A Szlovákiai Trencsénben Bukkantak Fel A Marson Talált Használati Tárgyak

Ennél megfelelőbb pillanatban, mint a mostani, nem is jöhetett volna az a nagy kiállítás, amely Trencsében (Trenčín), az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) projekt keretében nyílt pénteken. Már kívülről fújjuk: hőhullám, vízkrízis, energiahiány, társadalmi feszültség – a valóság most tökéletes illusztrációját nyújtotta annak, amiről a kiállítás is beszél. Európa hőtérképének közepe most kétségkívül Magyarországon volt, de itt, Szlovákiában is átélték a 40 fokot, itt is apadtak a folyók. Persze, szívesen lemondanánk erről a fajta aktualitásról és központi szerepről, csakhogy a Glocal Equality and Hospitality (invalidated ideas?) című kiállítás olyan műveket vonultat fel, amelyek nem hagynak kibúvót: a komplex krízishelyzetet és annak szerteágazó következményeit (gazdasági egyenlőtlenségek, migráció, szétszakadó társadalmak, techfasizmus) detektálják, dokumentálják, ugyanakkor mégiscsak felvillantják a pozitív cselekvés és a feloldás lehetőségeit is.

A kiállításnak két magyar kurátora van, Németh Ilona szlovákiai magyar művész, aki a térség legfontosabb kortárs alkotói közé tartozik, nem mellesleg a Fico-kormánnyal szemben álló Otvorena Kultúra! mozgalom egyik elindítója, és András Edit budapesti művészettörténész, a térség egyik meghatározó teoretikusa.

A sokáig lepusztultan álló, most restaurált és megnyitott, Mária Terézia-korabeli Župný dom három szintjén komoly mennyiségű mű szerepel, és – ha ez fontos, de valószínűleg az EKF-nek az – még sztárművészek is felvonulnak, mint amilyen Hito Steyerl, aki ma a kortárs művészet egyik legnagyobb neve (volt „a” legnagyobb is, 2017-ben az Art Review folyóirat TOP 100-as listáján az első) .

Az ő munkája az egyik csúcspont: az AI és a modern kori rabszolgaság adják a hihetetlenül látványos videó (Mechanical Kurds, 2025) hátterét. Ahogy a Kempelen-féle sakkozógépben, a „mechanikus törökben” megbújt egy kvázi rabszolga, úgy élnek és robotolnak adatgyűjtő és feldolgozó munkások, történetesen kurd menekültek az Amazon Mechanical Turk (MTurk) platformja mögött.

A félig oknyomozó, félig fikciós videó iraki menekülttáborok mélyére megy, ahol név és arc nélküli adatmunkások gyűjtik az AI-eszközök betanítására használt információkat az MTurk megrendelőinek, és ahol a nyomorúságos viszonyokat átszövi a technológia keltette remény, hogy bárki bármivé válhat és bárhová eljuthat. Közben az általuk gyűjtött adatokkal betanított drónok éppen azokat az újságírókat likvidálják, akik a történet hátterét derítenék fel.

A kiállításban számos archívum, illetve az archívumi gondolkodást játékba hozó mű szerepel. Az alsó szinten két ilyen is látható. A Disobedience Archive, a milánói kurátor, író és kritikus Marco Scotini projektje az ellenállás, mondjuk úgy, az egyet nem értés, az engedetlenség dokumentációs központja. Ökológiai, társadalmi és gender tematikájú videók, hátrányokkal sújtott és jogaikért küzdő közösségek, a belgrádi LMBTQ aktivistáktól a budapesti FreeSZFE-ig, műfajok az utcai akciótól a kórusműig. Önmagában ez a szekció elég egy fél napos vizitre.

Mellette ott van egy szintén nagy léptékű munka, a The Sunshine Finds (An archive of Narratives on Global Warming) KissPál Szabolcs és Prokob Boróka folyamatosan bővülő projektje. A globális felmelegedésről szóló narratívagyűjtemény részben tudományos tényekre, valódi eseményekre, illetve fikciós alapra van felépítve (az egészet itt lehet áttekinteni). KissPáltól nem idegen ez a formátum, korábban a Budapesti Állatkert hatalmas, mesterséges hegyének „járt utána”, a valóságot mítoszokkal keverve. A keret a gleccserek eltűnése. Ausztriában, ahol az eltűnő jeget bizarr látványosságként egy turista-kilátóból is meg lehet tekinteni, a gleccserjég alól előkerül egy doboz, benne egy nő személyes tárgyai. Josephine Sunshine Overaker ökoterrorista, az Earth Liberation Front utolsó, még szabadlábon lévő tagja, az FBI körözési listáján 2006 óta, 50 ezer dolláros jutalommal szerepel, a tárgyai, vagy amikről azt állítják, hogy a tárgyai, pedig itt láthatók a kiállításon.

Őt keressük, csak éppen nem találjuk: amit találunk, az a narratívagyár, amelyben az ökoterroristáké is csak egy lesz a sok közül. Egyrészt egy adatbázisból random dokumentumfelvételeket dob elénk a gép az elmúlt ötven évből, szinte mindent, ami a globális felmelegedéssel összefügg. Mint valami AI-wurlitzer, egy zeneszám, hozzá egy videó: ENSZ-felszólalások, tüntetések, egyezmény-aláírások, bejelentések, tudományos felfedezések, napi hírek. Másrészt kapunk egy metaforát: az Edelweisst, a havasi gyopárt. Az ellenálló növényt, amely a túlélés záloga is lehetne, csak éppen a havasokkal együtt tűnik el az is. Van viszont Edelweiss-marketing: kisvonat és légitársaság Svájcban, képeslap és napszemüveg, palackozott ásványvíz és pipereszappan.

Erre a két nagy archívumi projektre aztán ráépül még a kiállítás további két szintje, az ökológiai-politikai és a közösségi-személyes szint. Felsorolni mindent képtelenség lenne, de a katarzis néha jó iránytű, hiszen ilyesmit az olyan komplex, „agyas” művek is fel tudnak kínálni, mint amilyeneket itt látunk. Miközben itt is megjelenik az ösztönös gesztus: a Kijevben élő, luhanszki születésű Kateryna Aliinyk a talajt festi, a Donbasz háborús földjét (szó szerint a haza földjét), amelyben növények és állatok próbálnak túlélni. Kertápolás egy olyan időben, amikor a kerteket bombák szaggatják, szennyezett és olajos a föld, a növények sejtjeibe is behatolt háború, a festő pedig úgy tekint le a szorgos rovarokra, ahogy a drónok az alant élőkre. Aliinyk a megnyitó után azt mondta, nem hagyja el Kijevet, várja, hogy hazatérhessen Donbaszba, és nem akarja abbahagyni a festést sem – számára ez a legműködőbb megküzdési stratégia, ebbe tehet bele mindent, a dühét, haragját is.

A cseh Zdena Kolečková elhagyott gyárak, bevásárlóközpontok, parkolók beton struktúrájának repedéseibe ültet növényeket. Gerilla mikrokertészet, élet a romokon (In Robinson Crusoe’s Skin, 2020), mondanánk, csakhogy hirtelen a mikro felől a makró felé nyit, egészen a végtelenig: maroknyi köveket változtat kozmikus égitestekké (Grain Within Time, 2025).

Ami az égitesteket illeti, azokat már rég elfoglalták a tech brók, a Mars pedig már nem vörös, hanem kék, ahogyan a tech- és AI-vállalatok arculati kézikönyvei diktálják. Valaha a Föld volt a kék bolygó és a Mars a vörös, de egy ideje minden úgy van, ahogy a marketing- és kreatívipar prezentálja: a jövő színe a kék, a jövő pedig ott van, ahol Peter Thiel, Elon Musk és Jeff Bezos látják. A Franciaországban élő Gróf Ferenc és Gyenes Zsófia létre is hozták a Kék Mars Múzeumát (Blue Mars Museum, 2022-26). Gróf, aki az egykori Société Réaliste csoport tagjaként már sokat foglalkozott a politikai ideológiák, a tudományos haladáseszmény és a kapitalista tőkefelhalmozás metszéspontjaival és ezek vizualizációjával, most másodmagával a jövő múltját tárja fel, a benépesített, terraformált, majd a projekt végével elhagyott Mars – ahogy Gróf fogalmaz – „fake antropológiai gyűjteményét” alkotva meg.

De túl vagyunk a Napon is, politikailag mindenképpen. Gróf és Gyenes másik munkája, az After The Sun (2022-26) az Ukrajna elleni orosz invázió közepette az egykori Szovjetunió tagköztársaságainak címertanát vizsgálja, kivonva a címerekből a Napot. A Nap sárgája és az ég kékje, az égbolt és az arany politikai felhasználása megjelent szinte mindegyik címerben, de ez éppen olyan hamis szimbolika, mint a techfasiszták színkódjai. A kelet és a nyugat alkonya némi fáziskéséssel követik egymást.

A kurátorok a 2016-os, bécsi Universal Hospitality című kiállításra hivatkoznak, és a trencséni Glocal Equality and Hospitality-t annak folytatásaként értelmezik. András Edit és Németh Ilona a bécsi Alte Postban megrendezett kiállítás kurátorai voltak (rajtuk kívül Birgit Lurz és Wolfgang Schlag), és ami akkor a középpontban állt, a nacionalizmus új hulláma, a populizmus, a terjedő xenofóbia, az ma az alapvető kondíciók része. Ami akkor fenyegetés volt, hogy jönnek a tekintélyelvű, macsó, post truth nacionalisták, spin diktátorok, az ma a kiinduló helyzet, Európa a játékterükké vált.

A lengyel Border Emergency Collective videója a Zone of Hidden Violence (2022) jól példázza ezt: a lengyel-belorusz határ „halálzónáját”, az ott megrekedt menekültek helyzetét felderítő OSINT videó jól jelzi azt az európai kontextust, amelyben szinte csak ráadást jelentenek a cikk elején említett válságtünetek. Artur Żmijewski (még egy nemzetközi sztár) pontosan a halálzóna menekültjeit mutatja meg, a sötét, nyomasztó fotók végig sorjáznak a második emelet folyosóján (Refugees / Cardboards, 2022 / 2026).

Az élőknek alig van hangjuk, viszont megszólalnak az élettelenek. Anca Benera és Arnold Estefan – akik nem mellesleg idén hazájukat, Romániát képviselik a Velencei Biennálén –, egy urániumizotópot hangosítanak ki – ő mondja el a nyugati Kárpátok egyik teljesen eltűnt hegyének történetét (The Missing Mountain, 2026). A művészpáros régóta foglalkozik a militarizáció és a gazdaság összefüggéseivel, a hadiipar tájátalakító szerepével, mesterséges tájaival.

A múlt század közepén az itt bányászott urániumot a Szovjetunióba vitték (Sillamäe városába, a mai Észtország területére, ) egy részét nukleáris robbanófejekhez, a szovjet fegyverarzenálhoz használták. A Szovjetunió felbomlásával az anyag nem vész el, a leszerelési egyezmények után egy része fűtőelemmé válik, és reaktorokban használják fel az Egyesült Államokban.

Hangot kap azonban itt még valami, azaz valaki. Az engedetlenség archívumának mélyén fut egy film, a szlovák Otto Hudec videójának főszereplője egy darab szén (Back Where I Belong, 2022). Az ipari forradalom és a nehézipar aranykorának kulcsa, fűtő és nyersanyag, mára viszont a természet, a légkör, a környezet leromlásának szimbóluma, a felelős mindenért. Ez a megszemélyesített széndarab itt, a mában már semmi egyebet akar, csak hazamenni, oda, ahová tartozott. Nincs már sehol a bányászat, szertefoszlott a modernizmus és az ipari társadalom nagy, világjobbító ígérete, sehol a progresszióba vetett hit. A széndarab bolyong a kihalt posztindusztriális tájban, mígnem eléri a horizontot. Vagy hazaér, vagy nem – de mégis inkább igen, belevész a tájba, ahonnan vétetett.

Ha viszont valami tényleg pozitívat keresnénk, valami feloldást (persze csavar van ebben is), akkor menjünk föl a harmadik emeletre. Jaro Varga prezentálja itt egy elhunyt cseh animációs, Oldřich Haberle személyes archívumát, amit az idős alkotó rábízott (Old Cowboy or the Knight & the Czech King, 2026). Haberle tekintélyelvű macsó volt, mindenféle ideológiák rabja, vadnyugatosdit játszott a szocialista keleten, Jaro Varga pedig fiatal, kortárs, queer művész. Mit kezd egymással a hagyaték és annak gondozója? Valami olyasmit, amit mi kezdünk azzal a világgal, ami ránk marad a tekintélyelvű, macsó nacionalisták bukásával. A nyáresti utcán karácsonyi dekoráció fényei gyulladnak ki, a helyi sétálók, járókelők ki tudják betűzni a szlovák feliratot: Osztály nélküli társadalom. Ha azt kérdeznénk, mi lett az egyenlőségből, az univerzális jogokból, a befogadásból: pislákoló dekor.