Az elmúlt hónapokban sok szó volt arról, hogy Magyarország immár utolsó az uniós tagállamok között az egy főre eső vasárolt fogyasztásban, sőt a társadalmi juttatásokat is tatalmazó tényleges egyéni fogyasztásban (actual individual consumption, AIC) is. Ráadásul a vagyon és a jövedelmek is egyre jobban koncentrálódnak itthon. Az egyenlőtlenség növekedése viszont ahhoz vezet, hogy a társadalom szélesebb rétegei nem tudnak se megtakarítani, se eleget fogyasztani. Ez pedig nemcsak nekik rossz, hanem a teljes magyar gazdaságnak.

Sajnos a kormányzati narratívával szemben erősen megkérdőjelezhető az is, hogy a mértéktelen költségvetési költekezés és a korábban jelentős, de már jó ideje stagnáló gazdasági növekedés mellett valóban széles társadalmi rétegek életszínvonala emelkedett volna. Miközben épp a magyar állam költi közösségi fogyasztásra (ezen belül kiemelten közigazgatásra, azaz saját magára) arányaiban a legtöbbet az egész EU-ban.

Oblath Gábor közgazdász, a Kopint-Tárki Konjunktúrakutató Intézet kutatója az elmúlt időszakban két fontos cikket is írt ezekben a témákban. Az egyik, Hüttl Antóniával közös publikációjában azt fejtik ki, hogy miért és hogyan szakad szét a magyar társadalom gazdasági szempontból. A másik, nemrég megjelent cikkében pedig azt támasztja alá, hogy mindeközben az állam elképesztően sokat költ magára, nem pontosan látni, hogy ennek van-e bármilyen értelme az állampolgárok szempontjából.

Most a Dollárpapában Oblath segít a cikkek tartalmának és az abban írtak fontosságának megértésében:

• Vajon hogyan lettünk tök utolsók a tényleges egyéni fogyasztásban az EU-ban?
• Miért hagyott le minket Románia? Mi köze ehhez az árszintbeli különbségeknek?
• Hogyan költhet a magyar állam majdnem kétszer annyit közigazgatásra, mint a régiós átlag? Benne van-e ebben az állami propaganda költsége is?
• Mi köze a növekedéshez az egyenlőtlenségeknek? Már tényleg csak a nagyon gazdagok tudnak megtakarítani?
• Mi hajtja itthon azt a kis növekedést, ami egyáltalán még van?

Hallgasd alább:

Forrás