-- Olvasási idő kb.: 5 perc és 19 másodperc
A korábban az Atlanti Óceántól a Csendes Óceánig” címme , a vadonban blogon megjelent, de be nem fejezett beszámoló sorozathoz tartozik ez a történet, ami immár biztosan nem marad folytatás nélkül.
Néha valóban páratlan emlékeknek és tapasztalatoknak a hangulatát éli újra át az ember, amikor sok évvel korábbi egzotikus kalandokra gondol vissza. Ilyenkor hallom a dzsungel hangját, érzem illatát, szagát, nedvességét, szűnni nem akaró lüktetését. Ilyenkor az emlékekkel együtt az érintetlen és szinte lakatlan természet minden kis rezdülésének moraja vissza tér. Egyre inkább törnek fel a megélt ingerek, érzések, érzelmek. Mintha a mai világunk nem is a valóság lenne. Pedig az! Ilyenkor tör fel a jelen hamis valótlansága és néha kegyetlen bizonyossága is. Sokszor elgondolkodom azon, mi lehet ma az akkor és ott, az amazonasi őserdőkben megismert emberekkel? Vajon milyen sors várt rájuk? Voltak köztük teljesen elszigetelt törzsekben, egyszerű és boldog közösségben élő, nagyszerű emberek..
Sajnos eddig a “majd holnap” típusú halogatás miatt, semmilyen szinten nem sikerült rendszerezni a régi VHS kazettákat, fényképeket, és a későbbi expedíciók során már SD-kártyákon rögzített felvételeket. Pedig már többször elkezdtem. Éppen olyan lelkesedéssel, ahogyan mostanában is. Olyankor persze előkerülnek más dokumentumok és féltve őrzött ereklyék is. Ilyen például az erről az expedíciónkról beszámoló korabeli olasz hírlap megsárgult oldalán megjelent tudósítás is (Leda Cesari). Vitathatatlan, hogy számos Amazoniában megélt kalandom közül az egyik legnehezebb, leginkább embert próbálóbb és egyben legszebb is, ez a megmérettetés volt.
Atlanti Óceántól a Csendes Óceánig,
Egy expedíció Kelet-Nyugati irányba a trópusi őserdőkön át
2007-ben, Luca barátommal, egy bevállalós expedíciót sikerült szerveznünk és végig is csinálnunk.
Dél-Amerikát keletről -nyugatra “meghódítva” és nagyrészt az amazóniai őserdőn és annak nagy vizein (Amazonász folyón és annak “társain”) át, az azt követő sivatagok (Nazca) és az Andok átszelésével.
Az utazás első állomáshelye, mint szinte minden Dél-Amerikát érintő kaland során, Francia Guyana, aminek akkor a Fővárostól (Cayenne) légvonalban kb. 40 km-re már az őserdőbe rejtőzködő kicsiny repterére érkezve nem maradt más, mint átkelni a folyón és a Brazil “határhoz”, OIapoque kisvároskához érve kezdődhetett az expedíció szinte tervezhetetlen első szakasza. Azóta már híd íveli át a folyót.
Persze ehhez előbb el kellett jutni Cayenneből az őserdőben rejtőzködő, határmenti pici reptér irányába. Akkoriban még csak tervezték a mára már megépült utat. Szerencsére arrafelé nem nagy dolog a kisrepülőkkel való bevásárló körút, így nekünk is mindig sikerült “fuvart fognunk”. Persze akadt olyan alkalom is, amikor a rakományon gubbasztva, kézzel tartottuk a légi lélekvesztő ajtaját, hogy ki ne nyíljon.
A szösszenetnyi szárnyalás és a folyó átszelése után a Brazil “határon” átkelve, megkezdhettük az expedíciót a dzsungelben kígyózó földúton elindulva a “Trans-amazonica” felé.
Régi ismerősöm volt már ez a kígyó, ami utat vág magának az őserdőben. Jó barátként néztem le rá a levegőből. Amikor elkezdték megépíteni az általa hagyott nyomvonalon az aszfaltos utat, hát kicsit (nem igaz, nagyon) fájt is a szívem. Az a sáros, hidak nélküli, vörös, máskor meg poros, soha véget érni nem akaró kígyó addigra már többször vonszolt át engem az őserdőn vagy az őserdők felé, miközben magán hordozta annak minden varázsát.
Még ez, a Lucaval közösen átélt, szó szerint túlélő túránk előtt sok évvel korábban, (az első) amazóniai út alkalmával, az akkor 3 éves kisfiam és Feleségem is velem volt. Miközben velük, akkor még rendhagyó módon várakoztunk a “fuvarra”, kisfiam a dzsungelben bujkáló reptér “várótermében” árválkodó, akkor éppen üres kispadon aludt. Jártam arra azóta többször. Legutóbb, még annyi év távlatában sem változott semmi. Ezt a képet 17 évvel később készítettem. Mintha az a pad még most is őrá várna. Nem tudom mit és miről álmodhatott, de számomra akkor és ott vált egyértelművé, hogy az őserdő és a benne lakozó őserő soha többé nem fog elengedni, bármit is tartogat a jövő a számomra.
Amíg mi vártuk, hogy megérkezzen a gép, ami elvisz minket (akkor éppen az ellenkező irányba, Francia Guyana fővárosa felé), ő ott aludt azon a padon, kedvenc játéktraktorja a pad alá hullott és lehet, hogy talán először életében repülőgépekről álmodott. Ezek az első kalandok sok minden miatt mind a hármunkban mély nyomot hagytak. Olyanokat is, amikre csak most ismerünk rá. Én akkor örök szövetséget kötöttem Amazóniával, Braziliával, Dél-Amerikával. Soha nem fogom megtudni, hogy az a három éves kisfiú miről álmodott, de azt ő is érezhette, hogy akkor éppen valami fontos dolog történik velünk. Ő azóta hivatásos pilóta lett és immár feleségével és gyermekeivel együtt járja a világot.
2007-ben tehát, Lucaval is ide érkeztünk meg, a Brazil határ felé közeledve. Igaz, akkor már négy keréken vágtunk neki , de azért az ikonikus reptéri bódét meglátogattuk.
Persze, hogy lerobbantunk, pedig sem előtte sem utána nem fordult elő.
Akkor még nem tudtuk, hogy a kígyó hamar felfalja a kicsi, de Braziliában elterjedt 4×4-es pickupounkat, amit egy “acampamento”-nál platóra raktunk, hogy hazatérhessen. Ezt a felvételt nem a látnivaló, hanem a hallani való miatt mutatom meg. A “zaj” nem más mint az ÖSERDŐ HANGJA, számomra az igazi muzsika!
Dél-Amerika országokat átívelő átszelése 43 napot vett igénybe, a kontinens Atlanti-óceán felőli partjától Limáig, a Csendes-óceánig. Gyalog, lovon, jeepen, teherautók platóján, farönkből készült csónakokban, és rengeteg jó ember segítségével.
Az expedíció során találtunk sziklákra véset, sziklákba vágott érdekes rajzokat, ábrázolásokat, amelyeket valószínűleg nagyon, de nagyon régen készítettek. Oda egy későbbi brazíliai-venezuelai, északról déli irányba vonuló dzsungeltúra során vissza is tértünk. Igaz már más volt az útitársam. Ugyanis mire hazaértünk, minden előzetes óvintézkedés ellenére kiderült, hogy Luca maláriás lett. Többet nem akart arrafelé járni. Nekem a sok és igencsak vad környezetben tett mélyrepülésem ellenére sem sikerült soha ez a mutatvány.
Amikor az észak-brazil államokat már átszelve, a perui Nazca sivatagból kezdtünk kiérni az Andok lábához, egy furcsa régészeti ásatásba “botlottunk”.
Szerencsénk volt. Ezt az akkori expedíciónkat egy dél-olaszországi (Lecce) egyetem is támogatta, amiért cserében pontos helymeghatározással dokumentáltuk az amazóniai, ún. halszálkás erdőírtást. Így, amikor kiderült, hogy a szigorúan elzárt területen olasz kutatók dolgoznak, kicsit visszaéltünk az egyetemi kapcsolatokkal. A kutatók kíséretében megtekinthettük, az akkor még fel sem tárt Cahuachi-piramisokat. Ezen a 24 négyzetkilométeren az azt követő közel 10 évben, 2016-ra 36 piramist tártak fel a Nazca-tól nyugatra Pueblo Viejo maradványain túl található területen.
Azóta ott régészeti lelőhely és látogatható nemzeti park is létre lett hozva. Mi már 2007-ben csodájára járhattunk, hogy a sivatagban szabadkézzel is megfogható volt a régmúlt.
Azokat a tárgyi és emberi maradványokat ma látogatók ezrei csodálhatják meg. Maradandó élmény volt, ahogyan a lelőhely nyers és érintetlen atmoszférája a lelkünkbe hatolt.
Az ásatás leletei és a piramisok, alapos archeológiai és más tudományos vizsgálatok után, ma már rendezett környezetben tekinthetők meg.
Ez az időutazás egyelőre most megszakad, de folytatás minden bizonnyal érkezik, hiszen az őserdő, és a dél-amerikai tájak, kultúra, szokások és emberek bennem hagyott nyoma és emléke arra ösztönöz, hogy ezeket az élményeket másokkal is megosszam. Sajnos az első expedíció óta (1992) több olyan helyen is jártam, ahol az Őserdő helyén már kiégett legelő van. Ebben a pusztításban Bolsanaro elnöknek is benne volt a keze. Róla egyébként, nem is olyan régen, egyik véleménycikke második felében, egy világot bejárt botránya miatt is írt a hir8.com.
