Az elmúlt évekből nehéz olyan időszakot felidézni, amikor ne került volna felszínre valamilyen botrány, hiány vagy válságtünet a magyar szociális és gyermekvédelmi ellátórendszerben. A bérfeszültségek, a munkaerőhiány, a túlterheltség és az intézményi összeomlás már nemcsak szakmai körökben, hanem a szélesebb nyilvánosságban is visszatérő témák. A vita többnyire ugyanarra a kérdésre fut ki: miért nem működik ott az állam, ahol a leginkább kellene működnie?

Erre a kérdésre ritkán kapunk választ maguktól a terepen dolgozóktól. Ezért különösen értékes az a friss tanulmány, amely 307, az észak-alföldi régióban dolgozó diplomás szociális szakember önértékelését vizsgálja egy 2022-es adatfelvétel segítségével. Czibere Ibolya, Juhászné Farkas Zsuzsanna és Rácz Andrea, a Debreceni Egyetem és az ELTE kutatóinak tanulmánya nem botrányt keres, hanem száraz kérdőívekkel próbálja megérteni, hogyan látják magukat azok, akik nap mint nap a rendszer frontvonalában dolgoznak: szociális alapszolgáltatást nyújtó- és gyermekvédelmi intézményekben. Az eredmény nyugtalanítóbb annál, mint amit egy újabb, „rosszak a körülmények” típusú összegzés jelentene: a szociális munka ott van igazán nehéz helyzetben, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Más forrásokból pedig azt is tudni lehet, hogy a politika sem könnyíti meg a szakszerű segítésnyújtást.

Nem erkölcsi válság, hanem kopás

A tanulmány egyik legfontosabb állítása, hogy még az országos átlaghoz képest hátrányos helyzetben lévő észak-alföldi régióban sincs morális vagy szakmai összeomlás a szociális szakmában dolgozó diplomás szakemberek között. A megkérdezettek túlnyomó többsége továbbra is erősen elkötelezett az etikai normák, a szakmai felelősség és a segítői értékek mellett. Az etikai szabályok elfogadottsága magas, a „rossz szakember” nem válik tömegjelenséggé. A probléma máshol van: ott, ahol az értékeknek kellene működniük és valódi, hatékony segítséggé transzformálódniuk.

A válaszok alapján a szakmaiság gyakorlati érvényesülése sok esetben közepes, bizonytalan, helyzetfüggő. Nem azért, mert a szakemberek nem tudják, mit kellene csinálniuk, hanem mert a környezet, amelyben dolgoznak, módszeresen kikezdi a professzionális működés feltételeit. A tanulmány szerint az értékek deklaráltan jelen vannak a szociális szakmában, de a mindennapi gyakorlatban csak részlegesen tudnak érvényesülni. Főleg azokban a közösségekben, ahol rendszerszintűek a problémák. Nem arról van szó, hogy a szakma „elveszítette volna az irányt”, hanem arról, hogy lassan elkopik ott, ahol folyamatosan szembeszélben kellene dolgoznia.

A kutatás különösen érzékeny pontokon mutat bizonytalanságot: a kommunikációban, az autonómiában, a szakmai fejlődésben. Ezek azok a területek, amelyek nem jogszabályban rögzítettek, nem adminisztratív kötelezettségek, hanem időt, energiát és mozgásteret igényelnek. Ezekből pedig a hátrányos helyzetben lévő településekben és közösségekben eleve nagyon kevés van, és így nagyon kevés áll rendelkezésre a szociális szakemberek számára is.

Bár a kutatás összességében pozitív képet fest, a szakmai attitűdök és a szakmai autonómia terén azért fed fel hiányosságokat. Az előbbivel kapcsolatban jönnek ki a kutatás szerint leginkább azok a problémák, amelyeket fent részleteztünk: a jogszabályi előírások, a társadalmi lehetőségek és a kliensek szükségletei között gyakran nem lehet a szakma etikai normáinak megfelelően manőverezni. Ez hosszú távon biztosan erodálja a megfelelő hozzáállást. Az autonómiáról a kutatók azt írják, hogy a megkérdezettek fele nem érzi biztosítottnak a megfelelő szakmai függetlenséget, és ezzel összefüggésben az is látható, hogy a saját munkához való kritikus hozzáállás, azaz az automatizmusok megkérdőjelezése is csorbát szenved. Ebben a kutatók szerint a hierarchizált munkaszervezetek is szerepet játszanak.

Az autonómiai és kritikus hozzáállás hiánya pedig végső soron komoly gondot jelent a szolgáltatásban. A kutatók azt írják, hogy a szociális munka egyik legfontosabb elve, a humanizmus és a holisztikus szemlélet azt követeli meg, hogy a kliens emberi méltósága, értékei, elvei mindenek felett állnak. Ez azonban nem tud megvalósulni egy erőforráshiányos helyzetben, ahol a cél a feladat letudása, a jogszabályi minimumok teljesítése, kipipálása – ahelyett, hogy az önálló, kreatív és reflektív megoldások keresése lenne. Ha egy gyermekjóléti szolgálat csak annyit tehet, hogy megmondja a szülőnek, mit kellene tenni, az nem segítség. A segítség az, ha van idő, tér és lehetőség a család alapos megismerésére, a lehetőségeik és képességeik feltérképezésére, valamint a továbblépési utak közös kitalálására. Ez az, amihez kritikus gondolkodás és autonómia kell, természetesen az időn és erőforráson túl.

A nehézségek és a hiányok pedig különösen erősen jelen vannak az amúgy is hátrányos térségekben. Egy másik, 2021-es kutatás szerint a legszegényebb településeken, ahol a családsegítőknek eleve a legnehezebb a dolga, a kliensszám szerinti terhelés közel négyszerese az optimálisnak tartott családszámnak.

Látványos megszorítások helyett lassú kivonulás

A tanulmány akkor válik igazán érdekessé, ha nem önmagában, hanem tágabb kontextusban olvassuk. Az elmúlt években több elemzés is rámutatott arra, hogy Magyarországon a szociális állam nem látványos megszorításokkal, hanem lassú kivonulással épül le. Az iparosításra épített fejlesztéspolitika nem csökkenti a területi egyenlőtlenségeket, a középosztály mentális és anyagi állapota romlik, a legszegényebb térségek leszakadása konzerválódik.

Ebben a helyzetben a szociális ellátórendszer nemcsak alulfinanszírozott, hanem strukturálisan túlterhelt: neki kellene kezelnie mindazt, amit más alrendszerek már nem tudnak. A családpolitika, az oktatás, az egészségügy kudarcai végül a szociális munkás asztalán landolnak. Mindeközben pedig a szociális munka az eszköztára nem bővül, csak a feladatok lesznek egyre nagyobbak.

Nem meglepő, hogy a kutatás szerint a szakemberek egy része elbizonytalanodik saját autonómiájában és hatékonyságában. Ha egy rendszer tartósan nem képes változást produkálni, akkor idővel maga a változtatás igénye is visszaszorul.

A halmozódó nehézségek erodálják a szakmaiságot

A tanulmány egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a szakmaiság erőforrás-igényes. Idő kell hozzá, szupervízió, tanulás, reflexió, együttműködés. Ezek nem luxuselemek, hanem a professzionális működés alapfeltételei. Ha ezek hiányoznak, akkor nem rosszabb emberek lesznek a szakemberek, hanem rosszabb körülmények között dolgozó jó szakemberek, akik végül nem tudnak hatékonyan segíteni.

Ez pedig hosszú távon nemcsak a klienseket, hanem magát a szakmát is erodálja. Hiszen mindez a szociális munka társadalmi legitimációját is kikezdi. Ha a rendszer nem engedi meg a szakmaiság működését, akkor előbb-utóbb maga a szakma válik láthatatlanná – vagy bűnbakká.

A kutatás egyik erénye, hogy nem személyesít. Nem hibáztatja a szakembereket, és nem is heroizálja őket. Ehelyett azt mutatja meg, hogyan alakul át egy professzió működése akkor, amikor tartósan olyan környezetben kell helytállnia, amely nem számol a saját feltételeivel. Kicsit másképp, de ilyen a Válasz Online által részletesen megírt örökbefogadási horrortörténet is, csak ebben az esetben nem a társadalmi nehézségek koptatták el a szakmai döntéseket, hanem a politikaiak.

Ehhez kapcsolódóan érdemes kitérni Meleg Sándor, a Szociális Munkások Szakmai Egyesülete elnökének megállapítására. A Szociális munkás és a hatalom című tanulmányában Meleg azt írja, „[m]a eljutottunk oda, hogy a társadalom és a politikai rendszer fokozatosan egy paternalista, félig autokrácia, korszerű terminológiában »hibrid rezsim« (…) felé mozog, s ennek részeként a szociális munka hangsúlya is eltolódik ebbe az irányban. Az elmúlt évtizedből számos példát lehet arra hozni, amikor olyan döntések, intézkedések, szabályok születtek, melyek a szociális munka alapvető etikai normáival, a szakma szabályaival ellentételesek, s magukat a szociális munkásokat is a szakmai elvekkel össze nem egyeztethető szerepekbe tolja. Maga a társadalom pedig fogékonnyá vált ezekre az üzenetekre, nehezítve ezzel a szociális munka társadalmi szintű beavatkozásait.” Vagyis nemcsak az van, amire Czibere Ibolya és munkatársainak megállapítása jut, hogy a leszakadó térségek halmozódó nehézségei erodálják a szakmaiságot a szociális szakmában, hanem erre még az is rájön, hogy a politikai hatalom is erodálja és aláássa ezt már hosszú évek óta.

Ez kényelmetlen felismerés, mert azt jelenti: a szociális ellátórendszer problémái nem oldhatók meg bérpótlékokkal vagy kommunikációs kampányokkal. Amíg a rendszer logikája a megalkuvásokra kényszerít, addig a szakmaiság csak részben tud megjelenni. Ezt pedig az érintett szakemberek mellett pont azok szenvedik el, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a segítségre: a leghátrányosabb térségekben élő, a segítségre és támogatásra leginkább rászoruló polgártársaink.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Forrás