Bár a legutóbbi brit parlamenti választások óta relatíve rövid idő, azaz kevesebb, mint két év telt csak el, most mégis mindenki már a következőről beszél. Azt a választást elvileg csak 2029 nyarán tartják, azaz Keir Starmer kormánya még féltávnál sincs, mégis minden kisebb, helyhatósági választást népszavazásként kezelnek a miniszterelnök és a Munkáspárt jövőjéről. Márpedig a ciklus legfontosabb ilyen választását csütörtökön rendezték: 136 angol önkormányzatban szavaztak (köztük mind a 32 londoni kerületben), ahol összesen 5066 tanácstagi hely sorsa dőlt el, illetve hat közvetlenül választott polgármesteri tisztségről is döntöttek, valamint Skóciában és Walesben ezen felül parlamenti választást is tartottak.

Fontos megjegyezni itt, hogy a brit önkormányzati rendszer nem egyszerre újul meg, mint például a magyar, hanem erősen ciklikus és töredezett. Az egyes tanácsok választási ciklusai eltérőek: van, ahol minden évben csak a mandátumok egyharmadát (vagy felét) választják újra, máshol pedig négyévente az összes helyet. Emiatt szinte minden évben vannak valamilyen helyi választások, de 2029-ig már nem lesz egyszerre ekkora megmérettetés, mint ez a mostani. Nehezíti továbbá a tisztánlátást az is, hogy különböző okokból az eredmények sokkal lassabban jönnek, mint más választásokon megszokhattuk: hiába csütörtökön rendezték a választást, vannak körzetek, ahol szombatig kellett erre várni.

Mindezek ellenére már az eredmények első nagyobb hulláma után le lehetett vonni pár következtetést: bár a leghangzatosabb híradások természetesen a populista-idegenellenes Reform UK áttörésére és a kormányzó Munkáspárt bukással felérő gyengülésére koncentráltak, az elemzők szerint még ezeknél is fontosabb a hagyományos, brit kétpártrendszer összeomlása.

Az eredmények ugyanis azt mutatják, hogy végérvényesen szétesett a brit politikát hosszú ideje domináló Labour-Tory (munkáspárti-konzervatív) duopólium, ehelyett már öt nagyobb párt – a Munkáspárt, a Konzervatívok, a Reform UK, a Liberális Demokraták és a Zöldek – osztozik a szavazatokon, ami alapjaiban írja felül a hagyományos választási matematikát, és állandó bizonytalanságot vetít előre az eddig megszokott, stabil egypárti többségek helyett. A választás eredménye emellett a kormány további sorsát is alapvetően befolyásolhatja.

Tragikus, de lehetett volna még rosszabb is

„A választók üzentek a változások üteméről, arról, hogyan szeretnék, hogy javuljon az életük. Azért választottak meg minket, hogy megfeleljünk ezeknek a kihívásoknak. És nem fogok hátat fordítani ezeknek a kihívásoknak, hogy káoszba taszítsam az országot”

– mondta Keir Starmer a Sky Newsnak pénteken, és miután a riporter még egyszer rákérdezett, hogy tényleg nem szándékozik-e lemondani, megerősítette, hogy marad. A miniszterelnök helyzete valóban minden, csak nem irigylésre méltó: hónapok óta a bukását jövendöli boldog-boldogtalan, és ami számára a legfájóbb lehet, a saját pártján belül is egyre nagyobb a távozását kívánó tábor.

Starmer már a választás előtt rendkívül nehéz helyzetben volt. Alig 22 hónappal a hatalomra kerülés után a Munkáspárt támogatottsága mélyrepülésben van, a kormányt súlyos kritikák érik a megélhetési költségek, a gyenge gazdasági teljesítmény és a bevándorlás kezelése miatt. De személyére az igazi csapást a Mandelson-ügy jelentette: Starmer 2024 végén nevezte ki Peter Mandelsont washingtoni nagykövetnek annak ellenére, hogy a biztonsági szolgálatok nem javasolták a kinevezést. Mandelsont 2025 szeptemberében menesztették, miután újabb Epstein-dokumentumok bizonyították a kapcsolat mélységét a szexuális bűncselekményekért elítélt üzletemberrel. Az ügy most tavasszal lett igazán forró, amikor Starmer azzal védekezett, hogy nem tudott a sikertelen átvilágításról, és a beosztottjai félrevezették. Bár formálisan megúszta az etikai vizsgálatot, a botrány súlyos károkat okozott: több kulcsember távozott, a saját frakciójában lázadás indult, és a választók körében jelentősen romlott a belé vetett bizalom.

A Munkáspárt számára az eredmények valódi katasztrófával értek fel: a párt az általa védett tanácstagi helyek közel felét elveszítette, és kulcsfontosságú önkormányzatok feletti irányítást bukott el. Különösen a „vörös fal” közép- és észak-angliai iparvárosainak elpártolása jelzi a 2024-es választói koalíció látványos szétesését. A válság azonban Anglián túl vált igazán látványossá: Walesben a Munkáspárt évszázados dominanciája tört meg a függetlenségpárti Plaid Cymru javára, Skóciában pedig a párt több helyen a harmadik helyre csúszott vissza a Reform UK mögé. Starmer mozgástere végzetesen beszűkült, mivel a pártot kétoldali ostrom alá vették: míg az egykori északi bázisokon a Reform UK tarolt, addig a progresszív nagyvárosi szavazókat a Zöldek hódították el.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a helyzet még ennél is lehetett volna rosszabb, ám a Munkáspárt főként Londonban jobban szerepelt a vártnál, és végül mintegy 1400-1500 tanácsnoki helyet bukhat el összesen, ami kevesebb az eredetileg előrejelzett 1800–2000-nél. Vagyis hiába szerepelt pocsékul a párt, mégsem volt annyira megsemmisítő a vereség, hogy tömegével fordulnának Starmer ellen a társai. Péntek estére azonban tucatnyi munkáspárti képviselő követelte nyilvánosan, hogy Starmer tűzzön ki egy időpontot, amikor távozik, mivel vele már nem látják esélyét a győzelemnek. Vagyis a párton belüli nyomás egy rendezett visszavonulási terv kidolgozására kényszerítheti, ami azt jelenti, hogy 2026 nyara már nem a kormányzásról, hanem a Starmer utáni korszak előkészítéséről szólhat a Westminsterben.

Ami az azonnali buktatás ellen szól, hogy Starmer legfőbb riválisai különböző okok miatt nincsenek abban a helyzetben, hogy nyíltan szembeszálljanak vele: a manchesteri polgármester, Andy Burnham bár továbbra is a legnépszerűbb alternatíva, parlamenti mandátum híján továbbra is kívülrekedt a közvetlen döntéshozatali körön; a tavalyi adóbotrányából lábadozó Angela Rayner, illetve a párt blairista szárnyát képviselő Wes Streeting pedig nem lehet büszke a saját körzete választási eredményeire.

Farage pártja és a Zöldek nyerték a legtöbbet

A választás legnagyobb nyertesének Nigel Farage pártját, a Reform UK-t tartják, és nem is ok nélkül: a párt elsősorban azokon a területeken szerepelt kimagaslóan, ahol már tíz éve is a brexitre szavazók voltak többségben, azaz az északi és közép-angliai egykori munkáspárti bástyákban, mint Barnsley, Sunderland vagy Wigan, valamint a keleti partvidék és Essex hagyományos konzervatív területein. Ezeken a helyeken a Reform nem csak mandátumokat nyert, hanem több tanácsi többséget is megszerzett.

A Reform már több mint egy éve fölényesen vezeti a közvélemény-kutatásokat, ezért a párt jó szereplése nem is okozott meglepetést. Sőt, több elemző is inkább arra hívta fel a figyelmet, hogy Farage pártjának mandátumaránya 30 százalékra csökkent a tavalyi önkormányzati választásokon elért 41 százalékról, miközben országos támogatottsága is öt százalékponttal, 27 százalékra esett vissza a Sky News becslése szerint. Ez arra utal, hogy a támogatottságuk már tetőzhetett, és ezt a frissebb közvélemény-kutatások is alátámasztják. A párt egyébként leginkább Londonban szerepelt a vártnál gyengébben.

A másik nagy kiugrást produkáló Zöld Párt története során először szerzett közvetlenül választott polgármesteri tisztségeket, Walesben történetük során először jutottak mandátumokhoz a nemzeti parlamentben (Senedd), Waltham Forestben pedig ugyancsak először szereztek meg egy londoni kerületi tanács feletti irányítást. Sok helyen láthatóan hozzájuk pártoltak át a csalódott munkáspárti szavazók, Zack Polanski azonban mégsem lehet teljesen elégedett, mert a nyereségük messze elmaradt attól az áttöréstől, amit a kampányban ígértek. A Reform UK pedig sok olyan protest szavazót is elvitt, akire a Zöldek számítottak volna, főként vidéken és a kisvárosokban. Polanski számára komoly problémát jelentenek a pártját érő antiszemitizmus-vádak is, amelyek több jelöltjük radikális Izrael-ellenes retorikája miatt lángoltak fel, folyamatos védekezésre kényszerítve a vezetést a szélsőségesség vádjával szemben.

Sokat elmond a Konzervatívok mai súlyáról, hogy most alig beszélnek róluk: az évek óta zuhanórepülésben lévő párt elveszített még pár fontos bástyát, de a Munkáspárt összeomlásának szélárnyékában ez keveseket lepett meg. Sőt, néhány váratlan londoni siker már arra ösztönözte Kemi Badenoch pártelnököt, hogy a párt nagy visszatéréséről beszéljen, ami persze jókora túlzás, a párt csak az elmúlt években látott pocsék szerepléséhez képest javult valamelyest, és a bázisukat folyamatosan dézsmáló Reform továbbra is egzisztenciális veszélyt jelent a torykra nézve. Ami pedig a Liberális Demokratákat illeti, több déli és délkelet-angliai tanácsban szép nyereséget értek el, és több helyen át is vették az irányítást a Konzervatívoktól. Ed Davey mérsékelt pártja a saját bázisain kimagaslóan szerepelt, azonban az továbbra sem látszik, hogy a regionális sikereket országos szinten is meg tudnák ismételni.

A kétpárti rendszer vége

Adja magát a kérdés, hogy ha marad a jelenlegi felállás – a projektált választási eredmények alapján négy párt fej-fej mellett 16-18 százalékon áll, a Reform pedig a legnagyobb 26 százalékkal –, akkor mi várható a következő parlamenti választáson? Egy arányos választási rendszerben ez azt jelentené, hogy a Reformnak nem lenne többsége, és egy többpárti koalíciós kormány könnyen megakadályozhatná Farage hatalomra kerülését.

Ám a kizárólag egyéni választókerületekből álló, brit first-past-the-post („a győztes mindent visz”) rendszer egészen más logika szerint működik: a Reform UK jelentősen túlreprezentált lenne mandátumokban a szavazatarányához képest, ezért sokkal nehezebb is lenne megkerülni. Azonban biztosak lehetünk benne, hogy sok minden változik még 2029-ig: több jel is utal rá, hogy a Reform támogatottsága már elérte a plafont, sőt, kicsit gyengült is, míg a Munkáspárton belüli hatalmi harcok azt is eredményezhetik, hogy a Labour egy Starmernél karizmatikusabb, karakteresebb vezetővel vág neki az új választásoknak.

Ugyanakkor az tűnik most a legvalószínűbbnek, hogy a brit választóknak is meg kell barátkozniuk olyan fogalmakkal, mint a koalíciós vagy akár kisebbségi kormányzás, esetleg a hung parliament, amikor senki nem tud többséget szerezni. Utóbbira eddig háromszor volt példa a második világháború óta, de minden alkalommal csak rövid ideig tartó anomáliának tűnt a jelenség.

Most viszont ismeretlen vizekre eveznek a britek, mert a 2026-os adatok már nem egy átmeneti zavart, hanem a brit politika teljes és tartós töredezettségét vetítik előre.

Ha a hagyományos váltópártok tartósan 20 százalék köré gyengülnek, a korábbi „erős és stabil” kormányzás ígérete végleg a múlté lesz, és Nagy-Britannia kénytelen lesz megtanulni az európai kontinensen már megszokott alkudozások és instabil politikai paktumok művészetét.

Forrás