Történelminek titulált beszédet mondott kedden Mark Carney a davosi Világgazdasági Fórumon: a kanadai miniszterelnököt állva tapsolta a hallgatóság a 16 perces beszéd végén, ami meglehetősen ritka a legbefolyásosabb vezetőket és üzletembereket felvonultató svájci rendezvényen. Nem véletlenül nevezték utóbb a beszédet kíméletlenül őszintének, nagy horderejűnek, lenyűgözőnek vagy provokatívnak – Carney tényleg úgy beszélt, ahogy egy államférfinak ebben a helyzetben kell, felhagyva az európai vezetők jó részére még mindig jellemző finomkodással. Donald Trump másnap reagált is erre a szokásos stílusában, mondván: Kanada inkább legyen hálás az USA-nak.

De mi volt ebben a beszédben (amely itt olvasható teljes terjedelmében) annyira kivételes?

Nem átmeneti időszak, hanem szakadás

Mark Carney, az egykori befektetési bankár és közgazdász annyira nagy jelentőséget tulajdonított a davosi fellépésének, hogy kivételesen saját maga írta a beszédét, amelyben egyaránt hivatkozott Thuküdidészre és Václav Havelre (erre lejjebb visszatérünk), és amelyben olyan kijelentéseket is tett, amikhez hasonlókat nyugati vezetőtől még nem nagyon lehetett hallani. A nemzetközi sajtó nyilván azokat az idézeteket emelte ki, amelyek könnyen dekódolhatóak és közvetlenül a mostani helyzetre reagáltak, azaz Donald Trump 19. századot idéző külpolitikai manővereire, amikkel épp az USA szövetségesét, Dániát próbálja rákényszeríteni Grönland átadására.

A kanadai kormányfő így kimondta azt, ami már sokak számára régóta nyilvánvaló volt: az Egyesült Államok vezette, közös szabályokon nyugvó világrendnek vége. Az elmúlt évben jó pár olyan esemény történt, ami hasonló visszhangot váltott ki: ilyen volt J. D. Vance tavalyi müncheni beszéde, a Putyin elé vörös szőnyeget terítő Trump Alaszkában, vagy az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia. Ezeknek rendre ébresztőként kellett hatniuk az európai vezetők számára, ők azonban mindahányszor maradtak az óvatoskodásnál, mintha abban bíztak volna, hogy előbb-utóbb elvonul a vihar. Venezuela elnökének elrablása után azonban Trump még magasabb fordulatszámra kapcsolt, és nyíltan ki is jelentette: csak a saját erkölcsisége és esze korlátozhatja globális hatalmát. Amikor pedig az amerikai elnök katonai és gazdasági fenyegetéssel igyekszik rávenni egy NATO-tagállamot a területe átadására, az végképp az a pont kell legyen, ahol ostobaság abban bízni, hogy visszaáll a régi rend.

Forrás