Hága egyébként is elég nyugalmas, városszéli lakótelepei mellett található, tizenöt percnyi biciklizésre egy még náluk is nyugalmasabb előváros, Wassenaar. Errefelé izgalmasabb, hogy a parkokkal és vizes élőhelyekkel tarkított környéken mi a helyzet a vadludakkal, récékkel és gólyákkal, mint hogy éppen mi történik a királyi család közeli rezidenciáján. Nem mellesleg mindez eleven cáfolata azoknak a vélekedéseknek, amelyek szerint Hollandia zöld felületei annyira szabályozottak, minden négyzetcentijük oly mértékben kihasznált, hogy itt már nincsenek is rendezetlen, „csak úgy” létező élőhelyek, és ezért aztán kevés a madár is. A Wassenaarban található Voorlinden Múzeum felé sétálva vagy kerekezve feltűnő, hogy a totális urbanizáció közegében mennyire jól működnek a természetes, vizes, mocsaras élőhelyfoltok, cserjés erdősávok. Ezek között vezet az út a múzeum felé, amelynek minimalista, pavilonszerű épülete már ismét csak szabályozott, szinte golfpályaszerűen rendezett zöld területen áll.

A most tízéves múzeumot a Caldic vegyipari cég tulajdonosa, a mágnás és műgyűjtő Joop van Caldenborgh alapította saját kollekciója elhelyezésére. Ebben szép számmal vannak művek a közelmúlt kortárs művészetének megasztárjaitól, többnyire impozáns, nagy és látványos munkák olyanoktól, mint Louise Bourgeois, Francis Bacon, Yayoi Kusama, Roy Lichtenstein, Tracey Emin, Richard Serra vagy Maurizio Cattelan. A gyűjteménynek éppen a spektakuláris, a térrel és a léptékkel összefüggő vonulatához kapcsolható William Forsythe kiállítása, amely most látható az intézményben.

Csakhogy William Forsythe munkáiról nehéz úgy beszélni, mint objektiválódott művekről. Koreográfusról van szó, aki sokkal inkább helyzeteket, cselekvésre ösztönző tereket hoz létre. Ráadásul olyan módon, hogy nem a térbe belépő személy mozgását akarja megkoreografálni, hanem a térben lévő tárgyak mozgását. A tárgyak tulajdonságait és a fizika törvényszerűségeit használja, azaz tulajdonképpen csupán működni hagyja. Ember nélküli koreográfiát teremt például akkor, amikor egy teremben felfüggeszt több száz egyszerű ingát (Nowhere and Everywhere at the Same Time, 2015). Huzalok, a végükön apró súlyok, ezek garmadája lóg a plafonról és mindegyik mozog, ahogy mozog. Aki pedig belép közéjük, ösztönösen igyekszik elkerülni az ütközést, belegabalyodást, akaratlanul is olyan lépéseket, mozgásokat végez, mint egy balett-táncos.

Közben viszont hangok is hallatszódnak, akár géppisztolyropogásnak is lehet őket hallani, és hirtelen az egész mozgássor teljesen mást kezd jelenteni, más tétet kap. Mintha át kellene kelni egy ostromlott útszakaszon, és a sniperek lövedékei elől kellene elugrálni. Navigáció statisztikailag kiszámíthatatlan környezetben. Koreografált tér és tárgy, ami determinálja a cselekvést. A trükk persze az, hogy az ingák egy automatizált rácsszerkezeten lógnak, és a véletlenszerű kilengés mégsem teljesen véletlenszerű, olykor szinkronban lengenek, és az egész installációnak emberek nélkül is van saját élete. Miközben persze a megfigyelő elkezd összefüggéseket, mintázatokat keresni, és ezzel együtt mindjárt hatásokat, jelentéseket is. Ugyanakkor ezek a munkák mintha a kortárs művészet performatív fordulatára is reagálnának: a 2010-es évektől hirtelen megint megjelent a kortárs tánc számos eleme a kiállítótermekben, a megnyitók például jó ideig szinte elképzelhetetlenek voltak táncosok nélkül.

Forsythe az iskolai tornatermekből ismert gyűrűkkel is eljátszadozik, felfüggeszt egy rakás gyűrűt a térben (The Fact of Matter, 2009), mintha csak a Játék határok nélkül feladatsorából érkezett volna ide a berendezés. A látogató persze azonnal mászni, kapaszkodni kezd, igyekszik eljutni valahonnan valahová. De az egész mégsem csak sima geg vagy „foglalkoztató”: az erőnket és a koordinációs készségünket teszteli ez a tér, egy végtelenül egyszerű ötlet segítségével. Vannak teljesen minimalista terek is, mint például a lebegő kocka (A Volume, 2015), amely igencsak radikálisan jelöli ki a mozgás határait, tehát a szabadság és a lehetőségek terét, úgy, hogy közben mégsem tesz erőszakot a résztvevőn, mert minden további nélkül ki is lehet kerülni.

A munkák láttán a teoretikus hajlamú látogató eltöprenghet az emberi szabadság mibenlétén, de eljuthat akár egészen az objektumorientált ontológiáig (ooo) is, amelyben nem szükségszerűen az ember és az emberi tapasztalat a gondolkodás kitüntetett középpontja. Minden egyenrangú létező, atomtól az alpakáig, kiállítás-látogatótól az ingáig, amely a kiállítás terében leng. Semminek nincs kiváltságos státusza, és a dolgok sem csupán abból érthetők meg, ahogyan számunkra mutatják magukat. Forsythe tárgyakra és terekre alkot koreográfiát, úgy, hogy közben az emberre gondol és az emberről akar megtudni valamit, de ezek a terek és tárgyak ember nélkül is remekül elvannak. Sem résztvevő, sem szemlélő nem szükséges hozzájuk feltétlenül. Már hallom is a szkeptikus hangokat: jó, de mindez mégiscsak egy white cube-ban, egy kiállítási intézményben jelenik meg (sőt, egy vezető, európai magánmúzeumban), és ez azonnal kiemelt státuszt, egész pontosan a műalkotás státuszát adja ezeknek a tárgyaknak, tereknek, helyzetnek. Meg persze árcédulát is ragaszt rájuk: a művészeti piac itt már mindent beárazott, az ingát, a teret, a látogatót, az intézményt, de legfőképpen az alkotót, tehát ez az egész mégiscsak társadalmi konstrukció.

Forduljunk talán a koreográfushoz: mit mond a céljairól maga Forsythe? Mi egyébből indulna ki, mint a saját szakmájából: „A koreográfia és a tánc két különálló és nagyon eltérő gyakorlat. Amikor a kettő egybeesik, a koreográfia gyakran a tánc iránti vágy közvetítő csatornájaként szolgál. Ebből könnyen arra következtethetnénk, hogy a koreográfiai tapasztalat lényege kizárólag a testben rejlik; de vajon lehetséges-e, hogy a koreográfia a saját elveinek autonóm, hozzáférhető megnyilvánulásait hozza létre – »koreografikus tárgyakat« a test nélkül? (…) A koreografikus tárgy természeténél fogva nyitott az észlelések teljes, közvetítés nélküli spektrumára, anélkül hogy bármilyen befogadói típust előnyben részesítene.”

Szóval megnyugodhatunk: tényleg bárki és bárhogyan nézheti vagy nem nézheti ezeket a dolgokat itt a térben, használhatja őket, vagy akár elutasíthatja a használatukat. Ez már csak azért is örvendetes, mert a párhuzamosan futó gyűjteményi kiállítás (Stillness in the Storm) nagyon is, szinte már iskolásan mondani akar nekünk valamit. Kétségkívül látványos műveket vonultat fel, és közben kissé közhelyszerűen arra hív, hogy lassuljunk, nyugodjunk le. Dehát Wassenaar nem úgy néz ki, mint ahol viharosak a mindennapok. Aki viszont pörgős és ironikus feloldásra vágyna, annak a múzeum most látható harmadik kiállítása kifejezetten üdítő lehet: a Universal Tongue című, többcsatornás videóinstallációban Anouk Kruithof nem csinált egyebet, mint hogy begyűjtött az Instagramról millió olyan felvételt, amelyen valaki vagy valakik táncolnak. Ezekből pedig párhuzamosan vetített és egymással párbeszédbe lépő videókat vágott össze, amelyek egyszerűen tényleg viccesek. Ghetto blastert bömböltető harlemi electric boogie-táncosok, tangás twerkelők és körtáncoló ortodox zsidó férfiak, marcona új-zélandi katonák rituális mozgássora és elegáns esküvői keringőzők, hip-hop, legényes és aerobic. A koreográfus, további értesítésig, nyári szabadságra ment.

William Forsythe: Choreographic Objects
Stillness in the Storm
Anouk Kruithof: Universal Tongue
Voorlinden Museum, Wassenaar, augusztus 23-ig

Forrás