Álmos szombati délután a budapesti Városligetben: a szélén még nincs semmi, kicsit beljebb emberek állnak sorba, hogy felszállhassanak a léghajóra, mellettük bazár, ahol pólót vehetnek, amiről kiderül, hogy felszálltak a léghajóra. Vagy ha nem volt türelmük kivárni, esetleg nem akarták kifizetni, pólót anélkül is vehetnek. Valamivel arrébb egy csomó food truck és bódé várja a látogatókat, borfesztivál van, színpaddal, fellépőkkel, megint egy kicsit arrébb a Liget átrendezésekor kikerült paravánok terelik arrébb a sétálókat. Piknik, sör, bicikliző gyerekek, aztán valamivel arrébb, már a Vajdhahunyad vára felé ismerős zaj üti meg a fülemet: láncfűrész. Rögtön otthon, vidéken érzem magam (miközben a Liget-terv is eszembe jut, meg az a szerencsétlen Orczy-kert, amit mostanra már alaposan körbebetonoztak), de itt most nem kell bekapcsolni a flexet, tüntetni sem kell: a láncfűrészek most nem azok, amiknek látszanak. Illetve azok, de nem arra használják őket).

Favágóverseny

Június 5-én és 6-án ugyanis a Városliget, pontosabban az itt található műjégpálya két napig a sportfavágók otthona volt: pénteken az ifi versenyekre került sor, szombaton a világon először rendezték meg a Stihl Timbersports női világbajnokságát, utána pedig a férfi világkupát. A rendezvény számos kérdést vet fel: minek vág fát valaki sportból? Miben különbözik ez a sima favágástól? Mit lehet ezen nézni? Hogy drukkolnak az emberek, egymás nyakába köpik-e a szotyihéjat, és egyáltalán, van bárki, aki Magyarországon arra kíváncsi, hogy nők irdatlan láncfűrészekkel, fűrészekkel és baltákkal esnek neki tuskóknak? Vagy ha már itt tartunk, férfiak?

Fát vágni valahol jó, valahol rossz. Ha muszáj lenne, nem szeretném, ha csak a kandallóba kell valami, van benne valami romantika. Nem is gondolom rossznak magam benne: megvan az összes ujjam, mindkét lábam, és kívülről tudom a Monty Pythontól a favágódalt, szakállam is van, és volt már a kezemben láncfűrész, de amíg először nem láttam a tévében, eszembe se jutott volna, hogy ebből sportesemény lehet. Ott a tuskó, ott a balta, tessék vágni, nincs itt semmi látnivaló, gondolná az egyszeri paraszt, vagy valaki, aki nem költ százezreket baltákra és fűrészekre (egyenként), és nem érzi úgy, hogy a ház körüli munkákon kívül bármire jók lehetnének ezek a holmik.

Atléták

Nagyobbat nem is tévedhetne az egyszeri paraszt (én). A favágás virágzó sportág, sokak szerint a világ első extrémsportja, ami ennek megfelelően veszélyes és látványos is, és ennek megfelelően vagy nem megfelelően általában férfiak űzik (lehet, hogy van itt valami összefüggés a nők magasabb átlagéletkorával, ki tudja).

Az atléták (ez a favágó-sportolók hivatalos megnevezése) itt olyan mutatványokat reprodukálnak, amelyek a fakitermelésben hétköznapiak, vagy hétköznapiak voltak: a fák döntését, a rönk darabolását és a fűrészelést, olyan ügyességi mutatványokkal megfűszerezve, mint a cookie-k vágása vonófűrésszel vagy láncfűrésszel, vagy épp a springboard, amikor a versenyző zsebeket vág egy álló rönkbe, palánkokat helyez bele, és ezen felmászva vágja a fát felülről. Ezt pont nem láttuk, mert nem szerepelt a női világbajnokság programjában, de sok mást igen. Mint kiderült, a vb négy számának teljesítéséhez sokkal több kell, mint a nyers erő, és a szervezők minden részletre figyelnek, hogy igazságos eredmény születhessen: nem elég, hogy több bíró is van, külön VAR-szobát is működtetnek (vagy valami olyasmit), amit óvás esetén lehet használni a döntéshozatalhoz.

VB

A világbajnokság négy számból áll, ahol körönként (szaknyelven: heat) két versenyző lép a rönkhöz, amivel versenyszámtól függően csinálniuk kell valamit. Ez jelen esetben a stock saw számot jelentete, ahol a sportolóknak egy STIHL MS 661 C-M láncfűrésszel kell levágniuk két korongot (szaknyelven: cookie-t) egy 40 centi átmérőjű törzsből, a single buckot, ahol egy nagyjából két méter hosszú fűrésszel vágnak egy korongot; a standing block chopot, ahol a fejszével történő fadöntést szimulálják, illetve az underhand chopot, ahol a már kidöntött fa feldarabolását, és ahol a versenyző rááll a tuskóra, és úgy vágja a két lába között. Ez a legijesztőbb versenyszám, de a verseny műsorvezetője elárulta róla, hogy a sportolók lánczoknit viselnek hozzá: ha melléütnek, ilyenkor legfeljebb roncsolják a lábujjaikat, de nem vágják le. Ilyesmire a versenyen nem került sor, de nem csoda, profikat láthattunk.

Nem mindegy, hogy milyen fát vágnak, és az sem, hogy mivel: a vonófűrészt az ehhez illő számhoz manufaktúrákban készítik, az egyik új-zélandi gyártónál a belépő szintű fűrész nagyjából 600 ezer forintba kerül, a határ meg a csillagos ég. A baltákkal hasonló a helyzet, ahogy Andy Hall bíró a Qubit kérdésére elmondta, van olyan profi versenyző, akinek akár 20-30 baltája is van különböző élprofilokkal, nyélhosszal és fejnehézséggel, és az adott farönk megtekintése után választanak közülük. A most porondra álló versenyzők általában két baltával mentek ki, ezek közül választották ki a megfelelőt, amikor eljött a nagy pillanat.

Porond

A Városligetben egy úszó színtéren rendezték meg a versenyt, amire két lelátóról lehetett rálátni, a fapadlót pedig rendszeresen takarították. Hall szerint a pénteki esős nap nem okozott problémát, legalábbis ami a vágni való fát illeti, annál problémásabb lehetett az atlétáknak, akik elcsúszhattak a vizes deszkákon – ez főleg a fűrészes számnál okozhat gondot, ahol a ritmusérzék a legfontosabb. A többinél sem rossz, ha az ember stabilan áll a lábán, ezért is volt fontos a segítők munkája, akik minden szám után felsepertek és felporszívóztak. Hall szerint az így összegyűjtött forgács jó helyre kerül: újrahasznosítják.

Az erdőkért sem kell aggódni, ahogy a bíró mondta, fenntartható forrásokból fedezik a versenyek nyersanyagigényét: a baltás számokhoz holland ültetvényeken termelt nyárfát, a fűrészesekhez pedig hasonló forrásból származó fenyőt használnak. Az azonos méretűre faragott rönköket kidöntés után befóliázzák. Itt nem az a cél, hogy kiszáradjon, hanem pont az, hogy ne, a versenyen számos ilyen 35 vagy 40 centis átmérőjű rönk is szerepelt, amit egy olyan karaván szállít, amit az Iron Maiden is megirigyelne. A fa mellett velük utazik a közvetítőkocsi, a szerelvények és a VAR-szoba is, ahol ellenőrzik, hogy mi történt, ha a bíró bizonytalan vagy az egyik fél óvást jelent.

Ehhez, ahogy a kamionban elmondták, nem használnak mesterséges intelligenciát, csak emberit, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy srác századmásodpercekre lebontva visszakockázza, hogy mi történt, mikor indult a vágás és mikor ért véget, ha pedig igény van rá, a bíró, akár a focimeccsen, megnézheti a felvételeket (ahogy összefoglalta a munkája lényegét: „you see: saw, no saw”, ahogy a visszajátszásban feltűnt a láncfűrész lánca). A világbajnokságon is akadt néhány eset, amikor repült a sárga rongy, a yellow flag: ilyenkor van szükség az ő munkájukra, és igen, diszkvalifikáltak is néhány versenyzőt néhány számból, mert korán kezdtek, nem megfelelő helyen volt a kezük és ilyesmik – ezek ebben a sportban főbenjáró bűnnek számítanak.

A versenyzők időre versenyeznek, az összeredményt pedig a négy versenyszám adja ki. Ez azt is jelenti, hogy ha valaki gyengébb egy számban, behozhatja a hátrányát egy másikban: jól mutatja ezt az is, hogy a cseh Karolina Urbanova úgy is a második helyre szorult, hogy különben a standing block chop számban 22,99 másodperces idővel világrekordot döntött. A világbajnokság győztese a kanadai Andrea Hand volt, a harmadik helyezést az amerikai Lauren Bergman szerezte meg.

Néha néztem ilyesmit a tévében, de nem sokszor: tudom, milyen versenyszámok léteznek, és nagyjából azt is, hogy mi miatt lehet kizárni egy atlétát (a láncfűrésznél azért, mert túlmegy az előre felrajzolt vonalon, a fűrésznél azért, mert korán kezdi húzni). De térjünk vissza az eredeti kérdésre: hogy drukkolnak a népek, és hányan kíváncsiak erre az egészre?

Húzzad, bazmeg!

Mint kiderült, a pénteki napra 1400, a szombatira (a női világbajnokságra és az azt követő versenyre) nagyjából 1200 jegy kelt el, és nemcsak Magyarországról: a nézők között néhányan új-zélandi, svéd és cseh zászlókat is lobogtattak, sőt, úgy tűnik, hogy valakik feltalálták a palánkolás új verzióját is, mert a színpad mögött 4-5 vízibicikli is kikötött, valószínűleg csehekkel a fedélzetén, mert miután kaptak magyar zászlót, hamarosan lecserélték csehre (bár lehet, hogy csak Urbanovának drukkoltak, miután beállította a női világrekordot). A nézők pedig tisztességesen drukkoltak is: ahogy elvárható, üvöltöttek, de mivel nem volt magyar érintett, legalábbis a női világbajnokságon nem, leginkább az általános teljesítménynek szurkoltak.

Méghozzá így: húzzad, bazmeg (fűrész), olé, olé olé olé (bármi), aggyáneki (balta), vágjad, most is vágjad (balta). A bíróra senki sem panaszkodott, de szotyitzni se szotyizott senki; a felkészültebbek eleve sörrel érkeztek, de a helyszínen is lehetett kapni. Különös szubkultúra ez, de nem különösebb, mint bármelyik másik, csak itt épp fát vágnak – de ha valaki már belegondolt, hogy mi értelme a focinak vagy a gerelyhajításnak, egyre kevésbé tűnik annak. Ahol meg fát vágnak, ott fűrészpor is hullik, és az legalább megnyugtató, hogy jó helyre megy – ráadásul még az is, hogy ezt én is meg tudnám csinálni otthon. Dobtam már három tirplahúszast dartsban, eleget hasogattam már – de annak már van sportértéke, hogy valaki alig tíz másodperc alatt elfűrészel egy 40 centis átmérőjű tuskót, kidönt egy fát vagy feldarabol egy kidöntöttet. Ekkor jöttem rá, hogy hiába tudnék úgy úszni, mint Gyurta Dániel, fát vágni se tudnék úgy, mint Andrea Hand – de ez nem is baj, mert a végén majd én fogok röhögni, amikor nem tud majd tüzet gyújtani, mert a sporthoz használt fejszék és fűrészek nem alkalmasak hétköznapi felhasználásra, mivel ez utóbbit még vissza is kell küldeni a manufaktúrába élezni.

Most ettől jól érezhetném magam, de sajnos nekem egy rönköt lebontani egy nap, a láncossal önveszélyes vagyok, és eszembe sem jutna az underhand chop, amikor valaki rááll a fára: szóval hiába tépelődöm, sport ez, méghozzá a javából, olyasmi, mint az íjászat vagy a gerelyhajítás. Különben is, ki találta ki a focit? Na ugye.

Forrás