is, hogy bebizonyítsam, hogy igenis nagyon jó anyuka tudnék lenni. De azon is elgondolkoztam, hogy akár én is örökbe fogadnék” – emlékezett vissza.

A válasz, amit nem fogadott el

Az örökbefogadás után természetesen megszűnt a jogi kapcsolat Erzsébet és a biológiai szülei között. De ettől kezdve egyértelmű volt számára, hogy amint lehet, megpróbálja felkutatni a vér szerinti családját. „Már 12 évesen rohantam volna az intézetbe megkérdezni, hogy akkor most ilyenkor hova menjek, és mit csináljak. De tudtam, hogy meg kell várnom, hogy nagykorú legyek. Amint betöltöttem a 18 évet, másnap már ott toporogtam a gyermekotthonnál, ahonnan örökbe fogadtak.”

Az örökbefogadással kapcsolatos összes papírt magammal vittem, amiket otthon találtam. Beszéltem is az igazgatóval, aki elment, majd egy 10 percen belül visszajött, és azt mondta, hogy ne haragudjak, de mivel örökbefogadott vagyok, sajnos nincs jogom megkeresni a szüleimet

– mesélte.

Az állami gondozásba vett, majd szerencsés esetben örökbefogadó szülőkre találó gyerekek családegyesítése sokszor évtizedekig tart, Erzsébet mégsem adta fel. A kilencvenes évek második felében – jóval az internet elterjedése előtt – újsághirdetéseket adott fel, hátha megtalálja a vér szerinti rokonait. A családegyesítés azonban még évtizedekig nem járt sikerrel.

Betegségek és elhallgatott kérdések

Később Erzsébetnek ikerfiai születtek. A fiúk mára nagykorúak, egyikük autista. A szülés utáni években pedig Erzsébetről az is kiderült, hogy más súlyos, örökölhető génbetegségek mellett a Sharp-szindróma néven is ismert kevert kötőszöveti betegségben szenved, ami miatt az elmúlt években el kellett kezdeni egyesével amputálni az ujjait.

A jelenleg is komoly egészségi problémákkal küzdő nő számára így nemcsak azért volt fontos, hogy felkutassa a vér szerinti családját, mert szerette volna megismerni a saját életét övező titkokat, hanem azért is, mert úgy érezte, neki is van egy titka, amit meg kell osztania a vérrokonaival. Hiszen a fia autizmusa és a saját – valószínűleg részben a genetikai hajlamosító tényezői miatt kialakult – autoimmun betegsége olyan dolgok, amiket nekik is fontos lehet tudniuk.

A betegségeim miatt is meg akartam keresni őket, mert örökölhetőek. Teszem föl, hogy ha valakit örökbe fogadnak és májra lenne szüksége, vagy bármire, és akkor kiderül, hogy örökbefogadott ember, nincs a családban senki, aki májat adhatna neki. De ott van egy édesszülő, valahol a nagyvilágban, aki lehet, hogy 5 percen belül ugrana

– foglalta össze Erzsébet.

Akinek ekkor a vér szerinti család felkutatása már nemcsak lelki kérdés volt. Tudni akarta, volt-e hasonló betegség a családban – és szerette volna megosztani velük a saját betegségei történetét, mert ez az információ számukra is nagyon fontos lehet.

A betegséggel való mindennapi küzdelem azonban egészen 2025 szeptemberéig háttérbe szorította a keresést.

A Facebook-bejegyzés, ami mindent megváltoztatott

Szombat volt, olyankor esténként itthon kicsit zenét szoktunk hallgatni, és később is fekszünk le. Késő volt már, a Facebookot lapozgattam, és rátaláltam erre a csoportra, hogy Keresem a családom. Gondoltam, nem veszíthetek semmit. Abban a pillanatban eldöntöttem éjjel 11-kor vagy éjfélkor, hogy írok egy bejegyzést ide. De direkt nem írtam bele a biológiai apám nevét

– emlékezett Erzsébet arra a tavaly szeptemberi éjszakára, ami megváltoztatta az életét. Két nappal később ugyanis a bejegyzése alatt megjelent egy komment az egyik nagynénjétől, aki azt írta, hogy ha ő az az elveszett kislány, akire gondol, akkor van egy bátyja is.

„A véletlenek összejátszásának köszönhető az, hogy mi egymásra találtunk. Én egyébként nem hiszek semmiben, babonás se vagyok, és nem vagyok elvileg őrült se” – folytatta Erzsébet, aki a komment elolvasása után rögtön fel is vette a kapcsolatot a családjával.

A nagynénjével való kapcsolatfelvétel során megtudta, hogy a szülei is sokáig próbálták megkeresni őt még azután is, hogy valahonnan azt az információt kapták, hogy gyerekkorában meghalt, de nem jártak sikerrel, és sajnos már nem is élnek.

Évtizedeken keresztül azt hitték, hogy a kis Erzsike elhunyt. Azt az információt kapták, hogy az egyik nevelőszülőm annyira megvert, hogy én belehaltam a sérüléseimbe

– mesélte Erzsébet.

Bár a 2010-es években elhunyt biológiai szüleivel nem tudott találkozni, a nagynénjétől azt is megtudta, hogy van egy nála két évvel idősebb bátyja, Zoltán. Akinek a létezésével egészen addig nem is volt tisztában. Hiszen még egyéves sem volt, amikor kiemelték a családjából – így egyáltalán nem emlékezett rá. Erzsébet nem sokkal később meg is találta a közösségi médiában a testvérét, és ismerősnek jelölte.

Egészen addig hiába kereste a bátyja

„Elkezdtem keresgélni a Facebookon, mint egy őrült, és egy profilkép nagyon megfogott. Rámentem az adatlapjára, ki volt töltve. Ott volt a születési helye és dátuma is. Ráírtam Messengeren, hogy »Ne haragudj, hogy így ismeretlenül zargatlak, de meg tudnád nekem írni a szülőanyád nevét?«” – mesélte Erzsébet.

„Nem látta természetesen a levelemet, de csak nem hagyott nyugodni a dolog. Ez délelőtt volt, és délután 5 óra környékén fölhívtam Messengeren keresztül. És véletlenül fölvette, pedig azt mondta, hogy ismeretleneknek nem szokta fölvenni. De valamiért úgy érezte, hogy akkor föl kellett vennie” – tette hozzá Erzsébet, aki ezután ismét feltette Zoltánnak az első alkalommal megválaszolatlanul hagyott kérdést az édesanyjuk nevéről.

Akkor félszegen megmondta a szülőanyánk leánykori nevét. Amire én azt reagáltam, hogy »Megvagy! Én vagyok a húgod!«

Zoltán természetesen kétkedéssel fogadta Erzsébet reakcióját, de Erzsébet ekkor elkezdte felsorolni neki a születési adatait, és a szüleik nevét is elmondta a bátyjának. Amire Zoltán így kérdezett vissza: „Tudod mennyi ideig kerestünk téged? Még két héttel ezelőtt is beírtuk a Facebookra a születési neved.”

Zoltánék keresési kísérletei azonban azért nem járhattak sikerrel, mert Erzsébet családneve megváltozott, miután hároméves korában örökbe fogadták.

Rögtön ott folytatták, mintha mindig is ismerték volna egymást

Bár a gyámjától ő is úgy tudta, hogy Erzsébet még kislányként meghalt, Zoltánt nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy mi lehet a húgával. A lelke mélyén ugyanis biztosra tudta, hogy a haláláról szóló információkkal ellentétben még életben van valahol.

Mégis csupán a szerencsének – vagyis egészen pontosan egy véletlen névazonosságnak – volt köszönhető, hogy felvette a telefont, amikor Erzsébet megpróbálta először felhívni Messengeren. „A férje vezetékneve ismerős volt nekem, mert a régi munkahelyemen volt egy ilyen nevű kollégám. Gondoltam, köze lehet hozzá, és visszajelöltem” – elevenítette fel lapunknak a testvérét 50 évesen megismerő férfi.

A feleségemmel jöttünk haza a munkahelyéről, elé mentem. Épp toltam be a kis motoromat meg a feleségem kerékpárját, amikor Erzsébet megcsörgetett Messengeren. Aztán bemondta a nevemet, a születési dátumokat, a szüleim nevét, és elmesélte a sztorimat. Majd azt mondta: »én vagyok a húgod!«

– emlékezett vissza a kapcsolatfelvétel megható pillanataira Zoltán, aki kapásból azt reagálta erre, hogy: „Tudtam! Mi kerestünk, a feleségem is keresett!” – hiszen a saját bevallása szerint a lelke mélyén soha nem hitte el a történetet a húga gyerekkori haláláról.

Ezután pedig Erzsébet és Zoltán rögtön ott folytatta, ahol a kapcsolatuk tarthatott volna, ha nem szakítják el őket egymástól kisgyerekként. Ami a lakóhelyeik közötti nagy távolság miatt a gyakorlatban azt jelenti, hogy napi szinten beszélnek egymással telefonon vagy videócsetelnek.

És a virtuális megismerkedésük során arra is rájöttek, hogy annyira hasonlítanak egymásra, hogy le sem tagadhatnák, hogy testvérek.

„Szétszedték őket, de egész életükben szerették egymást”

A családjukból a húgával egyidőben kiemelt, majd több nevelőszülő után végül az egyik nagynénjük gyámsága alá kerülő Zoltán – Erzsébettel ellentétben – ismerte a biológiai szüleit, és felnőttként rendszeres kapcsolatot ápolt velük.

A férfi elmondása alapján a szüleik még nem voltak 20 évesek, amikor ő világra jött – ezért az apai nagyszülei annyira ellenezték a kapcsolatukat, hogy még a szülővé válásuk után is el akarták lehetetleníteni azt. Így Zoltán és Erzsébet szülei nem maradtak együtt.

Sőt, az idősebb rokonaik elmondása alapján az édesanyjuk még börtönbe is került azelőtt, mivel a gyermekelhelyezési ügyei kapcsán be kellett volna fizetnie egy összeget, amit elmulasztott megtenni.

De az igazság már soha nem fog kiderülni, hiszen Zoltán és Erzsébet édesanyja – aki elmondhatná, hogy mi történt vele – már nem él. Zoltán pedig nem ápol túl jó viszonyt a nagynénjükkel, aki a férfi elmondása alapján túl szigorúan, szó szerint túl erős kézzel nevelte fel őt, és közben rossz anyának állította be az édesanyját.

Az évtizedek során négygyerekes apává váló Zoltán egész életében rendszeresen találkozott az édesapjukkal, az édesanyjukkal azonban csak 30 éves kora után vette fel a kapcsolatot. De akkor vele is jó viszonyt alakított ki. A férfi elmondása alapján a fiatalon szétszakított pár érzései a különválásuk után is megmaradtak, azonban a szerelmük soha többé nem tudott beteljesedni. És az elmúlt másfél évtizedben sajnos mindketten el is hunytak.

Szétszedték őket, de egész életükben szerették egymást. Sőt, mikor apám halála után még beszéltem anyámmal is, ő azt mondta, hogy világéletében szerette

– emlékezett vissza Zoltán. És egyúttal azt is hozzátette, hogy sajnos olyan kevés ideig lehettek együtt a szülei, hogy ő, a legidősebb gyermekük sem emlékszik arra, amikor még egy párt alkottak. De olyan emléke is csak egy van, amikor az édesapjuk gyerekként elvitte őt látogatóba az édesanyjukhoz.

A szétszakított család történetét tovább árnyalja, hogy a testvérpár elmondása alapján elképzelhető: van még egy, mindkettejüknél fiatalabb édestestvérük, aki állítólag akkor született meg, amikor az édesanyjuk börtönben volt, és rögtön el is vették tőle. Így nemcsak a nevével nincsenek tisztában, hanem azt sem tudják, hogy milyen nemű.

Idén Valentin-napon végre a személyes találkozás is összejött

Mivel Erzsébet és Zoltán az ország két különböző végében él, ezért a szeptemberi kapcsolatfelvétel után viszonylag sok idő telt el, mire személyesen is tudtak találkozni. De idén Valentin-nap alkalmából együtt töltöttek egy hétvégét, amikor Zoltán és a felesége vendégségbe utazott Erzsébet családjához.

Erzsébet nagyon készült a találkozóra, még a régi, leharcolt kanapéjukat is lecserélte, hogy Zoltánék tudjanak hol aludni. Sőt, a férjével korábban rendszeresen lagzikban zenélő asszony egy karaoke-gépet is beszerzett, így az egyik estét közös énekléssel töltötték.

De nemcsak ők készültek meglepetéssel, hanem Zoltánék is, akik a megbeszélt időpont előtt pár órával állítottak be Erzsébetékhez. Pedig Erzsébet eredetileg azt tervezte, hogy felveteti az egyik fiával az első találkozásuk pillanatait, ez a terv azonban végül sajnos nem jött össze.

„A szombat estét beszéltük meg, de tudtuk, hogy már koradélután ott leszünk. Így mégis csak másabb, meglepőbb volt” – mesélte Zoltán.

Egyszer csak jött egy telefon, hogy »Szia tesó, itt ugat a három kutya, beengedsz minket?« Tényleg ugattak a kutyák, mint az őrült. Erre kimegyek, és ott áll a kapuban a testvérem meg a felesége. A kutyákat gyorsan bezártam, aztán kimentem, kinyitottam a kaput. Zoltán abban a pillanatban ledobta az összes táskát, ami nála volt, és átöleltük egymást. Ő fölkapott, és pörgött velem egyet-kettőt. Akkor volt öt perc nyugalom, sírdogáltunk egy kicsit, aztán magunkhoz tértünk, és azt mondtam, hogy jó lenne bemenni, mert megfagyunk

– emlékezett vissza a találkozás megható pillanataira Erzsébet. Majd Zoltán a házba belépve sem bírt magával, és még azelőtt, hogy kényelembe helyezték volna magukat a feleségével, átadták a különböző ajándékokkal teli szeretetcsomagot, amit Erzsébetnek és a családjának hoztak.

A gátlásoldó házipálinkákkal tarkított első beszélgetős este után Erzsébet és Zoltán másnap már közösen ment el vásárolni, és főzött egy finom Valentin-napi pörköltet a nagy találkozás megünneplésére.

„A végére tényleg olyan lett  az egész, mintha életünkben ismertük volna egymást”

Ezalatt a pár nap alatt a sok közös vonás mellett két nagy különbséget is felfedezett Erzsébet és Zoltán: míg Erzsébet és a férje inkább éjjeli baglyok, Zoltánék korán kelő típusok; a másik ellentét pedig a vasárnap esti karaoke-zás alkalmával bukott ki igazán. „Nekem Szécsi Pál a kedvencem, meg Máté Péter, Cserháti és Koncz Zsuzsa, a Neoton Família meg az Első Emelet. Ő meg rockosabb, főleg az Ossiant szereti. Tehát ebből a szempontból teljesen különbözünk” – mesélte Erzsébet.

A megható pillanatokkal induló, és később is nagy egymásra hangolódással folytatódó első testvéri találkozás természetesen könnyes búcsúval ért véget hétfő délelőtt. „Kikísértem őket a buszmegállóba. Ott már éreztem, hogy gáz lesz, és akkor mikor megjelent a busz, akkor megint sírás-rívás következett.

De nagyon jól éreztük magunkat mindannyian. És a végére tényleg olyan lett  az egész, mintha életünkben ismertük volna egymást. Az első találkozás egy kicsit rövidre sikerült, de ez így elsőre pont elég volt

– folytatta Erzsébet. A két testvér pedig már azt tervezgeti, hogy nyáron egy egész hetet fognak együtt tölteni. És ha minden jól alakul, akkor a két család a karácsonyt is együtt ünnepelheti majd meg ebben az évben.

The post „Azt hitték, hogy a kis Erzsike rég elhunyt” – fél évszázad után egyetlen Facebook-poszttal megtalálta a családját first appeared on 24.hu.

Forrás