Az elmúlt napok nagy sajtóvisszhangot kiváltó hírei között talán kevesek figyelmét ragadta meg a bejelentés, miszerint a kormány létrehozza a Működő és Emberséges Magyarország Intézetet (MEMI). A rövid leírás szerint „az intézet létrehozását az indokolja, hogy a közéletben felhalmozódott problémák megértéséhez és kezeléséhez szélesebb körű tudásra, rendszerezett tapasztalatokra és strukturált társadalmi bevonásra van szükség. (…) Az intézet feladata ezért annak kidolgozása, hogy a társadalmi részvétel milyen konkrét, működőképes és intézményesített formákon keresztül válhat a döntéshozatal rendszeres és kiszámítható részévé a képviseleti demokrácia keretei között.”

Ez a rendkívül örvendetes hír azt jelzi, hogy a kormány tisztában van az elmúlt évtizedek egyik legégetőbb problémájával, a társadalom önértelmezési és önreflexiós képességének a szisztematikus torzulásával. A képviseleti demokrácia keretei között kevésbé magától értetődő, de a közügyek alakítása korántsem kizárólag az évekre megválasztott parlamenti és önkormányzati képviselőkön keresztül történhet. A jelentős következményekkel járó döntések esetén indokolt a társadalom szélesebb rétegeinek bevonása. Ez nem csupán a helyi nyilvánosságokban folyó viták facilitálását jelentheti, hanem legalább annyira a közvélemény társadalomtudományos feltérképezését is.

Az Orbán-rendszer mindkét szintet alárendelte saját, épp a szemünk előtt összeomló propagandagépzete szempontjainak. Kérdés, hogy milyen önreflexiós mechanizmusokat építünk annak romjain. A tét nem csekély: amennyiben a társadalom és a politika közötti információáramlás csatornái megfelelőek, úgy az állampolgárok magukénak érzik az államot, hiszen annak tetteiben felismerhetik saját értékválasztásaikat és szándékaikat. Ennek hiányában viszont az önkény és alávetettség tapasztalatai válnak meghatározóvá, összességében egy autoriter rendszert meghonosítva. A MEMI létrehozásának ebből a szempontból van kitüntetett jelentősége. További kérdés, hogy képes lesz-e a társadalmi részvétel megfelelő csatornáit megteremteni, és ezáltal helyreállítani a társadalom és állam viszonylatában alaposan megkopott közbizalmat.

Tekintve, hogy a rendkívül rövid leíráson túl jelen pillanatban keveset tudunk a MEMI tervezett működéséről, ezért elsősorban az elmúlt évtized tanulságait tekinthetjük át, rámutatva arra, hogy az Orbán-rendszer keretei között kialakított „tanácskozási” és „közvélemény-kutatási” gyakorlatok miként tették fokozatosan természetessé a megtévesztésen és alávetettségen alapuló állampolgári kultúrát. Egyúttal szempontokat kaphatunk a társadalom önértelmezési képességének helyreállításához is.

Nemzeti konzultáció mint áltanácskozás

A társadalmi döntési folyamatokban való részvétel a maga módján a Fidesz számára is fontos volt. Ezt bizonyítja mindenekelőtt a több mint tíz alkalommal megrendezett „nemzeti konzultáció”. Kezdetben a társadalomkutatással foglalkozók még szakmai alapon tiltakoztak, mondván ezek a külsőségekben felmérésre hasonlító kérdőívek a minimális elvárásokat sem teljesítik. A kérdések és válaszok struktúrája egyaránt alkalmatlan tényleges vélemények megismerésére, továbbá a felmérés módja is megalapozatlan. Viszonylag hamar kiderült, hogy a nemzeti konzultációknak természetesen semmiféle tanácskozási funkciójuk nem volt. Ezeket jobb híján olyan kollektív rítusokként lehetett leírni, amelyek célja a bűnbakképzés aktuális célpontjainak (migránsok, Soros, civilek, Brüsszel, stb.) szimbolikus megjelölése volt. A konzultáció kitöltésével a kormányzati narratívákkal azonosulóknak lehetőségük nyílt jóváhagyni az aktuálisan felmutatott ellenség kiátkozására vonatkozó kollektív döntést, egyúttal megerősíteni a veszélyeket idejekorán felismerő és attól védelmet biztosító populista vezér pozícióját.

A nemzeti konzultációk esetében szinte azonnal világossá vált, hogy látszólag sem céljuk bármiféle érdemi tanácskozás. Mégis, pusztán ezekre utalva korántsem magától értetődő, hogy miként írható le egy olyan folyamat, amire okkal tekinthetünk a társadalmi részvétel megfelelő formájaként. Ez nem magától értetődő műfaj, ugyanakkor az őszinte, kölcsönös megértésre törekvő kommunikáció főbb kritériumai elvi szinten jól rekonstruálhatók, mások mellett Jürgen Habermas kommunikációelmélete alapján.

Ha a tanácskozás és részvételiség hétköznapi értelmén megpróbálunk túllépni, összetett fogalmi térben találjuk magunkat. Ezek a fogalmak olyan kommunikatív tevékenységre utalnak, amire mindenekelőtt igaz, hogy van valamilyen közös alapja. Tanácskozni csak azok tudnak, akik nem ellenségként tekintenek egymásra, továbbá rendelkeznek közös nyelvvel, valamint a megértéshez szükséges fogalomkészlettel. Nélkülözhetetlen továbbá a „kommunikatív kompetencia”, vagyis a vitakészségek minimális készlete. Ebbe egyaránt beletartozik az empátia, az önuralom, az érvelésre és a másik érveire való nyitottság, kíváncsiság, tisztelet, elfogadás, a változtatás és változás képessége. Ha mindezek adottak, szükség van továbbá időre is. A tanácskozás magába foglalja az érvek és ellenérvek megértését, mérlegelését és több körben történő megvitatását – ez pedig olykor hosszadalmas folyamat.

A fentieknél talán kevésbé nyilvánvaló, pedig legalább olyan fontos, hogy a tanácskozásnak kell, hogy legyen kézzelfogható tétje és célja. A résztvevők bevonódása leginkább abban az esetben képzelhető el, ha eleve érdekeltek valamilyen közös cselekvésben, és úgy érzik, hogy annak előfeltétele a másikkal való megegyezés. Ebből a szempontból legalább annyira fontos az is, hogy mindazok számára nyitott legyen a tanácskozási folyamat, akik az annak során születő döntés következményeit magukon viselik, és szeretnének abban részt venni. Ellenkező esetben, ha egyesek kizárva érzik magukat a tanácskozásból, nem tud olyan döntés születni, ami minden érintett számára elismerésre méltó.

Amennyiben mindezek a feltételek fennállnak, úgy a lehető legközelebb kerülünk a társadalmi részvételt biztosító tanácskozás ideáljához. Ezek a kritériumok egyidejűleg spontán csak ritkán adottak. Biztosításuk tervszerű erőfeszítést igényel. Még ebben az esetben is gyakori, hogy a felek egyik vagy másik dimenzióra fókuszálnak, és emiatt a többit háttérbe szorítják. Ebből fakadóan különböző csapdahelyzetek állhatnak elő. Ha a kommunikáció előfeltételeit hagyják figyelmen kívül, akkor könnyen előfordulhat, hogy párbeszéd helyett elbeszélnek egymás mellett, képtelenek közelíteni egymás álláspontjához, vagy túlzottan rövidre zárják a folyamatot. Amennyiben a tanácskozás élményszerűségére nem fordítanak kellő figyelmet, úgy megeshet, hogy unalomba és érdektelenségbe fordul a helyzet. Ha a hatékonyság pragmatikus szempontjait adják fel, akkor valószínűsíthető, hogy kiürül a kommunikáció, és látszattevékenységgé válik. Végül, a demokratikus szempontok hiányában megnő a tekintélyvezérelt, dogmatikus, hatalmi szón vagy éppen manipuláción alapuló megnyilatkozások esélye.

Egy érdemi tanácskozás előfeltételei

Nem könnyű egyszerre mindegyik kritériumra optimalizálni és az összes csapdát elkerülni. Meg kell találni a megfelelő célt, be kell vonni a tanácskozásban érdekelt állampolgárokat, biztosítani kell a szükséges időt, és fejleszteni kell a kommunikatív kompetenciát. Amennyiben a MEMI komolyan gondolja a „a társadalmi részvétel konkrét, működőképes és intézményesített formáinak” kialakítását, úgy a fentiekhez hasonló szempontokból érdemes kiindulnia. A nemzeti konzultációhoz hasonló pszeudokommunikációt ugyan könnyű elkerülni; sokkal nehezebb feladat az érdemi társadalmi tanácskozási folyamatok megszervezése.

Ehhez mindenekelőtt ki kell nyitni magát a politikai döntéshozatal logikáját. Fel kell kínálni megvitatásra a társadalmi nyilvánosság számára olyan ügyeket, amelyeknek tényleges tétjük van, és amelyeket széles tömegek éreznek fontosnak. Vagyis a politikának teret kell adnia a társadalmi döntések számára – úgy is, hogy ennek óhatatlanul a saját hatalmának egy részéről való lemondás, vagyis a politikai szereplők önkorlátozása az ára. Ez önmagában valószínűtlen folyamat, viszont a jelenlegi helyzetben, amikor a Tisza Párt maga is motivált a demokratikus átmenetben, talán nem elképzelhetetlen az autoriter előzményekkel való szakítás.

Nem 2010-ben kezdődött, de kétségtelenül az elmúlt tizenhat évben vált döntővé a hazai állampolgári kultúra alárendelésen alapuló jellege. Az állampárt képviselői nem a „köz szolgájaként”, hanem uralkodásra, és a közjavak feletti – nem ritkán részrehajló – rendelkezésre hivatott rend tagjaiként jártak el. A politikai igazgatás és kontroll szempontjai ebben a rendszerben minden mást felülírtak. Ez pedig végső soron egy rendkívül centralizált, egyszersmind a feudálishoz hasonló, hűbéri láncokba szerveződő rendszert eredményezett. A pártpolitikai logikán alapuló társadalmi integráció modellje társadalomtörténeti okokból eleve beágyazott volt, és erre erősített rá az Orbán-rendszer másfél évtizede.

A MEMI működésén túlmutató szempont, hogy sikerül-e a kormánynak szakítania ezzel az állampolgári kultúra alapjait torzító hagyománnyal. Amennyiben igen, és megvitathatóvá válnak olyan közügyek, amelyekre egyszerre igaz, hogy érdemi tétjük van és közös érdeklődésre tartanak számot, úgy a következő feladat a kommunikatív folyamat menedzselése. Ebből a szempontból a legnagyobb kihívást a tanácskozáshoz szükséges kompetenciák hiányosságai és egyenlőtlenségei jelentik. A demokratikus kultúrával és az állampolgári szocializációval foglalkozó kutatásokból tudjuk, hogy hiányoznak azok a történelmi minták, melyekhez vissza lehetne nyúlni a nyilvános tanácskozások során. Fájó ezzel szembenézni, mégis elkerülhetetlen, hogy tisztán lássuk: a közügyek tárgyalásos úton történő rendezésének, vagyis a demokrata értékeknek és viselkedésmintáknak nincs történelmi beágyazottságuk Magyarországon. Ezt 19. században a nemzeti érdekre, a második világháború utáni időszakban pedig az osztályérdekre hivatkozva szorították háttérbe a különböző politikai rendszerek. Az talán nem szorul magyarázatra, hogy a NER évei alatt a tanácskozó demokrácia ideálja még inkább marginalizálódott: a nyilvánosságbeli kommunikáció szintjén nem történt érdemi előrelépés e tekintetben, így az autoriter kommunikációs mintázatok a társas viszonyok magától értetődő szövetévé váltak.

Ilyen feltételek mellett a konszenzuskereső, demokratikus kommunikációhoz szükséges készségeket a társadalom széles rétegei kevéssé vagy egyáltalán nem tudták elsajátítani. Ez önmagában is aggasztó, viszont rendszerszintű problémává azáltal válik, hogy ezten rétegek bevonásával szeretnénk a közügyeket megvitatni. A MEMI előtt álló voltaképpeni feladat ez: érdemi össztársadalmi párbeszéd beindítása, olyan résztvevőkkel, akiknek jelentős része nem rendelkezik a szükséges kommunikatív kompetenciákkal. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert a problémához stratégiailag kell viszonyulni: nem lehet arra építeni, hogy magától eltűnik; erőfeszítéseket kell tenni kezelésére.

Szerencsére ez nem elképzelhetetlen. A kommunikatív kompetenciák nem velünk született, megváltoztathatatlan tulajdonságok, hanem taníthatók és fejleszthetők. Ennek kiemelt helyszíne az iskola (ennyiben a MEMI feladatai összeérnek az oktatáspolitika szintjével). Emellett arra is lehetőség van, hogy magán a társadalmi tanácskozás folyamatán belül történjen kísérlet a készségek megszerzésére. E célból a mediáció különböző eszközeire támaszkodhatunk. Felvállalva a tanácskozási folyamatok facilitálásának feladatát, közelíteni lehet az érdemi demokratikus kommunikáció ideáljához. Ennek hiányában viszont jó eséllyel kollektív kudarcélménnyel gazdagodnak a résztvevők.

A közvéleménykutatás propagandisztikus torzítása

Amennyiben mindezek a feltételek adottak, még mindig nyitott a kérdés, hogy a személyközi tanácskozások szintjéről miként lehet továbblépni az általános társadalmi véleménymintázatok irányába. Ehhez alapvetően a közvélemény-kutatási technikák kínálnak eszközöket. Segítségükkel átfogó kép alkotható a helyben formálódó véleményekről. Nem véletlen, hogy ilyen technológiákra az Orbán-rendszer is jelentős mértékben támaszkodott. Ezek segítségével próbálta minél részletekbe menőbben feltérképezni, hogy miként viszonyulnak az egyes társadalmi csoportok tagjai a különböző cselekvési tervekhez, napi kommunikációs panelekhez.

Első látásra akár úgy is tűnhet, hogy ez a kiterjedt kutatási gyakorlat kvázi-demokratikus szerepet töltött be, amennyiben részletgazdagon vizsgálta a közvélemény legkisebb rezdüléseit is. Ha azonban kicsit közelebbről tekintünk ezekre a kutatásokra, számos aggály merül fel. Az első ilyen az átláthatósággal, transzparenciával kapcsolatos. Mint minden kutatás esetében, a közvélemény vizsgálata során is alapvető elvárás a kutatási módszerek és lehetőség szerint az adatbázisok közzététele. A kormánnyal legszorosabb együttműködésben álló közvéleménykutatók esetében, mint amilyen a Századvég Alapítvány vagy a Nézőpont Intézet, ezek a kritériumok elvétve teljesültek.

Ennek hiányában megnőtt a módszertanilag aggályos és szakmaetikai szempontból kifogásolható, tendenciózus kutatások esélye. Egyelőre még elérhetők a Századvég honlapján, hogy mik számítottak releváns kérdésfelvetésnek a kormányzati megrendelésre készült közvélemény-monitorozás során az utóbbi hónapokban. Néhány véletlenszerűen kiválasztott, ám annál beszédesebb cím a „kutatási jelentések” közül: „Háborúba sodródás, Brüsszel- és ukránpártiság, energiaár-emelkedés – ezért tartják a magyarok kockázatosnak Magyar Pétert”; „A magyarok 70 százaléka elítéli Panyi Szabolcs tettét és a külföldi titkosszolgálati beavatkozást”; „A magyarok összezárnak Zelenszkij ellen: elutasítják az ukrán olajblokádot”; „Csak Orbán Viktor képes ellentmondani a brüsszeli nyomásnak” – és hosszan folytathatnánk a sort.

Ezek a „kutatási jelentések” jellemzően úgy épülnek fel, hogy egy-egy kormányzati kommunikációs panelre kérdeznek rá, majd kimutatják, hogy a „társadalom többsége egyetért vele”. A nemzeti konzultációk fényében ismerős a helyzet: ahogy ott is nyilvánvaló, hogy nem valamely társadalmi álláspont megismerése a cél, valójában itt sincs erről szó. Amellett, hogy módszertani szempontból teljességgel elfogadhatatlan ilyen tendenciózus kérdések megfogalmazása, legalább olyan fontos, hogy kutatásetikai problémákat is felvet. Leginkább azért, mert az ilyen kérdések alkalmazásával a kutató visszaél magának a közvéleménykutatásnak a tudományos ethoszával. Rosszhiszeműen jár el, amikor olyasmit állít a közvéleményről, ami nem egy módszertanilag elfogadott kutatás eredményeként áll elő.

Hogy egy laikus számára is érthető, egyszerű példával érzékeltessem a problémát: ha eleve arra kérdez rá egy kutatás, hogy „ön szerint mennyire valószínű, hogy Brüsszel irányítása és Magyar Péter miniszterelnöksége alatt Magyarország belesodródhat az orosz-ukrán háborúba, vagy a háború finanszírozásában való részvételre kényszerülhet?”, majd közli, hogy a válaszadók 57 százaléka szerint valószínű, míg 41 százaléka szerint nem valószínű, akkor valójában maga a kérdés sugallja a választ. Miközben összemossa Brüsszelt, Magyar Pétert és a háborút, nem derül ki semmi a társadalom tényleges véleményéről. Már pusztán az egyértelműség hiánya és a kérdés manipulatív jellege miatt sem tekinthetők érvényesnek az ehhez hasonló mérési eredmények (a további súlyos módszertani problémák taglalásától most tekintsünk el).

Sajnálatos, hogy ezekben a kutatóintézetekben magukat társadalomkutatónak tekintők dolgoztak, és másfél évtizedig asszisztáltak egy nem csupán politikai értelemben aggályos, de egyúttal szakmájuk alapvető etikai elveit is megsértő gyakorlathoz. Felelősségük a propagandasajtó munkatársaiéval vetekszik. Tudniuk kellett, hogy már maga a kérdés is, amit feltesznek, hazugság, így a válaszok közvéleményként való közzététele sem lehet más, mint a hazugságok manipulatív célú összegzése. Mégis úgy tettek, mintha a közvéleményről tájékoztatnák „tényszerűen” a nyilvánosságot. Ezzel elárulták a szakmájukat, és becsapták azokat, akik a szakma hitelessége miatt irányadónak tekintették mondandójukat.

A közvélemény visszavétele

A társadalomkutatói közösség számára alighanem kiemelt feladat lesz a közeljövőben nem csak e rosszhiszemű gyakorlatok felelőseinek etikai számonkérése, de egyúttal olyan intézményes mechanizmusok kidolgozása is, amelyek a jövőben hatékony fellépést biztosítanak az ilyen típusú visszaélésekkel szemben. Ennél ugyanakkor fontosabb, hogy a MEMI is levonja a megfelelő tanulságokat a jövőre nézve. A közvéleménykutatásnak kidolgozott módszertani és kutatásetikai standardjai vannak. Azok a kutatások, amelyek ezeket a standardokat figyelmen kívül hagyják, bár látszólag mondanak valamit a társadalomról, valójában félrevezetők. Amennyiben ennek ellenére a „közvélemény” kifejeződéseként hivatkoznak rájuk, az maga is megtévesztés. Éppen ezért különösen fontos, hogy a „társadalmi bevonódás” részeként felfogható közvéleménykutatás során figyelembe vegyék a társadalomtudományok módszertani és szakmaetikai standardjait.

A Századvég korábban említett „közvélemény-kutatási” példái a propagandagépezet eszközévé silányították a kutatásokat – és az ilyen nyilvánvaló visszaéléseket talán nem olyan nehéz elkerülni. Viszont legalább annyira fontos, hogy a kevésbé nyilvánvaló torzítások se sikkadjanak el. Ezt a célt legjobban úgy tudja megvalósítani a MEMI, ha törekszik a független, transzparensen működő szakmai műhelyek támogatására és védelmére. Nem szabad hagyni, hogy a közvélemény feltérképezését néhány kivételezett cég végezze. Ehelyett minél több hiteles kutatóhely bevonására van szükség: akár rotálva, akár pályázati úton osztva el egymás között a feladatokat; a lényeg, hogy ne váljon monopóliummá a közvélemény monitorozása. Továbbá az is kulcsfontosságú, hogy a kutatások maguk is maximálisan transzparensek legyenek, mind a módszerek, mind az adatbázisok szintjén. Ha ezek a feltételek adottak, jó esély van arra, hogy a társadalomtudományos szakmai közeg szabályozni tudja saját működését, azonosítja és adott esetben szankcionálja a minimális kutatásetikai elveket be nem tartó kutatókat.

Ahhoz, hogy a társadalom visszakapja az önmagára vonatkozó reflexió képességét, első lépésben nincs szükség átütő innovációra. Alapvetően lehet bízni abban, hogy az Orbán-rendszer által meghonosított antidemokratikus gyakorlatok és intézményi keretek felszámolásával újra tér nyílik a tanácskozás és a közvélemény feltérképezése előtt. Ezek a folyamatok azt feltételezik, hogy a politika komolyan veszi a társadalmat: ahelyett, hogy irányítani akarná (akár azon az áron is, hogy atomizálja, majd politikai hierarchiák mentén szervezi újra), megpróbálja megérteni az álláspontok sokféleségét, és utat nyitni azok tényleges döntési folyamatokba való becsatornázása előtt. Amennyiben ezek a stabil alapok jól működnek, úgy azonnali nyereségként az évtizedek óta erodálódó kölcsönös bizalom megerősödése, ha úgy tetszik, a „társadalmi tőke” boomja várható. Ha sikerül megújítani társadalom és politika viszonyát, akkor lehet elkezdeni hozzálátni az előttünk álló voltaképpeni sorskérdések megvitatásához. A MEMI-re minden jel szerint kitüntetett szerep vár ebben a folyamatban – segítsük hát, és bízzunk benne, hogy fel tud majd nőni a feladathoz.

A szerző szociológus, filozófus, az ELTE-TáTK oktatója.

Forrás