Bár az orangutánok általában magányosan élnek, és a nőstények hat-hét éven át egyedül nevelik a kölykeiket, bizonyos időszakokra egy társaságot alkotnak a többi anyaállattal, hogy a kölykeik játszhassanak egymással. E jelenség vizsgálatához a németországi Konstanzban működő Max Planck Állatviselkedési Intézet kutatói 15 évnyi adatot elemeztek 31 vadon élő borneói orangután (Pongo pygmaeus wurmbii) anyáról és kölykeikről. Az adatok mintegy 30 ezer órányi megfigyelést tartalmaztak, amelyekből kiderült, hogy a megfigyelt állatok milyen útvonalakon közlekedtek, kikkel kommunikáltak és milyen tevékenységeket végeztek.

Az eredmények azt mutatták, hogy a hasonló korú utódokat nevelő anyák szokatlanul sok időt töltöttek együtt: ezekben az esetekben a kölykök rendszerint játszottak, illetve az anyaállatok valamilyen rokonságban álltak egymással. A kutatás eredményei szerint az orangutánanyák úgy alakították ki az útvonalaikat, hogy növeljék az utódaik esélyét a társas interakciókban való részvételre. „Azt feltételeznénk, hogy az orangutánoknak kevesebb játékra van szükségük, mert kevésbé társas lények, mint a többi emberszabású, de a hím orangutánoknak harcolniuk kell, ezért valahol ezt is gyakorolniuk kell” – nyilatkozta Zarin Machanda, a Massachusetts állambeli Tufts Egyetem kutatója a New Scientistnek.

Azonban az állatok közötti kommunikáció a kutatók szerint a hím orangutánokkal ellentétben nem hangjelzésekkel történik, hanem „az egyik anya valószínűleg képes megbecsülni a másik anya utolsó ismert tartózkodási helye és megszokott mozgáskörzete alapján, hogy milyen erőforrásokat fog keresni, és hol lesz a legnagyobb valószínűséggel megtalálható” – mondta Adriano Lameira, a brit Warwicki Egyetem kutatója a New Scientistnek. Ráadásul a kutatók azt is megfigyelték, hogy a csoportosulás helyszínén található étel mennyisége nem játszott szerepet az állatok döntéseiben, vagyis elsősorban az orangutánkölykök találkozása volt a nőstények helyszínválasztásának fő szempontja.

Kapcsolódó cikk:

Forrás