Az ember önkéntelenül is felemeli a hangját háttérzajban, így csinálunk koncerten vagy ha légkalapácsozni támad kedve a szomszédnak. De például Gajdics Ottó akkor is így csinál, ha nem érti, mi történt, és ez néha előfordul.

Van neve is ennek az ösztönös reakciónak, Lombard-effektusnak hívják, és nem is csak emberi tulajdonság: a széncinegék is hangosabban csiripelnek a városban az ornitológusok megfigyelései szerint, mint a vidéken élő társaik – pedig őket nem is tekerte le a Facebook.

Épp így megy ez a bálnáknál is. Amióta a hidegháborúban szovjet tengeralattjárókat akart detektálni a CIA víz alatti mikrofonokkal, de ehelyett a hosszúszárnyú bálnák énekét kapták el, nagy kultusza lett a cetcsitcsetnek. Akár 20-30 perc hosszúságú, lassan kibontakozó, változatos struktúrák, repetitív témák, viszonylag összetett hierarchiák; kiderült, hogy a korábban képzeltnél sokkal kifinomultabb kommunikációs rendszert használ több cetfajta is.

Az antropomorfizáló hajlam, a mentsük meg a bálnákat állatvédő akciók és a különféle ökospirituális divatok gyorsan fel is kapták a bálnaéneket, jöttek szakmányban az „Ocean Sounds” és a „Whale Song Meditation” típusú relaxációs albumok, amik jellemzően nem a stadionrockra optimalizálták a hangzásvilágot. Ritkán kopognak át a fűtőtesten amiatt, hogy túl hangosan szól a bálnák párkereső nyökdécselése a hetediken.

A hangerő azonban a bálnáknál is változik, főleg azoknál, amelyek az M7-es leállósávjában kénytelenek élni az óceánban. A Journal of Experimental Biology folyóiratban frissen publikált kutatás a Gibraltári-szoros mélyén vizsgálta a zajszennyezés hatását a gömbölyűfejű-delfinekre (másik nevük a pilótabálna, ne akadjunk fenn ilyen apróságon), és úgy találta, hogy a Lombard-effektus a tenger mélyén is határozottan működik. Sőt, dübörög.

Az élőhelyek pusztulása, a tengerek gyors felmelegedése, az ökoszisztémák átalakulása, a tájékozódást rontó katonai szonárok és a felhalmozódó vegyi anyagok mellett az egyik legnagyobb, a cetféléket sújtó civilizációs csapás a növekvő hajóforgalom, ami egyre hangosabbá teszi a tengereket.

A mostani vizsgálatban például, miközben a hátukra tapadókorongokkal felerősített hangfelvevőkkel a Gibraltári-szoros környékén élő cetek hangjait rögzítették, a háttérben 79 és 144 decibel közötti zajt mértek. Ez olyan, mintha egy porszívó mellett állnánk egy zajos étteremben – jegyezték meg a tudományos publikáció szerzői, ezt pedig a delfinek (vagy ha úgy jobban tetszik, bálnák) csak úgy tudják túlénekelni, hogy lényegében már sikoltozni kénytelenek, hogy hallják egymást.

Vannak hangok, amiknél még tudják emelni a hangerőt, de az alacsony frekvenciájú és a kétkomponensű hangoknál, amiket főleg akkor használnak, amikor táplálék után kutatva mélyebbre merülnek, már most is maxra tekerték a decibelt – vagyis a gömbölyűfejű delfinek eljutottak alkalmazkodóképességük végére, miközben az embert igyekeznek túlkiabálni. Ha valaki hiteles relaxiós zenére vágyna, igazából fel kellene csutkára tennie a bálnavolumét.

Forrás