Éppen ma 40 éves a magyar futball egyik legfájdalmasabb pofonja, az irapuatói fél tucat, és éppen ennyi idő kellett ahhoz, hogy Szöllősi Györgyben kikristályosodjon, mi is történt valójában. A Nemzeti Sport főszerkesztője meg is osztotta az olvasókkal, hogy mire jutott: a szovjet titkosszolgálat bénította meg a magyar játékosokat.

Szöllősi nem is annyira óvatosan indítja a gondolatmenetét:

„Ha volt ilyen (és egyre inkább hiszem, hogy ez nem összeesküvés-elmélet csupán), a mieink aznapi fizikai teljesítőképességére negatívan ható, rejtélyes szovjet beavatkozás, valamiféle méreg, amelynek 1986. június 2-án kellett kifejtenie átmeneti hatását, végzetesnek bizonyult.”

És egyre jobban belelovalja magát:

„Úgy érzem, nem tehetem meg, hogy másról írjak a 0–6 évfordulóján, mint arról az egyelőre nem bizonyítható feltételezésről, amelyre nézve mégis egyre több jel, utalás, közvetett bizonyíték kerül elő, amelyben egyre több mozaikkocka kerül a helyére, s amely logikailag abszolút levezethető a mai tudásunkból, a rendelkezésünkre álló – mégoly hiányos – információkból. Legutóbb akkor döbbentem meg, amikor az egyik, Irapuatóban pályán lévő játékossal, Róth Antallal beszélgettem Zalán könyvéről, s amikor a lehetséges titkosszolgálati beavatkozásra terelődött a szó, nem nevetve hárította el a feltételezésemet, hanem a tréfálkozás minden szándéka nélkül, komolyra vált arckifejezéssel arról kezdett beszélni, hogy a játékosok egy része szerint a hotel uszodájában – szaunájában? – lévő szellőzőnyílásból gomolygó fura füst lehetett az oka a rettentő élettani hatásoknak, hogy esetleg ilyen módon tették a szovjetek harcképtelenné a mieinket.”

Hogy mi erre a bizonyíték? A játékosok beszéltek erről egymásnak:

„Mindez egyértelműen bizonyította a számomra, hogy a játékosok, akik a helyszínen átélték és elszenvedték ezt az azóta is megmagyarázatlan borzalmat, már ott és akkor külső beavatkozásra gyanakodtak, ez beszédtéma volt közöttük és nem egyes paranoiás csapattársaik fantáziálását, hanem nagyon is konkrét lehetőséget láttak benne. Mert érezték, hogy azon az egyetlen napon olyan gyenge fizikai állapotban vannak, mint még soha, erről egybehangzóan vallanak a visszaemlékezések.”

És nem csak a játékosokat mérgezték a szovjetek, hanem például a masszőrt is:

„A tudatos és a küldöttség nagy részére egyformán ható beavatkozásra utal még számos jel. Sándor „Tubi” István masszőr évtizedekkel ezelőtt nekem mesélte, hogy aznap a jellegzetes mexikói félliteres vizes zacskókat nem bírta eldobni a kispadtól az oldalvonalig, számára teljesen érthetetlen módon. A játékosok ma már nyíltan beszélnek arról, hogy „megmérgezték őket”, Kiprich József egy idei interjúban konkrétan így fogalmazott, Nagy Antal pedig a Nemzeti Sportrádióban arról beszélt, hogy a Nancyhoz visszakerülve az ottani orvos közölte a kötelező vizsgálatok után: szervezete a közelmúltban súlyos mérgezésen esett át.”

Adódik a kérdés, fel is teszi magának Szöllősi, hogy ha így volt, arról miért nem beszéltek a játékosok? Hát azért, mert a Kádár-rendszerben nem lehetett a Szovjetuniót bírálni.

Azért is kellett a mérgezés, mert a szovjetek megijedtek tőlünk. „Képzeljék el, mire gondolhattak a moszkvai és budapesti elvtársak a brazilok 3–0-s budapesti, márciusi legyőzése után, amely előtt egy nappal, március 15-én egyébként a korban egyedülálló ellenzéki tüntetést kellett erőszakkal föloszlatnia a rendőrségnek a Belvárosban. És még csak március volt, nem október!”

És van itt még más is. A szovjetek a meccs előtt felajánlották a békés döntetlent, hiszen az 1-1 ponttal és a csoport leggyengébb csapatának, Kanadának a legyőzésével mindkét csapat továbbjutott volna. De Mezey György szövetségi kapitány ezt visszautasította. És még ezen felül is volt valami, ami a mérgezést motiválta:

„1986. április 26-án, öt héttel (!) a szovjet–magyar vb-csoportmeccs előtt felrobbant a csernobili atomerőmű, amely a hidegháborúban amúgy is vesztésre álló, az esetet napokig eltitkolni, majd eltussolni próbáló Szovjetunió számára elképesztő presztízsveszteséget, a borzalmas humanitárius és környezeti katasztrófán túl szégyenletes kommunikációs fiaskót hozott. És én úgy képzelem, hogy a KGB központjában innentől kezdve úgy gondolkodtak: nem lehet a véletlenre bízni a Szovjetunió első csoportmérkőzésének eredményét a világbajnokságon, nem szabad megkockáztatni a hírek szerint kitűnő formában lévő, a világranglistán legjobb európai csapatként a 3. helyen álló magyar válogatott – esetleg fölényes – győzelmét… ”

Van egy apróság, ami miatt sajnos nem áll össze Szöllősi minden mozaikja, és ez neki is feltűnik. Mégpedig az, hogy Mezey György szerint baromság az egész mérgezős sztori. De persze Szöllősi szerint éppen az gyanús, ha pont neki nem volt gyanús:

„Maga Mezey az utolsó, Andor Évának adott interjújában kizárta, sőt, kinevette annak a lehetőségét, hogy titkosszolgálati beavatkozás történt volna, ő a futballban egyébként időnként valóban előforduló szakmai összeomlást látott, amelyet kispadról lehetetlen volt megakadályozni. Különös azért, hogy éppen ő ne tudott volna arról, ha furcsa, gyanús jelenségek történtek a csapat körül, hiszen szinte hisztérikus szigorral ellenőrzött mindent a válogatottnál, az egyes játékosok grammra megszabott szénhidrátbevételétől a válogatott sztárok sérelmére a bajnokságban elkövetett szabálytalanságokon és nekik kiosztott sárga lapokon át a mexikói edzőpálya melletti házak esetleg taktikai kémkedésre alkalmas tetőteraszáig.”

Szóval ez az új elmélet, meghaladva azt, hogy nem kellett volna délben, tűző napon edzetni a játékosokat, hogy talán nem is voltunk annyira jók a barátságos brazilverés ellenére, felejtsük el a tésztagate-t és azt az eggyel ezelőtt tuti információt, hogy magyar oldalon rontották el a játékosok doppingprogramját.

Arról sem érdemes szót vesztegetni, hogy éppen a világbajnokság előtt kapta vissza a Dinamo Kijev legendás edzője, Valerij Lobanovszkij a szovjet válogatottat (miután KEK-et nyert a klubcsapatával). Ahogy Jonathan Wilson fogalmaz a Futballforradalmak című könyvében: Lobanovszkij filozófiájának helyessége azonnal beigazolódott, miután első vb-meccsén 6-0-ra lemosta az esélyesebbnek tartott Magyarországot.

A második meccsen a szovjetek 1-1-et játszottak a bombaerős, elődöntőig jutó franciákkal (akiktől mi simán kikaptunk 3-0-ra), a nyolcaddöntőben pedig a szovjetek a szintén elődöntőig jutó belgák ellen buktak el egy 4-3-as meccsen, ahogy Wilson fogalmaz, néhány botrányos játékvezetői ítéletnek és Andrij Bal rettenetes védőjátékának köszönhetően.

A Lobanovszkij-féle mérgezős válogatott két évvel később döntőbe jutott az Európa-bajnokságon, ahol a van Basten-vezette hollandoktól kaptak ki.

Mi pedig a KGB-s fortély óta 10 világbajnokságról maradtunk le.

Ha valaki végig akarná szenvedni a meccset itt megteheti.

Forrás