Itt állok egy székelykapu előtt, bólogatnak a levelek, valahol egy madár énekel, mellettem egy róka, és ugyanolyan hevesen szidom a játék tervezőjét, mint valamikor a kilencvenes években, amikor a Sierra által fejlesztett Dr. Brain-sorozat egyik epizódjánál akadtam el egy feladványon, de nem olyan hevesen, mint amikor jóval később a Broken Sword második részében akadtam el úgy, hogy azóta sem sikerült befejezni a játékot. Jelenleg Jánoska vagyok, a legkisebb fiú, enyhén hombárfejű, de még nem zavaróan, és úgy nézek ki, mint akit Jankovics Marcell szült a világra. Fura érzés, de megszokható; nagyjából másfél órát raktam bele a múlt héten early accessben megjelent Behind the Beyond kalandjátékba, amit tíz éve kezdtek fejleszteni, de csak mostanára jutott el odáig, hogy már játszható az első fejezete.

Nincs másik Jánoska

Jankovics Marcell és a magyar népmesék nem véletlenül kerültek elő, legalábbis ami az elkészült játékot illeti: az egészet a sorozat ihlette, leginkább azért, mert máshol nem nagyon találni hasonlót. Rábel Katalin játékfejlesztő, a játék majdnem egyedüli megálmodója szerint azért, mert pont ez volt a céljuk, amikor tíz évvel ezelőtt az Angliában élő haverjaival jelentkeztek egy game jamre. Az indulóknak három hetük van létrehozni egy működő játékot egy adott témában. Ebből egy hét a tervezésé, két hét a megvalósításé (van, amikor kevesebb idő van az egészre, van, amikor több, akad, amikor pár óra alatt kell megszülni egy ötletet). Mivel ezen a jamen sokan indultak, a főleg magyarokból álló csapat ki akart tűnni a többiek közül, de ezt egy point and clickben viszonylag nehéz megcsinálni, ezért is választották témának a magyar népmeséket. Olyanjuk másnak nincs, így esélyes, hogy felfigyel rá a zsűri.

Nem nyertek. Ahogy Rábel a Qubit kérdésére elmondta, nem is ez volt a cél: a jutalom nem lett volna sok, de a megmérettetés érdekes volt, az eleve elég egyszerű játékról pedig úgy gondolták, hogy többre érdemes, folytatni kellene, amit elkezdtek. Aztán nem folytatták, legalábbis nem túl sokáig: mindenkinek akadt más dolga, a hobbiprojekt kezdett elhalni, de azért úgy érezték, hogy valamit mégis kellene vele kezdeni.

DoTT, Monkey Island, Full Throttle

Ez a valaki Rábel lett, aki ugyan programozóként dolgozott addig is, de nem játékfejlesztőként, legalábbis játékot még nem kódolt. Két társasjátékban is benne volt a keze, az egyik a 2014-es [redacted], a másik pedig a Days of Ire: Budapest, 1956. Aztán a leendő férje meggyőzte, hogy kergesse a gyerekkori álmát, és készítsen egy számítógépes játékot is, ez lett a Behind the Beyond.

Maga a játék nem rossz, és ezt rutinos point & clickesként mondom: megvolt a Monkey Island, a Day of the Tentacle, a Sam and Max, a Full Throttle és a Gabriel Knight is, ezek nagy részét pedig Rábel is ismeri. Hiába nagyszerű játékok, egy hiányosságuk azért van: általában annyira lineárisak, hogy ha az ember nem találja ki pontosan, hogy mire gondolt a költő, órákon át toporoghat egy helyben, mire rájön, hogy nem a kővel kell bezúzni az ablakot, hanem a követ rá kell kötni a macska farkára ahhoz, hogy a sajttal elszabadított egér után eredve kitörje az ablaktörő kalapácsot védő üveget. Aki már játszott ilyesmivel, tudja, miről beszélek: a játékosnak a saját kreativitásából kell visszavennie ahhoz, hogy teljesítsen egy küldetést, és megfeleljen a hülye fejlesztők megoldásainak.

Nem egy út van

Ez a Behind the Beyondnál nem így van. Ahogy Rábel elmondta, a különböző okok miatt csúszó fejlesztésben fontos szerepet játszottak a próbajátékok is, ahol a gyanútlan tesztelők mindenfélét kipróbáltak a játékban – és aminek volt értelme, azt bele is építették lehetséges megoldásként. Ez hatalmas előrelépés a játékmenetben a klasszikusokhoz képest, legalább annyira, mint a karakterfejlődési rendszer, amit inkább szerepjátékokban szokhattunk meg: mi magunk dönthetünk arról, hogy a karakterünk, Jánoska, mennyire legyen sármos, ügyes vagy erős, és ettől függhetnek az adott feladatokhoz illő megoldások is.

Ahogy bővült a játék, úgy lett egyre nagyobb a felelősség is. Miközben egy jópofa gegnek indult a dolog, Rábel a fejlesztés során rájött, hogy tudtán kívül egyfajta kultúrmissziót is vállalt: a magyar népmesékkel valójában az országot is képviseli, úgyhogy beletanult a hímzésekbe, nekiállt néprajzi könyveket olvasni, kívülről-belülről megismerte a magyar népmeséket (a rajzfilmet ugyanúgy, mint a könyveket), és nekiállt ismeretet terjeszteni. Ez néha csak úgy ment, hogy miközben a gyerekét altatta, fél kézzel kódolt a vasalódeszkán egy angol kisvárosban, de azért csak ment valahogy. Többek között ez magyarázza azt is, hogy a Behind the Beyond miért készült majdnem annyi ideig, mint az Elder Scrolls VI: ennyi embernek egyszerre ennyi ideje van. Vagy még ennyi sincs (a Skyrim folytatását már egy ideje ígérgetik, ez 2011-ben jelent meg – de emögött a Bethesda, az egyik legnagyobb stúdió áll milliós, vagy inkább milliárdos költségvetéssel, méghozzá dollárban).

Piros arany

És ha már a költségvetésnél tartunk: a magyar kormány évek óta küzd azért, hogy külföldön is világhírűek legyünk, de az eddigi törekvésekből csak a következőkre futotta: Same in English, a horrorisztikus Bol-Dog, a vizes VB kabalái, Water Lilly és Willy. Rábel töredékáron megoldotta, hogy legyen valamilyen nemzetközileg is értékelhető, a Piros aranynál is menőbb termék, amire még kíváncsiak is lehetnek az emberek. Ez nem hungarikum: tegye fel a kezét, aki izgalomba jön a pomázi meggytől vagy az Arany Fácán sűrített paradicsomtól! És most tegye fel az, aki szereti a point & click játékokat!

Látatlanban is azt jósolnám, hogy egyik tábor se túl nagy, de úgy sejtem, hogy a játékosoké erősebb, legalábbis nemzetközi szinten biztosan. Rábel amellett, hogy Jankovics Marcelltől merített, a népmesék általános vonásait gyúrta egy történetbe, miután kiderült, hogy a három hét alatt fejlesztett játékot tovább is lehetne vinni, önmagában viszont kevés. Van benne szerencsére úgy szólított öregapám, hamuba sült pogácsa, David Bowie találkozása a nagymamámmal és eladó bojler is, mindez ízes angol akcentussal előadva – ami nem véletlen, hiszen a fejlesztő egy angol kisváros amatőr színházának is a tagja, az itteni színészeket kérte meg, hogy mondják fel a szövegeket.

Az eredmény egy indie-játéktól meglepően színvonalas: vannak külön szinkronhangok, jók is, ráadásul olyan szórakoztatók, hogy megéri miattuk rákattintani mindenre, amit látunk, és meglepő kombinációkat is kipróbálni. A játék szinkronban nem marad el a Broken Swordtől, ami azért nagy szó, mert az a műfajban etalonnak számít – vagy a Monkey Islandtól, ami szintén, de tele volt olyan megoldásokkal, amikkel a hétköznapi halandó nem nagyon tudott mit kezdeni, csak ha megvolt hozzá a vonatkozó végigjátszás, persze papíron. Azért itt sem egyszerű a helyzet, de a játék sem hosszú – az, ami megvan belőle, néhány óra alatt végigjátszható, ha elkészül a következő két fejezet, azok is körülbelül ugyanolyan hosszúak lesznek, mint a mostani. És ha már a szinkronnál tartunk: Rábel szerint karácsony környékére várható a játék magyar szinkronja is, ha minden jól megy. Ehhez is a kapcsolati tőkét kellett bevetni, de sikerült: a szereposztásról egyelőre nem sokat tudni, de az nagyon valószínűnek tűnik, hogy Beregi Péter szerepet kap majd benne. Nem ő az egyetlen húzónév, a játék zenéjét ugyanis a Kerekes Band játssza, ami tökéletes választásnak bizonyult, laza is, népies is, hippis is, ami külön jó hír, mert Jánoska a történet több pontján is egy olyan John Lennon-os napszemüvegben pompázik, ami pszichoaktív tüneteket vált ki belőle. Ez nem baj, betépve megérti a madárdalt is, anélkül meg nem lehetne haladni a játékban.

Ulti

És itt térnék vissza az alternatív megoldásokra: ez úgy hiányzott ennek a mostanában hanyagolt műfajnak, mint egy falat kenyér. Vannak bosszantó részek, de aki már játszott ilyesmivel, ezeket át tudja látni, viszont a játék kellően nehéz ahhoz, hogy legalább pár órát rá lehessen szánni. Rábel az első fejezetet, amit most tettek játszhatóvá, nagyjából egy óra alatt pörgeti ki (párbeszédek nélkül), én viszonylag tapasztalt kalandjátékosként másfél óra alatt 64 százaléknál tartok, de lesz ez még több is, igaz, nem is én írtam a történetet. Ráadásul ahogy a Day of the Tentacle-ben, úgy itt is van egy minijáték a játékon belül: az ulti, ami külön is hozzáférhető, de a helyi kocsmában is lehet játszani vele.

Megéri a játék azt a 14 eurót, amit kérnek érte a Steamen? Nekem megérte, akkor is, ha az oldalon figyelmeztetnek rá, hogy az early access lutri, vagy hát ulti. Elképzelhető, hogy sosem készül el a játék, de miután beszélgettem a fejlesztővel, ettől nem igazán tartanék: a több játékos több visszajelzést is jelent, ez pedig, ahogy a korai lépéseknél is, újabb beépíthető ötleteket és megoldásokat hoz majd magával. Én drukkolok neki: látszik a játékon, hogy szívvel-lélekkel készült, vicces is, fejtörős is, a zsákbamacska-jellege meg egyáltalán nem zavar. Persze jobb lenne, ha már elkészült volna, de a folytatásra valószínűleg nem kell újabb tíz évet várni: többé-kevésbé minden megvan hozzá, csak egy kis idő kell meg pénz. Meg egy kis hamuba sült pogácsa, mert az mindig jól jön.

Forrás