Amikor Stewart Copeland, Sting és Andy Summers elődje, Henry Padovani megalapították a Police-t, valószínűleg még nem hitték volna, hogy később Sting kiad egy középkori karácsonyi énekeket tartalmazó lemezt, és a tantrikus szexről ad interjúkat, Copeland pedig csengőhangokat komponál majd Blackberryre. Ahogy azt sem, hogy utóbbi (elsősorban) dobosként egy olyan albumot hoz majd létre, amelyen fehértorkú verébsármányok, galápagosi medvefókák és lármás kotingák énekelnek, nem is beszélve a farkasokról, hiénákról vagy békákról. Nagyjából egy éve, 2025 áprilisában jelent meg a Wild Concerto, ahol éppen ez történik, méghozzá egy másik Stewart, „a hangok David Attenborough-jának” is nevezett Martyn Stewart közreműködésével, akinek a zene mellett a tudomány is rengeteget köszönhet.

Arthur C. Clarke és a Hatebeak

Itt érdemes megállni egy szóra: maga az ötlet nem teljesen újszerű, a BBC például korábban 12 éven át sugározta, ahogy Beatrice Harris tavasszal, az oxtedi kertjében csellóval kíséri a fülemülék énekét, míg Mike Oldfield a bálnák dalát gondolta újra Arthur C. Clarke sci-fije nyomán. És ezek csak a jobban sikerült kísérletek voltak – különben Dunát lehetne rekeszteni azokkal az ambient albumokkal és playlistekkel, amelyek relaxációt, patakcsobogást, tengeri hangokat és egyebeket ígértek, de az ember csak ideges lett tőlük, pisálnia kellett, és félálomban attól tartott, hogy eljön érte Cthulhu. Megnyugtató esőhangok? Úristen, nem csuktam be az ablakot! Madárdal? Anyádnak üvöltözz, amikor aludni akarok!

Az előbbiek mellett üdítő kivételnek számított az amerikai grindcore-együttes, a Hatebeak, ahol egy papagáj volt az énekes, de hát nem kell minden viccet komolyan venni. Aztán jött Copeland, és számos kisebb-nagyobb dobás után ismét egy nagyot dobott: teljesen átgondolta, hogyan lehetne ezeket a hangokat beépíteni a zenébe, sőt magukat az állathangokat tette meg a zene alapjává, és köréjük komponált egy teljes albumot, a Wild Concertót, amihez a természettudós Martyn Stewart gigantikus, 55 év alatt összegyűjtött természetihang-adatbázisát használta fel.

Martyn

Stewart bejárta a világot, összesen 97 ezer felvételt készített, állatjogi aktivistaként kihúzta a gyufát kaszinóknál, cápauszonydílereknél és egzotikus állatokra éhező vadászoknál is. Gyerekkorában, az 1970-es években feketerigók és sündisznók hangját vette fel Birmingham közelében, aztán körbeutazta a Földet, így-úgy fenntartva magát: volt karaoke-bárja és játékboltja is, szépen lassan pedig a felvételei iránt is érdeklődés mutatkozott, számítógépes játékoknak és filmeknek is adott el hangmintákat, hogy hitelesen tudják bemutatni, milyen hangokat ad ki egy-egy faj. Az adatbázisért, amelyben minden szerepelt az adott faj pontos leírásától a felvétel készítésének pontos helyéig, egy játékipari cég 3,5 millió dollárt ajánlott – Stewart ezt visszautasította, mert nem akarta, hogy egy élet munkája egy fiókban porosodjon, miután kicsemegézik belőle azt, amire épp szüksége van a vállalatnak. Miután kiderült, hogy gyógyíthatatlan csontrákban szenved, megalapította a Listening Planet nonprofit vállalatot, amely megőrzi majd az örökségét.

Erre az örökségre pedig nagy szükség is van: míg régebben egy zavartalan felvételhez elég volt 3-4 órányi munka, mostanában 2000-3000 munkaóra szükséges hozzá, hogy ne zavarják meg a természet hangjait a repülők, autók, láncfűrészek és egyebek. Az élőhelyek pusztulnak, ahogy az állatok is: a hetvenes években készült skóciai felvételei után 2024-ben egy skót művész, Robert Shields újra felvételeket készített ugyanott, ahol Stewart – az eredmények lelombozóak voltak. „Ugyanazt a zenét hallottam, csak a zenekar fele már nem volt ott” – mondta erről Stewart.

Ez megfelel azoknak a trendeknek is, amelyekről a világ már évek óta panaszkodik: azoknak az állatoknak, amelyekről az évek során felvételt készített, a háromnegyede vagy kihalt, vagy súlyosan veszélyeztetett, vagy megváltozott a daluk – éppen azért, mert az egyedszámuk annyira megcsappant, hogy a társkereséshez az erre szolgáló taktikán is változtatniuk kellett. Stewart nemcsak a madarakra és a többi állatra kíváncsi: mindent megpróbált dokumentálni a vulkánkitöréstől a záporon át a szélviharig, és mindent fel is címkézett.

Úgy tűnik, az elmúlt évtizedekben mindent annyira eluralt a lárma, hogy megsüketülnek tőle a teknősök, nem értik meg egymást a vörösbegyek, már a tojásban károsodnak miatta a madárfiókák, és persze ez az embernek sem tesz jót. Stewart felvette azt, amit még zavartalanul fel lehetett venni, azóta pedig időt és energiát nem kímélve dolgozik tovább – még akkor is, ha már alig lehet hallani azt, amit fel akar venni, és heteket kell szánni egy korábban néhány órás projektre. Ezért cserébe viszont most van egy olyan adatbázis, amihez vissza lehet nyúlni, ha az ember még a többé-kevésbé zavartalan, vagy legalábbis nem ennyire lármás világ hangjaira kíváncsi, és ezt már nem lehetne megismételni többé, legfeljebb akkor, ha az emberi civilizáció visszasüllyedne a kőkorszakba.

Copeland

Mióta kiderült, hogy Stewart rákos, megnövekedett iránta az érdeklődés, de még így sem hallgatja a kutya sem, hogy hogyan burukkol a galamb, vagy hogy esik az eső Ugandában. Ez persze valamennyire természetes, hiszen amit ő csinál, az a legjobb esetben is rétegműfaj, de azért benne is megvan az igény arra, hogy minél többeknek mutassa meg, hogyan is hangzik ez a bolygó, illetve milyen hangokról kellett lemondanunk az elmúlt néhány évtized alatt. Itt jön a képbe egy másik Stewart, Copeland.

Ő az egyébként zseniális Police-albumok után minden volt már, csak akasztott ember nem: Animal Logic néven a basszusgitáros legendával, Stanley Clarke-kal és Deborah Holland énekesnővel alapított zenekart, játszott Les Claypoollal a Primusból, Peter Gabriellel, és miután Francis Ford Coppola felkérte az 1983-as Rablóhal (Rumble Fish) filmzenéjéhez, végleg megtalálta új hóbortját: megszámlálni is nehéz, hogy hány filmhez szerzett zenét azóta, vannak köztük sorozatok és mozifilmek, de még néhány videójáték is. Miután már a Police-ban is kivette a részét a dalszerzésből, aligha meglepő, hogy nem maradt meg a doboknál; komponált balettet és operát is, 2025-ben pedig megjelent a Wild Concerto, ahol nagyjából minden megvan, amit addig csinált, és még valamivel több is – Stewart a felvételei alapján a természetre hangolta azt a filmzenés jazz-rockot, amit a lemezen hallhatunk.

Ez nem könnyű feladat, de úgy tűnik, sikerült, méghozzá úgy, hogy Copeland egészen egyedi dobjátéka is teret kap benne, miközben azért nem uralja le a számokat: itt a természet írta a zenét, és ehhez az 50 tagot számláló Kingdom Orchestra, valamint és a dobos is csak háttérmuzsikus. A cél persze a határok feszegetésén túl az, hogy minél több emberhez juttathassák el a természet hangjait, ironikus módon úgy, hogy valaki fogja magát, és belehammondozik, beledobol vagy beleharsonázik, de ez itt már játék, nem hardcore ismeretterjesztés: arra, mint tudjuk, a kutya se kíváncsi, az viszont meglepően szórakoztató, ahogy egy galápagosi medvefóka megfáradt Horváth Charlie-ként énekel a (talán csak szerintem) kissé Sting-szerű alapokra, bár lehet, hogy ezt csak a klarinét miatt képzelem oda.

A lemez másik csúcspontja a kilencedik szám, a Hyena Party on Skeleton Coast: erről Copeland azt nyilatkozta, hogy zeneileg a hiénák hangja volt a legjobban használható (kár is volt 30 ezer órányi felvételt végigpörgetnie), mert ezek az állatok elképesztően sokszínűen kommunikálnak, ami azt is jelenti, hogy zeneileg is kiválóan hasznosítható, amit művelnek. Ez itt sikerült is, és mint kiderült, nagyjából elég a dob és a bőgő ahhoz, hogy kihozza belőlük az állatot:

A lemez 12 számából persze az utolsó, a finálé a legnagyobb dobás: a farkasok üvöltése. Ezt már Sting is megcsinálta az egyébként zseniális Hounds of Winterben, csak hát itt igazi farkasok üvöltenek, nem egy angol tejesember. Ha a többi számban néha el is uralkodott a filmzenés-filharmonikus vonal, itt már több teret kap a jazz-rock, agresszívabbak a dobok, és kifejezetten szórakoztató, ahogy megérkezik a torzító. Ráadásul riasztó is, nem véletlenül ezzel a számmal ér véget a lemez: hallunk mennydörgést, a Copeland védjegyének számító cineket és pergőket, amelyek mégsem uralják el a teret. Hogy akkor mi marad? Az elefántok trombitálása, és az az elemi erő, amiről a másik Stewart egész életében be akart számolni.

Forrás