Az 1946 június és július közepe között tomboló hiperinfláció minden képzeletet felülmúlt: a pengőt praktikusan papírszemétnek tekintette a társadalom, nem véletlen, hogy az utcák tele voltak elértéktelenedett bankjegyekkel. Hetente bocsátottak ki új címleteket tízszeres értékszorzóval, és ezek reálértéke a kibocsátási hét végére lenullázódott. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) július 11-én bocsátotta ki az utolsó pengő bankjegyet, a százmillió bilpengőst, ami 20 nullát tartalmazott és 3 napig ért valamit.

Az MNB és a pénzügyminisztérium közötti politikai csatározás 1946 májusában életre hívta az adópengő-adójegyet, ami adópengő (AP) elnevezéssel korlátozott felhasználású papírpénzként funkcionált, de fokozatosan kiszorította a pengőt. Végül egy július 9-i pénzügyminisztériumi határozat értelmében az adópengő is az ország hivatalos pénzévé vált: kicsi is volt, ronda is volt, de legalább lehetett tojást és kenyeret venni érte a piacokon. Július második felében, már csupán adópengőt használva, jelentősen lelassult az infláció, és mindenki lélegzetvisszafojtva várta az augusztusra ígért új pénzt, a forintot.

A forintra való átállás az egész országnak próbatétel volt. Az események az utolsó öt napban gyorsultak fel, miután bejelentették az új forint értékét. Az ezt követő időszakot teljes káoszként élték meg az emberek, hogy utána varázsütésre minden a helyére kerüljön.

1946. július. 27., szombat

A Gazdasági Főtanács mint a kormány legfőbb gazdasági kabinetje összeült, és megállapította a bevezetendő forint végleges „értékét”. A közgazdászok számára a pontos paritás meghatározása vált a legnehezebb kihívássá, vagyis hogy mennyi jelenlegi pénzt kelljen adni egy új forintért. Hármas referenciát alkalmaztak: egyrészt az 1938-39-es békeévek árszínvonalát és árarányait kellett figyelembe venni, másrészt a pengő-adópengő inflációját, amihez akkor a havonta mért létfenntartási indexek jelentettek fogódzót. Harmadrészt az arany- és dollárárfolyamok jelentettek igazodási pontot. A politika is beleszólt a döntési folyamatba: a háború előttihez képest más árarányokat képzeltek el az egyes termékcsoportokban, favorizálva a munkások és parasztok társadalmi csoportjait. Továbbá könnyen megjegyezhető számot akartak, amihez végül a pengő-adópengő átváltási indexet is igazítani kellett.

A valóságban mindez úgy zajlott, hogy július 27-én a statisztikusok 4×1029 mértékű pengőinflációt számoltak az 1939. augusztusi békepengőhöz képest, ami jól megjegyezhető számnak bizonyult. Ugyanakkor a forint vásárlóerejét úgy kalibrálták, hogy 1 békepengő átlagosan 3,5 forintot érjen, azaz egy korábban 2 pengő értékű termék ára 7 forint legyen. Az aranyparitás megállapításánál is ezt a szorzót használták. Csakhogy a forint és az adópengő közötti árfolyamot is meg kellett határozni, és itt jelentős hibát vétettek: feltehetően fontosabbnak ítélték az átváltószám megjegyezhetőségét, mint a közgazdasági arányokat, emiatt a 200 millió adópengő = 1 forint váltószám lett a végleges paritás a reálisnak tekinthető 160 millió helyett. A forintnak ez a 25 százalékos, ad hoc (feltehetően politikai indíttatású) felértékelése aztán komoly turbulenciákhoz vezetett a következő napokban, hiszen a teljes gazdaság erre az átváltásra kalibrálta a számításait és előrejelzéseit.

1946. július 28, vasárnap

A Magyar Közlönyben Nagy Ferenc aláírásával megjelent és ezzel hivatalossá vált az a két nappal korábbra datált 9000/1946. miniszterelnöki rendelet, amely jogilag létrehozta a forintot, és augusztus 1-jét jelölte ki a bevezetés napjául. Óriási jelentősége volt, hogy ezzel teljesítette a kormány azt a tavaszi ígéretét, amivel Rákosi Mátyás akkori miniszterelnök-helyettes rendszeresen kampányolt, miszerint „augusztusra már jó pénzben kapjátok a fizetéseteket”. Rákosi egyébként igyekezett kisajátítani a Kommunista Párt számára a forint bevezetését, mintha ők tették volna legtöbbet az új pénz létrehozásáért. Az augusztusra pedig azért esett a választás, hogy az aratás és a betakarítások miatt már terménybőség legyen, és ez erősítse az új valutába vetett hitet.

A vasárnapi újságok már a hivatalos közlönybeli megjelenés előtt lehozták a forint átváltási árfolyamát, amit a társadalom leginkább várt, hiszen a munkavállalóktól kedve a kereskedőkig és a vállalatokig mindenki számolgatni akart. Egyes napilapok, mint a Magyar Nemzet, már munkabérsávokat is megjelentettek, miszerint a nem teljesítménybérben foglalkoztatott, különlegesen kvalifikált szakmunkások akár az óránkénti 188 fillért is megkereshetik (két kiló kenyér ára), míg a segédmunkások örülhetnek a 60-70 filléres órabérnek. (A munkabérekben mindössze 1,5-szeres nominális szorzót terveztek a háború előtti bérekhez képest, hiszen a termelékenység szó szerint romokban hevert.) A postai és személyszállítási tarifákat is nyilvánosságra hozták: a vidéki kézbesítésű levél 60 fillérbe, egy Budapest-Pécs személyvonatra a III. osztályú jegy 39,60 forintba került, viszont a gyorsvonati jegyet a szinte megfizethetetlen 125 forintra árazták (egy irányban).

Az MNB július 28- i ülésén 7 százalékban állapította meg a forint kamatlábát.

1946. július 29, hétfő

A nap legfontosabb eseménye az volt, hogy hivatalosan is megjelentek a Magyar Közlönyben az augusztus 1-jén életbe lépő paritások, miszerint 1 forint négyszázezer-quadrillió pengő, azaz 4*1029 P. Ennek a hatalmas, elképzelhetetlen számnak a kihirdetésére azért volt szükség, hogy az állam praktikusan lenullázza az összes pengőben létrejött adósságát. Az adópengő és a pengő egymás közötti arányát ugyanakkor 1946. január 2-ától kezdődően az ún. adópengő-index határozta meg, ami július 11. után egyszerű minisztériumi hasraütéssel jött létre, a valóságtól teljesen elrugaszkodva, hiszen a pengő július közepén tényszerűen eltűnt az emberek életéből. Ennek következtében a minisztérium akkora indexszámot határozott meg, amekkorát akart, és ennek végeredménye lett az utolsó július 28-i keresztárfolyam, miszerint 1 adópengő = 2*1021 P.

Hivatalossá vált az arany „ára” is, ami a nyomdai kapkodásban 13 200 forintként került az újságba. (Másnap ezt korrigálták 10 forinttal drágábbra.) Nem a pontos árfolyam lett történelmi jelentőségű, hanem maga az a tény, hogy ezáltal, legalábbis jogi szempontból, a forint aranyparitással rendelkezett. Ez a paritás szolgált alapul a devizaárfolyamok meghatározásához és a pénzrendszer stabilitásának deklarálásához, megfelelve annak a nemzetközi gyakorlatnak, miszerint a valuta értékét aranyban fejezték ki.

Gazdasági szempontból a forint nem volt aranyalapú valuta, vagyis az MNB nem váltotta át szabadon a forintot aranyra, bár ez praktikusan sehol a világon nem működött már az 1930-as évek közepe után. Az arany kivitele és birtoklása erősen szabályozott volt, és Magyarország nem lett a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer tagja, így az „aranyalapú” forint inkább csak jól hangzó szlogenként szolgált az új pénz iránti bizalom növelésére.

Az MNB bejelentette a dollár hivatalos középárfolyamát is: 11,74 Ft, de a Gazdasági Főtanács közölte, hogy másnap felülvizsgálja a valuták végleges beváltási árfolyamát.

Szintén ismertté vált a kenyér ára, ami 96 fillér lett országos szinten, persze – a korabeli szűkös ellátást figyelembe véve – kizárólag kenyérjegyre. De előtte három napra 100 millió AP-re, a korábbi harmincszorosára (!) emelték a kenyér árát, ami miatt jogosan zúgolódtak a tömegek, hiszen senki nem készült fel ilyen mértékű emelésre.

Nyárády Miklós államtitkár Frankfurtba utazott a magyar aranykészlet átvételére, több hónapos tárgyalássorozat végén. Fontos eleme lett a valutaváltásnak az a fejlemény, hogy az MNB visszakapja közel 30 tonnás aranytartalékát, amit még a 1944 végén menekítettek külföldre, mert attól tartottak, hogy a szovjetek azonnal lefoglalják a kincset háborús jóvátételként. Időközben sikerült megállapodni az Egyesült Államokkal abban, hogy visszaszolgáltatják az aranykincset, és ennek augusztus 6-i ütemezése szerencsés módon egybeesett a forint bevezetésével.

1946. július 30., kedd

Megjelent a forint értékének végleges aranyhoz kötése, miszerint 1 kg arany 13 210 forintnak felelt meg. Ez az árfolyam egyértelművé tette, hogy az addigi feketepiaci ár túlértékelt volt: a paritások július 28-i bejelentése után az arany és a dollár árfolyama is mélyrepülésbe kezdett, és az előbbi ára hatodrészére csökkent adópengőben kifejezve. Az aranytól és dollártól való meneküléshez hozzájárult, hogy a tartalékolók az addiginál sokkal szigorúbb beszolgáltatásra számíthattak, hiszen a hiperinfláció idején az arany és a dollár mindennapi használatát megtűrték a hatóságok, még ha illegálisnak is számított. A 30-án kihirdetett új valutarendelet augusztus 15-ig adott haladékot a lakosságnak a birtokában lévő arany és valuta beszolgáltatására (ez az ékszerekre nem vonatkozott); a megszegők számára szigorú büntetéseket, szabadságvesztést helyeztek kilátásba.

Mindenki csak számolt és számolt: a gyártók, a kereskedők és a szolgáltatók beárazták a portékáikat, a hatóságok megállapították a törvény szerinti termelői, felvásárlási és fogyasztói árakat vagy árplafonokat. A családok pedig azt számolták, hogy mennyit fognak keresni, mennyi lesz a létfenntartási szükséglet forintban, hogyan fognak tudni megélni.

A számítások eredményeként hatalmas árugrások alakultak ki. A korabeli kimutatások szerint a július 27. és 31. közötti napokban minden termék ára egyedileg mozgott a kihirdetett vagy kiszivárogtatott forintárakra konvergálás alapján. Az autóbenzin ára két nap alatt „mindössze” 5,2-szeresére nőtt, a napilapokért viszont 100-szor annyit kellett fizetni 30-án, mint 27-én. A zöldségfélék szabadpiaci árai megháromszorozódtak, a tejtermékek árai viszont 25 százalékkal estek. Az árstatisztikusok számításai szerint július 28. és 31. között átlagosan 30 százalékkal estek az árak, hogy aztán augusztus 1-jén ismét megugorjanak.

1946. július 31., szerda

Egyre több munkabért és árát határoztak meg és hoztak nyilvánosságra. A villamosjegy 90 fillér lett, a krumpli kilója 38 fillér, a hatósági cukoré 7 Ft 60 fillér. A színházjegyeket a magánszínházak igazgatói 80 fillér és 8 forint közé árazták, az állami színházak és az Operaház az 1938. évi pengőárak háromszorosát kalkulálták.

Ismertté vált a közalkalmazotti fizetéstábla is, miszerint a legfelső fizetési kategóriában lévő miniszterek és államtitkárok 1350 forintot kereshettek havonta, a középkategóriákba sorolt alkalmazottak 360-540 forintot, a legalsó fokozatban kezdő alkalmazottak pedig mindössze 120 forintot. Az újságok megírták, hogy a férfi borotválás ára különböző kiszolgálási szinteken 1,20 és 3,20 forint között változik majd, a női fodrászatban a sima hajvágás 2 és 7 forint között lesz, de egy hosszú hullámos frizuráért akár 80 forintot is fizetni kell majd. Hosszú listákon és táblázatokban közölték az új hatósági árakat, az alkalmazható szolgáltatási díjakat és munkabérhatárokat, külön az egyes iparágara vonatkozóan.

Déli 12 órakor beszüntették az adópengő-adójegyek nyomását, a továbbiakban ezek a forint váltópénzeként maradtak érvényben szeptember végéig.

A kifizetőhelyek (vállalatok, kereskedők, stb.) forinttal és fillérrel való ellátása igazi logisztikai zsonglőrködéssé vált, hiszen úgy kellett szétosztani a pénzt, hogy a lakosság számára egyetlen nap alatt, augusztus elsején kerüljön forgalomba minden. Július végén a bankok és postahivatalok már megkapták a lezárt pénzszállítmányokat, de azokat csak augusztus 1-jén bonthatták fel. A Pénzverő és a Pénzjegynyomda hónapok óta dolgozott az új pénzen.

Az utolsó napokban már alig történt a boltokban eladás: a kereskedők visszatartották, raktározták az áruikat, hogy 1-jén az addiginál sokkal nagyobb árukínálat fogadja a vevőket, és már forintban számolhassák a bevételt.

A Gazdasági Főtanács jóváhagyása után a Magyar Közlönyben hivatalosan is közölték a másnapi valutaárfolyamokat három külföldi pénznemre: a dollár középárfolyama 11,74, a svájci franké 2,73, a svéd koronáé pedig 3,27 forintra adódott.

1946. augusztus 1., csütörtök

Reggel egyszerre kezdődött meg az egész országban a várva-várt új pénz kiadása: a vállalatok már forintban fizették a béreket, a bankok forintban fizették ki a betéteket és váltották át a még használható pénzeszközöket, az üzletek pedig forintban és fillérben áraztak és adtak vissza.

Az érmék közül az első napon forgalomba került a 2, 10 és 20 filléres, valamint az 1, 2 és 5 forintos, az utóbbi 835 ezrelékes finomságú ezüstből, 20 grammos súlyban. A lakosság számára különösen furcsa volt, hogy a hiperinfláció milliárdos és billiós pengői után hirtelen kis méretű, egyszerű érmék jelentek meg a pénztárcákban. A „MAGYAR ÁLLAMI VÁLTÓPÉNZ” felirat az 5 forint alatti értékű érméken arra utalt, hogy nem nemesfémből készült értékpénzek voltak, hanem olyan forgalmi érmék, amelyek névértéke jóval meghaladta a bennük lévő fém értékét. Egyedül az 5 forintost tekintették „értékpénznek”, emlékeztetve az embereket a stabil ezüst pengőérmékre, egyúttal fokozva a bizalmat az új pénzrendszer iránt. Az 5 forintos érméket a lakosság hamarosan elkezdte felhalmozni, így azokat már a következő évben lecserélték kevésbé értékes és könnyebb ezüstre.

Papírpénzfronton a 10 forintos volt az egyetlen bankjegy az első napon, amit a korábbi adópengő-adójegyek egészítettek ki, de a legnagyobb értékű 100 milliós is csak 50 fillért ért. (Aki az első héten félretett egy 10 forintost, az jól járt, ha máig megtartotta: akár félmillió forintot is érhet egy hajtatlan, makulátlan tízes, miközben az értékcsökkenés legfeljebb 400- 500-szoros volt az ártörténet.hu szerint, vagyis legfeljebb 5000 forintot érne vásárlóérték szerint.) Egy héttel később megjelentek a 100 forintos címletek is. A papír minősége meglehetősen gyatra volt, és a bankjegyeken szereplő portrék modelljeit a Pénzjegynyomda dolgozói közül választották.

Az augusztus 1-re virradó éjszakán számos olyan áremelkedés történt, amit az elmúlt napokban még nem korrigáltak, így július utolsó napjához képest kb. 70 százalék körüli egyszeri inflációt szenvedett el a lakosság. Az extrémebb áremelkedések között főleg hatósági árak voltak, a villamosjegy ára például 180-szorosára emelkedett 1 millió AP-ről 90 fillérre, a kenyér közel duplájára drágult, az újságok árai 60 százalékkal emelkedtek. A só kilóját az utolsó pillanatban 2 forintról 2,40-re drágították. Érdekesség, hogy a pénznemváltás éjszakájának inflációját igyekeztek úgy beállítani, mint a pénzváltás melléktermékét, pedig elsősorban a forint-AP átváltási szám rossz meghatározásából eredt.

Augusztusban megkezdődött a stabilizáció: a lakosságot leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy képes lesz-e a forint megfékezni az inflációt. Nehéz volt elképzelni, hiszen a gazdaság állapotában nem lehetett lényeges javulást érzékelni, és az adópengő példája is azt mutatta, hogy egy új fizetőeszköz önmagában még nem feltétlenül jelent sikert. Az átállás során nem is a gazdasági intézkedések vagy a kommunikáció, hanem a pszichológia hozta a legnagyobb eredményt: az embereknek egyszerűen elegük lett a hosszú évek óta tartó áremelkedésekből, és el akarták hinni, hogy az új valuta tényleg erős és stabil lesz; a kereskedők is visszafogták magukat, és a munkavállalók is elfogadták a nyomott fizetéseket. A gazdasági tényezők között a stabilizáció legfontosabb eleme lett az a már említett fejlemény és annak sulykolt kommunikációja, hogy az MNB – és közvetve az ország – visszakapta az aranytartalékát. A forint „fedezetét” azonosították ezzel az arannyal, ami rendkívüli bizalmi hatást váltott ki. A forint bevezetése végül óriási siker lett, és 1946 végéig mindössze 6,2 százalékkal romlott a forint vásárlóértéke.

A szerző a BME egyetemi docense, informatikus és gazdaságtörténész, az ártörténet.hu szakportál alapítója és főszerkesztője.

Forrás