A mai magyar országgyűlésben a kormánypárti képviselők szerepe végletesen eltorzult. A demokrácia keretrendszere – legalábbis formálisan – fennáll, de a képviselet tartalma, célja és iránya megfordult. Ma a kormánypárti képviselő nem a választókat képviseli a parlamentben, hanem a szűk körre redukált hatalmi erőt képviseli a választó előtt.

Alaptörvényünk világosan fogalmaz: az országgyűlési képviselő feladata, hogy a választók érdekeit képviselje. Ehelyett azonban ma azt látjuk, hogy a kormánypárti képviselő nem a választói, hanem a kormánypárt érdekeit tolja előre – gyakran az ő akarata és jogos mozgástere fölött érvényesülve.

Ez a fordított képviselet nem csupán sztereotípia vagy indulatból fakadó feltevés. A politikatudomány időben rámutatott a parlamenti javaslattételi mechanizmus megváltozására: 2010–2014 között a kormánypárti képviselők adták be a törvényjavaslatok 51%-át; ez 2014–2018 között már csak 28%-ra csökkent. A 2024-ig, 14 éves távra vonatkozó adatok jól szemléltetik az eltérést: Az ellenzéki képviselők összesen 1649 törvényjavaslatot nyújtottak be ebben az időszakban, és ezeknek mindössze 0,54%-a vált törvénnyé (Jogászvilág/Index/Országgyűlés).

A kormány és kormánypárti képviselők együttesen 2443 törvényjavaslatot terjesztettek elő, és ezek közül 2341 javaslat, azaz több mint 96% elfogadásra került Index.

Ez az arány jelentős indikátora annak, milyen mértékben dominált a kormányoldal a törvényalkotási folyamatban —innen is azt látjuk, hogy a törvényhozói aktivitás és az arányosan várható eredményesség jelentősen eltér.

Az is jól látható, hogy a korábbi képviseleti autonómia – az egyéni törvényjavaslatokra való igény – lépésről lépésre fokozatosan háttérbe szorult. Azóta az arány nem javult. A kormánypárt gépezetében saját képviselői előre programozott szavazógépekké váltak.

Homok a demokrácia gépezetében: a frakciófegyelem, az anyagi, gazdasági kötődések és összefonódások, a pályázati források kézivezérelt kiosztása olyan állapotot teremt, amelyben a hatalom országgyűlési képviselője leginkább csak díszlet. A helyi eredményként bemutatott állami feladatok, a „pilotált” beruházások, a pályázati pénzek – mind tükrözik azt, hogy gyakran nem képvisel, hanem asszisztál.

Ez a fordított dinamika – a választók helyett a pártot, a párt mögé rejtett dinasztiát szolgálni – nem is mindig az egyes képviselő hibája; hanem a politikai rendszer strukturális sajátossága. Még ha akarna is, a képviselő sokszor eszköztelen: a pártfegyelem és a kétharmados hatalom megszilárdulása miatt a képviselet iránya átfordult.

Ez az állapot nemcsak súlyosan antidemokratikus, de mélyen sérti a jogállam és a társadalmi igazságosság minimumait is. Egy olyan hatalmi berendezkedés, amely a rendeleti kormányzást tartósítja, és feudális mintákat épít vissza a XXI. században.

Az igazság az, hogy a kormánypárti képviselő immár sokszor nem képviseli választóit. Előre beprogramozott robotként szavaz, végrehajt, legitimizál, asszisztál. Leginkább propaganda felületté változtatja önmagát. A választó csak háttérdíszlet a politikai hatalom paravánja mögött.

A mostani működési mód nem azért veszélyes, mert egy párt ilyen vagy olyan. Hanem azért, mert a döntéshozásban valójában csupán pár főből álló csoport van. Egy akarat. Egy központ. Egy politikai közlésmód. És ez önmagában torzítja el a közéletet (is). A történelem rendre igazolja, hogy ezzel a felhatalmazással minden hatalom – legyen az új vagy régi – előbb-utóbb visszaél.

Ezért eljött a garanciák visszakövetelésének az ideje!

A megoldás nem a puszta kormányváltás. A rendszernek kell változnia. Vissza kell állítani azokat a garanciákat, amelyek a demokráciát demokráciává teszik: fékek és ellensúlyok, pluralizmus, valódi képviselet. A valódi fékek és ellensúlyok csak akkor működhetnek, ha a törvényhozás nem egyetlen akaratot tükröz, hanem társadalmi sokszínűséget.

Érkezik a hiteles képviselet esélye.

A hiteles képviselet nem marketing. Nem egyenlő a látványos PR-gesztusokkal. A képviselet lényege a választók érdekeinek becsatornázása a törvényhozásba. Ez ma nincs így. És nem is lehet, amíg a képviselőket nem a választóik, hanem a pártközpont, a vezér, a Főnök kontrollálja.

A politikai közösségnek nem látványra, hanem valós visszacsatolásra van szüksége. Nem sémákra, hanem párbeszédre. A képviselő újra legyen az, aki: a választó küldötte! És ne az, akit csak „alkalmaz” a rendszer egy előre lejátszott törvényhozási színházban.

Mi lehet a megoldás? A valós törvényi pluralizmus: Az egyéni képviselők visszaemelése a döntéshozatalba. A pártok felelősségre vonhatósága.

És a legfontosabb, a demokratikus fékek újraépítése: Alkotmánybíróság, független sajtó, civil kontroll. Ehhez persze kell a minimum kétharmados többség.

„A megnyugtató az lenne, ha ez a szükséges minimum kétharmad nem egyetlen pártból, hanem a változást akarók szélesebb köréből állna össze.” — Jámbor Péter

A cél nem az, hogy valaki győzzön. Hanem hogy senki ne győzhesse le az állampolgár érdekeit.

A remény nem a zászlóban van, hanem a közösségben

A jelenlegi politikai hangulatban könnyű elhinni, hogy a kétpártrendszer megoldás. A kétpártrendszer nem garancia, csak alternatíva. A garancia mi vagyunk. A közösség, amely képes nem csak szavazni, hanem képviselni is önmagát – helyben, országosan, parlamenti szinten is.

És ha igaz, hogy a demokrácia mégsem alapjog, hanem újra kivívandó rendszer, akkor azt is tudnunk kell: 2026-ban nem a hatalomról, hanem a képviselet visszavételéről szavazunk majd.

Ezért: én ott leszek.

Jámbor Péter