• 2010 és 2016 között az Alkotmánybíróság nem alkotmánybíróságként, az Országgyűlés nem parlamentként működött, hanem az egyeduralmi rendszer kiépítését segítette.
• Az Alkotmánybíróság elnöke, Polt Péter legfőbb ügyészként a jogállam fölszámolásának egyik kulcsszereplője volt.
• Varga Mihány MNB-elnök pénzügyminiszterként az állam gazdálkodásáért volt felelős, például a közpénzek megfelelő felhasználását is ellenőriznie kellett.
• Varga Zs. András kúriaelnök, Koltay András, a médiahatóság elnöke, Péterfalvi Attila, az adatvédelmi hatóság elnöke is az autoriter rendszer érdekében szorgoskodott.
• Ezek az emberek nyilvánvalóan nem maradhatnak közjogi méltóságok, illetve szereplők. Felelősségükre rá kell mutatni, eltávolításukat alaposan meg kell indokolni.
• Csak így állítható helyre az alkotmányos demokrácia.
• Bencze Mátyás, Körtvélyesi Zsolt, Majtényi Balázs és Szentes Ágota írása. A szerzők alkotmányjogászok és jogszociológusok.

Felelősségünk és felelőseink

„You say I’m crazy
‘Cause you don’t think I know what you’ve done”
(Sam Smith)

Április 12-én egyértelmű és széles körű felhatalmazást kapott az új többség az alkotmányos demokrácia helyreállítására. Ezzel a közjogi vitákban felvázolt forgatókönyvek közül a legkedvezőbb valósult meg. A választás estéjén az ország jelentős részével együtt az alkotmányjogászok is fellélegeztek, azok bizonyosan, akik nem repültek kötelékben a rezsimmel. A helyreállítás azonban csak akkor lehet sikeres, ha a választás győztesei a felhatalmazással élve stabil demokratikus és alkotmányos rendszert hoznak létre. Ebben az írásban ennek egy eleméről, a kiemelt közjogi szereplők felelősségéről lesz szó. Esetükben aligha merülhetnek fel olyan szempontok, amelyek más, a rendszert alacsonyabb szinten szolgálóknak akár részleges felmentést adhatnának. Elmozdításuk során rá kell mutatni arra, hogy azért kell távozniuk, mert meghatározó szerepük volt az alkotmányos demokrácia leépítésében. Erre az átvilágítási, integritási, vagyonosodási, fegyelmi, büntetőjogi és az esetlegesen létrehozandó új intézményi keretek közötti eljárások mellett is szükség van. A pozícióból való eltávolításuk a nyilvános indokolással együtt szolgálhatja igazán a demokratikus újjáépítést.

Kevéssel a választások előtt az Alkotmánybíróság több ízben is úgy döntött, hogy a közmédia szabadon folytathatja közösségi médiás felületein a gátlástalan és egyoldalú kormányzati propagandát. Alaptalannak tekintette a demokratikus közvélemény védelmére és a választási esélyegyenlőség elvére való hivatkozást, ezzel bizonyítva, hogy valódi funkciójának nem az alkotmányosság védelmét, hanem a Fidesz hatalomban tartását tekinti. Számos ehhez hasonló döntés mutatta meg, hogy egy alkotmányosságot szolgáló intézmény formális létezése önmagában nem garantálja a jogállamiság és a demokrácia védelmét, sőt éppen ezek ellenében is működhet. Ezért szükséges nyilvánosan rögzíteni, hogy nem azért kell eltávolítani egyes személyeket közjogi pozíciójukból, mert más politikai oldalhoz tartoznak, hanem mert az elmúlt években működésükkel bizonyították, hogy alkalmatlanok a funkciójukra, számos esetben tevékeny részt vállaltak az alkotmányos demokrácia lebontásában. Reményre ad okot, hogy a miniszterelnöki poszt várományosa, Magyar Péter ígéretet tett a demokratikus helyreállításra, és utalt az intézményi függetlenségre, illetve a fékek és ellensúlyok visszaállításának igényére, amikor győzelmi beszédében lemondásra szólított fel kiemelt közjogi szereplőket. Az alkotmányossággal összefüggő felelősség felmutatása nem öncél, hanem a közvélemény megszólításával az alkotmányos kultúra megerősítését szolgálja, hiszen ez utóbbi, az alkotmányos és demokratikus elvek társadalmi támogatottsága jelenti az új rend valódi garanciáját.

Egy olyan rendszer jött létre 2010 és 2026 között, amelyben például az Országgyűlés nem parlamentként, az AB nem alkotmánybíróságként működött. Alkotmányos funkciójukat sutba dobva az alkotmányos intézmények jelentős része nem a hatalom gyakorlóit ellenőrizte, hanem az egyeduralom kiépítéséhez járult hozzá. Ez részben a látszat fenntartásával valósult meg, amikor újra és újra úgy tettek, mintha független szereplők lennének, akikre elég ránézni, hogy tudjuk, továbbra is jogállamban élünk. A hazai jogtudomány számos képviselője a rendszer működése során bemutatta (például az ebben az írásban hivatkozott fórumokon), hogy milyen módon ássák alá és számolják fel ezek az intézmények az alkotmányos demokráciát. Akkor ez jórészt pusztába kiáltott szó maradt. Sokan akkor is fontosnak tartottuk, hogy a jövő számára megőrizzük az alkotmányos demokrácia iránt elkötelezett közjogi nyelvet és kultúrát. Ez a felelősség a jelenlegi megváltozott helyzetben is fennáll.

Most arra kell felhívni a nyilvánosság figyelmét, hogy a közjogi rendszer kulcsszereplői szisztematikus módon mulasztották el alkotmányos kötelezettségeiket. Egy párhuzammal élve: nem megoldás a rendszer szolgálatába szegődött orgánumok képviselőit férőhely hiányára hivatkozva kitiltani egy sajtónyilvános eseményről, még akkor sem, ha ez jó fricskának tűnik azokkal szemben, akik fordított helyzetben haszonélvezői voltak az ilyen típusú megkülönböztetésnek.

A szavak értelmét visszaadva a sajtónak biztosított szerepet azok számára indokolt fenntartani, akik őszintén törekednek az újságírói szakmai-etikai elvek betartására, vagyis újságírók.

Akik ennek ellenkezőjét bizonyították, a kapcsolódó előnyökre sem tarthatnak igényt, és erre az ország nyilvánossága előtt kell rámutatni.

Hasonló elv érvényes azokra, akik a hatalom kizárólagos megszerzését és megtartását szolgálták, az alkotmányos garanciák leépítésében vettek részt, az alkotmányosság alapvető szabályait tiporták sárba, ami még a rendszer saját írott – például az Alaptörvényben szereplő – elveivel is ütközött, és bizonyosan sértette a jog alapvető működését biztosító kötelezettségeket. Ha az alkotmányos demokrácia szempontjai az átalakulás kiemelt pontján, közjogi szereplők elmozdítása kapcsán nem jelennek meg, maga az alkotmányosság sikkadhat el. Az elmozdításra az új parlamenti többséget nem pusztán a kétharmad hatalmazza fel, hanem az, hogy számos kinevezett alkalmatlannak bizonyult alkotmányos feladatának ellátására. (Ebben az írásban külön nem térünk ki arra a kérdésre, hogy egyes esetekben a kinevezés maga is alkotmányos szabályt sértett.)

Álljon itt néhány példa arról, mire gondolunk. Sulyok Tamás eleve azért kerülhetett a köztársasági elnöki pozícióba, mert az Alkotmánybíróság elnökeként már bizonyította, hogy az alkotmányossággal szemben a pártérdekek szolgálata vezérli, és egyszerre segít az alkotmányos demokrácia lebontásában, valamint a rendszer nemzetközi legitimációjának fenntartásában. Mint ahogy utódja, Polt Péter korábbi legfőbb ügyész is kipróbált harcosa az alkotmányosság leépítésének, aki alatt egész rendszere épült ki a politikailag motivált eljárásoknak, illetve az eljárások elszabotálásának. Ugyanez mondható el az Alkotmánybíróságról személyre szabott jogszabály-módosítással a Kúria élére repített Varga Zs. Andrásról.

Az Alaptörvény – a korábbi alkotmányos rendelkezést átvéve – kimondja, hogy a köztársasági elnök „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”. A legfőbb ügyész és az ügyészség „független”, és „üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, valamint elősegíti a jogellenes cselekmények megelőzését”, továbbá „a közérdek védelme érdekében közreműködik annak biztosításában, hogy mindenki betartsa a törvényeket”.

Hány ponton sérültek ezek az elvek az elmúlt években, és éppen úgy, hogy lehetetlenné tették a demokratikus alkotmányos korrekciót, vagy segítették az alkotmányos demokrácia felszámolását? Vagy hogyan vállalt hasonló szerepet az Alkotmánybíróság teljes testülete és a Kúria elnöke?

A jogállamisággal bizonyosan nem fér össze, ha a jogszabályokat nem egyenlően alkalmazzák minden szereplőre. Ebben a közjogi tisztségviselők felelőssége eltérő, de Polt Péter bizonyosan kiemelt szerepet játszott – amint azt most éppen a választás után beindult vizsgálatok ténye önmagában jól mutatja –, ugyanakkor az Állami Számvevőszék, a Kúria elnöke vagy az Alkotmánybíróság hozzájárulása is lényeges volt. Az Állami Számvevőszék, miközben a sajtó a történésekkel egyidőben feltárta, milyen visszaélések zajlottak az MNB-alapítványok kapcsán, évekig várt, ezzel több száz milliárd forint közpénz hatékony védelmét mulasztotta el. A Számvevőszékre vonatkozó 2011-es törvény preambuluma szerint az intézmény egyik célja a közvagyon védelme. Ennek elmulasztása mellett a szervezet közvetlenül a demokrácia lebontásában is fontos szerepet játszott, amikor az ellenzéki pártokkal szembeni egyoldalú fellépéssel az ellehetetlenítésükön dolgozott. A közpénzek ellenőrzésének bár kiemelt, nem egyetlen szereplője az ÁSZ. (A képhez hozzátartozik, hogy Varga Mihály illetékes miniszterként volt az első számú kormányzati felelőse a közpénzek elköltésének, és a források alapítványi kifolyatása nem kormányzati ellenőrzés, inkább hathatós kormányzati asszisztencia mellett zajlott.) A Kúria elnöke, ahelyett hogy a bírói függetlenséget védte volna, beavatkozott az ügyelosztás rendjébe, manipulálni igyekezett a bírói kinevezéseket, politizálással vádolta a bírákat, egy, a tevékenységével szemben kritikus kúriai bírótól pedig megvonta a tanácselnöki jogköreit.

A fentiek mellett számos további megállapítás a Magyarországról szóló uniós jogállamiság-jelentésben is szerepel. A jelentés kitér például a sajtó helyzetére, hiszen annak szerepe az alkotmányos demokrácia biztosítékaként is fontos. Ha visszaemlékszünk a rendszer kiépülésére 2010 után, nem véletlenül volt az első intézkedés a médiarendszer átalakítása, amelyben Koltay András NMHH-elnökként végig kulcsszerepet vállalt. Kiemelt felelőssége van a demokratikus közvélemény leépítésében, akár a kiegyensúlyozott tájékoztatásra gondolunk, akár arra, hogy az ekkor elfogadott törvények szerint hozzá tartozik a közmédia vezérigazgatója jelölésének joga. Az adatvédelem a nyilvánosság és a hatalom bírálata szempontjából fontos másik terület, amelynek ellenőrzése a hatályos törvények szerint a Nemzeti Adatvédelmi és Információs Hatóság feladata. Egy ügyet kiemelve, Péterfalvi Attila még a nyilvánvalóan jogsértő Pegasus-ügyben is olyan érvelést használt, amellyel kikerülhette annak a teljesen egyértelmű ténynek a megállapítását, hogy a kormányzat jogsértően járt el, amikor független, ellenzéki és kormányzati szereplőket figyelt meg. Ezeken túl is számos jogász vett rész a jogállamiság leépítésében, például segítséget nyújtva a jogalkotáshoz, a közpénzek jogellenes felhasználását segítő ügyletekhez vagy a választási szervek demokráciát megcsúfoló gyakorlatához; olyan döntésekben, amelyek közvetlenül szolgálták az autoriter rendszer kiépülését és hatalomban tartását. A sor nemcsak folytatható, hanem folytatandó is.

Az alkotmányos szempontok felmutatása nem maradhat el, ha az érintett szereplők felelőssége, pláne elmozdítása merül fel. Az újrakezdéshez hozzátartozik, hogy nevén nevezzük a korábbi rendszert, és rámutatunk, hogy az aláásta a magyar alkotmányosságot és demokráciát. Sokan továbbra sem így gondolkodnak az orbáni időszakról. A feltáró munka üzenet nekik: a bukott rendszer szisztematikusan és célzottan sértette meg polgártársaink jogait, és számolta fel a demokratikus jogállamot, még ha ezt nem is vették észre vagy látták még be.

Annak nyilvános kimondása, hogy egyes szereplőknek azért kell távozniuk, mert ebben a felszámolásban részt vettek, azt üzeni, hogy nem csupán a közpénzek ellopásáért kell felelni, de az elnyomó közjogi intézményrendszer működtetése sem marad következmények nélkül.

Ez elégtétel is lehet egy bántalmazó rendszer bukása után, amely számos embertársunknak okozott komoly mentális károkat.

A közjogi szereplők elmozdításának fentiek szerinti indokolása azt is üzeni, hogy a kiépülő rendszer igényt tart a nyilvánosságra, hiszen a közvélemény fóruma előtt mérlegeli az alkotmányosság szempontjait. A következő lépés, hogy az új kinevezések már magától értetődően a nyilvános viták terében születnek és mérettetnek meg, vagyis a társadalmi egyeztetés és vita kiemelt része a folyamatnak. Az alkotmányossági kérdések mindenkire tartoznak, ezzel együtt a kapcsolódó közéleti vitában kiemelt felelőssége van a hazai jogászság és jogtudomány képviselőinek. Ha a főbűnösök távoznak, utána is számos kérdés marad: Milyen mértékű személyi változások kellenek? Milyen szintig kell például a vezetői megbízásokat visszavonni? Mi lesz a megszállt egyetemeken, kutatóintézetekben, művészeti intézményekben vezető pozíciókban levőkkel? Mi lesz azokkal, akik kifejezetten amiatt kerültek pozícióba, mert tudták, hogy érdemi munka nem várható tőlük? Ezeket a vitákat nem lehet megspórolni; kimenetelük befolyásolja majd, hogy lesz-e rendszerváltás, és milyen lesz az új politikai rendszer. Később más területen, például az új alkotmány kidolgozása során is fontos szerepet kell adni a részvételiségnek. A leépítésben közreműködő közjogi szereplők esetében az elmozdításuk tényén túl annak nyilvános indokolása is része kell hogy legyen az alkotmányos demokrácia helyreállításának.

Forrás