Az elmúlt tizenhat évben gyökeresen átalakult a hazai online nyilvánosság. Az egyik formáló erő a NER által kialakított hatalmi erőtér volt, amely az állam erőforrásaival alakította át a piac szerkezetét. A másik pedig a globális digitális tér platformosodása, vagyis az a folyamat, amelyben az olyan óriásplatformok, mint a Meta és a Google leuralták az egész világot, így Magyarországot is. A két, összefonódó folyamat következményei mélyek és egyértelműek: a jelenlegi magyar digitális nyilvánosság egyszerre vált kiszolgáltatottá a globális szereplőknek és vált függővé az aktuális politikai hatalomtól. Most, hogy megnyílt a lehetőség a változásra , újra érdemes feltenni a kérdést: mit tehet az állam egy autonóm, önfenntartó magyar digitális nyilvánosság létrehozásának és támogatásának érdekében? Ehhez elsősorban nem szigorúbb médiaszabályozásra, nem is újabb forrásokra, hanem a globális platformok valamint a média, kultúra és az állam viszonyának újratárgyalására van szükség: saját digitális infrastruktúrára, a pártpolitikától távolabbi intézményekre, a források közvetett költésére, és mindenekelőtt a digitális nyilvánosság és kultúra új szemléletére.

A 2010-es év egyszerre jelzi a NER tizenhat évének kezdetét, és az egyik utolsó pillanatot a magyar internet történetében, amikor még létezett egy erős helyi online médiatér, saját platformokkal, videós infrastruktúrával, portálokkal. A NER, miközben a magyar gazdasági és kulturális szuverenitást helyezte retorikájának a középpontjába, uralmának végére az ország digitális nyilvánosságát mégis függőbbé tette, mint az a kezdetekkor volt. Az akkori magyar digitális világ több fontos funkciója, a közösségi hálótól a levelezésig a két vezető hazai híroldal köré csoportosult. Így például az Origóhoz tartozott az iWiW közösségi háló, az online videóstreaming területén még szemmel látható szereplő volt a Videa; hasonlóképpen, az e-mailezés piacán is még jelentősnek számított a portfólió részét képező Freemail. Az akkori kor rövid videója a blogformátum volt, a legnagyobb magyar blogplatform pedig az Indexszel szorosan összefonódó blog.hu. Az Indexnek is megvolt a saját videóplatformja és e-mail szolgáltatása, az Indavideo és az Indamail. Az akkori internet egyfajta belépő kapuiként működtek az olyan kezdőoldalak és hírgyűjtő oldalak, mint a sok milliós látogatottságú Startlap vagy a Hírkereső. Mára ebből gyakorlatilag semmi nem maradt meg: a felsorolt szereplők közül mindegyik vagy megszűnt, vagy elvesztette a jelentőségét. Mi történt?

Hogyan került kettős függésbe a magyar digitális nyilvánosság?

A magyar digitális világ elmúlt tizenhat évben lezajlott átalakulásának két fő hajtóereje volt. Az egyik a digitális világ platformosodása. A globális digitális világ erőviszonyai átalakultak: a platformok lettek nem csak az internet, hanem a világgazdaság legnagyobb szereplői. Ebben az új világrendben Magyarország a digitális hatalmi erőtér uralma alá került, és ezzel párhuzamosan egyben annak perifériájára is. 2015-ben vált az internet a reklámtorta legnagyobb szeletévé, megelőzve az addig vezető tévét 27,6 százalékkal – ekkor a becslések szerint ennek a szeletnek kevesebb mint a felét tették ki a globális szereplők. Tíz évvel később globális szereplők a médiatortának 36,1 százalékát tették ki, összesen 150,3 milliárd forinttal az összesen 415,9 milliárdos tortából, ezzel egyértelműen az egész piac legnagyobb szereplőivé válva. A nagy technológiai cégek hatása azonban nem merül ki abban, hogy egyre nagyobb részt hasítanak ki a reklámbevételekből. A platformok működésmódja vált a kulturális iparágak, a digitális tartalom-előállítás, az újságírás és média, a kultúra és a közélet, a politika, azaz a nyilvánosság meghatározó keretévé, amelyben a Facebook, a YouTube, az Instagram, a TikTok és a Spotify váltak a közönséghez való eljutás megkerülhetetlen közvetítőivé. Ezzel kialakult egy olyan infrastrukturális fogság, ami a nyilvánosság minden résztvevőjét, a tartalomgyártókat, médiavállalatokat, kulturális szereplőket, politikusokat és magánembereket is olyan megkerülhetetlen terjesztési rendszerekhez és üzleti modellekhez köti, amelyek felett nincs semmilyen kontrolljuk és hatalmuk. Nem ők döntik el, milyen szabályok szerint működnek ezek a rendszerek, és azt sem, hogy azok mikor és hogyan változnak meg.

A magyar állam nem ellentartott ennek a folyamatnak, hanem éppen ellenkezőleg, kiegészítette és felerősítette a platformok térnyerését. A kormány a globális platformok infrastruktúráját is arra használta, hogy kiterjessze befolyását a digitális nyilvánosságra. Nem cenzúra vagy közvetlen ellenőrzés révén tette ezt, hanem a láthatóság stratégiai megvásárlásával, leuralásával olyan tereken, ahol például a kritikus újságírás is működik — eközben ráadásul jelentős közpénzeket irányítva a platformokhoz. A nyilvánosság kormányzati leuralása 2010 és 2026 között elsősorban az állami hirdetések kormánypárti médiumok felé történő irányításával és annak a kritikus médiától való elvonásával működött, és persze még számos eszközzel a strómanokon keresztüli felvásárlásoktól kezdve egészen a közmédia kisajátításáig. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy tévhit miszerint a külföldi médiatulajdonosok a szabadság őrzői lettek volna a magyar médiapiacon. Éppen ellenkezőleg: éppen az ő készséges közreműködésük, tisztán profitalapú szemléletük tette lehetővé, hogy a NER felvásárolja tőlük az összes felületet. Ez a gazdasági nyomás gyengítette a nem államilag támogatott média pénzügyi stabilitását, ezzel közvetetten továbblökve ezeket a médiumokat a platformfüggőség felé, ráadásul gyengítve még a támogatott média hosszú távú versenyképességét is a piaci logikától való eltávolításával.

Mindeközben az elmúlt bő másfél évtizedben legalább 1500 milliárd forint ment el a közmédiára, úgy, hogy a digitális kulturális infrastruktúra legfontosabb területei gyakorlatilag teljesen kikerültek a magyar nyilvánosság és gazdaság ellenőrzése alól. A magyar populáris zene terjesztése és fogyasztása ma elsősorban a Spotify-on és a YouTube-on zajlik, a mozgóképes kultúra egyre nagyobb része globális streaming platformokon keresztül jut el a közönséghez. Az úgynevezett nemzeti audiovizuális örökséget a kormányzat és a közmédia tökéletesen magára hagyta. Miközben a magyar média és kultúra múltját hordozó szalagok és adatok éppen megsemmisülnek vagy csak egyszerűen nem hozzáférhetők a társadalom számára, a töredékesen hozzáférhető tartalmak használata, megosztása szürkezónákban zajlik, szintén nem hazai infrastruktúrákon.

Talán a Facebook esete a leglátványosabb példája annak, hogyan alakította át a NER a nyilvánosságot és a platformokat. A Facebook egyszerre volt a független újságírás legnagyobb terjesztője és a fizetett (később organikus) kormányzati propaganda fő csatornája Magyarországon. 2014-től kezdődött meg az állami hirdetések centralizálása, és miközben lassan az állam lett a legnagyobb hirdető az országban, 2020-tól becsatlakozott a Megafon is, amely először szponzorált tartalmakon keresztül a pénzt, később pedig az intenzív tartalomelőállítás által az interakciókat szállította a Facebook tulajdonosának, a Metának. A Meta hirdetési adatbázisa szerint csak 2019 és 2023 között a magyar politikai szereplők 10 milliárd forintot (körülbelül 26 millió eurót) költöttek a Facebookon, ebből a legnagyobb részt a kormány (a Fidesz-KDNP) és társult szervezetei költötték el. A 2024-es európai választásokat megelőző hat hónapban a Fidesz volt az EU legnagyobb politikai hirdetője egyébként a Google platformjain is, ott összesen 5,4 millió eurót költöttek el. A Facebook profitált az állami hirdetésekből, majd a hiperaktív propagandából is, amely a kormányzati narratívákat népszerűsítette. Ugyanabban a hírfolyamban adott helyet ezeknek a tartalmaknak, ahol a független média anyagai is megjelentek. Ebből a szempontból a NER és a platformok térnyerése nem két világ ütközése volt, hanem egy közös, összefonódó politikai és hatalmi rendszer kiépülése.

Mit lehetne tenni egy autonóm nyilvánosságért?

A magyar közpolitikai gondolkodásban gyakori jelenség, hogy egy mély társadalmi problémára a válasz még több szabályozás bevezetése és még több forrás célzott elköltése. Bár a jó szabályozás és a pénz természetesen szükséges és fontos egy jól működő, autonóm médiarendszer kiépítéséhez, önmagában a paragrafusok nem elegendőek a nyilvánosság formálásához.

Egyrészt azért nem, mert a NER sem alapvetően a médiatörvénnyel vagy nyílt cenzúrával formálta át a médiapiacot, hanem főként gazdasági eszközökkel. Az állami hirdetések irányításával, a tulajdonosi szerkezet átrendezésével, a támogatási rendszerek politikai logika szerinti működtetésével és a piaci viszonyok torzításával. Sőt, a kormányzat bizonyos értelemben a saját maga által megalkotott médiatörvény szellemiségével ment szembe. Erre talán a leglátványosabb példa a közmédia tartalmainak kormánypártira szabása. A hatályos médiatörvény (és az azt kiegészítő Közszolgálati Kódex) betűje egyértelműen nem támogatta azt a folyamatot ami végül lezajlott, sőt. Ahogy a kódex egyértelműen fogalmaz, a közszolgálati műsorszórás célja többek között a „kiegyensúlyozott, pontos, alapos, tárgyilagos, sokoldalú, időszerű, megbízható és felelős hírszolgáltatás, valamint tájékoztatás”. Ahhoz tehát, hogy ez a gyakorlatban soha ne valósuljon meg a közmédiában, nem kellett olyan törvény, ami kimondja, hogy a közmédia lehet (sőt, legyen) kormánypárti. Elég volt egyszerűen az, hogy például az illetékes szervezet, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) nem járt el a törvény szellemében.

Másrészt azért nem, mert a média, a technológia és a szabályozás viszonya mára nagyon megváltozott. A rendszerváltás után egészen 1997. október 4-ig kellett várnia arra az országnak, hogy elindulhasson az első földfelszíni sugárzású kereskedelmi televízió, a TV2 Magyarországon. Amíg 1996 februárjában nem lépett életbe az első médiatörvény, addig szabályozás híján nem létezhetett szabályozandó média sem. A tévé és a rádió infrastruktúrája olyan könnyen kontrollálható volt, hogy a hullámok egyszerűen nem indulhattak el a paragrafusok előtt. Az utóbbi harminc évben lezajlott technológiai változásokkal azonban a feje tetejére fordult a jog és a média viszonya. Akkor a technológia követte a jogot, ma a jog követi a technológiát. Az Európai Unió, bár elképesztő erőfeszítéseket tesz például a platformszabályozás terén, az időközben kialakult helyzeten alapvetően már nem tud változtatni.

Persze a Fidesz mint kormánypárt nem előzmények nélkül tudta foglyul ejteni az állami médiát és a médiapiacot. Ennek az egypárti médiauralomnak a lehetősége már a rendszerváltás óta kódolva volt a hazai politikai gondolkodásban. Az 1996-os médiatörvény alapján létrehozott Országos Rádió- és Televízió Testület (ORTT), amely kidolgozta és kiírta a frekvenciapályázatokat, hogy majd azokon pályázzanak és nyerjenek a piaci szereplők, alapvetően pártpolitikai alapon működött, és ennek megfelelően osztotta fel a magyar nyilvánosságot. Itt is működött a sokat emlegetett „70-30”-as leosztás, amelyben a médiához kapcsolódó üzleteknek is a mindenkori kormány viszi a 70, az ellenzék pedig a 30 százalékát. 2010-től mindössze annyi változott, hogy immáron egyetlen párt tehette meg ugyanezt. De maga a szemlélet nem volt új: a pártpolitika-alapú gondolkodás hagyománya tette lehetővé azt is, hogy a média és kultúra finanszírozása a korábbi leosztó típusúból tisztán kormánypárt-kontrollált legyen.

Közpolitikai gondolkodás és finanszírozási rendszer pártpolitika nélkül

Ahhoz tehát, hogy a kialakult helyzeten változtatni lehessen, nemcsak egy új médiatörvényre és nem is feltétlenül több pénzre, hanem főleg ezeknek a mélyebb struktúráknak a megváltoztatására lenne szükség. Azaz olyan stratégiai közpolitikai gondolkodásra, amely a magyar nyilvánosság platformoktól és pártpolitikai érdekektől való függetlenítésére törekszik. Ennek fontos része az ilyen stratégiának megfelelő, a független és organikus nyilvánosság eszméjét szem előtt tartó kormányzati akarat, a kapcsolódó jogalkalmazás, a pártpolitika-független finanszírozás és a mai digitális média természetével számoló, szakmai irányítás alatt álló állami intézményrendszer és gondolkodás is.

Nagyon sok pénz ment el a médiarendszer és a kultúra intézményeinek finanszírozására úgy, hogy annak minimális megtérülése sem volt az állam, az ország polgárai számára, hanem a kormányzati hatalom fenntartását, kevesek érdekeit szolgálta. Sok ezer milliárd forint mindvégig rendelkezésre állt, sőt, el is lett költve, de részben a kormányzat által preferált félpiaci szereplők, a globális platformok, a baráti kulturális szereplők és ügynökségi hálózat, a kormányzati üzeneteket közvetítő közmédia számláin landolt. A kérdés ezért nem az, hogy van-e pénz a médiára és a kultúrára, hanem az, hogy azt milyen logika szerint osztják szét.

Ezen a téren a legáltalánosabb gyakorlat a különféle pályázati folyamatok kidolgozása, amelyek során egyes intézmények testületei döntenek arról, hogy a pályázó kapjon vagy ne kapjon támogatást. Ez a gyakorlat még a hagyományosan nem korrupt országokban is hibázhat, hiszen a rendszerben már eleve számos olyan, nagyon nehezen kiküszöbölhető buktató van, mint az elfogultság, a szubjektivitás és a szelektivitás. Magyarországon viszont ezek a hibák funkcióként jelentek meg, rendszerszinten: és bár most a NER véget ért, ezektől a reflexektől nagyon nehéz lesz megszabadulni.

Érdemes lenne tehát egy olyan finanszírozási rendszeren elgondolkodni, amely változtat azon az örökségen, hogy a média és a kultúra állami támogatása direkt pártpolitikai erőviszonyok és érdekek mentén van becsatornázva. Ezért az egyik új finanszírozási alapelv az lehetne, hogy a támogatási rendszerekben minél kevesebb pártpolitikai közvetítő álljon a támogatók — vagyis az adófizetők — és a támogatott szereplők között. Ilyen eszköz például bizonyos kulturális és médiatevékenységek támogatása adókedvezménnyel, vagy az, hogy az állampolgárok személyi jövedelemadójuk egy további százalékát közvetlenül ajánlhatnák fel a média- és tartalomipar szereplőinek. Ezek a megoldások önmagukban természetesen nem oldanak meg minden szerkezeti problémát automatikusan, de hozzájárulnának egy autonómabb és kevésbé politikailag kiszolgáltatott digitális nyilvánosság kialakulásához.

Emellett olyan modellek felé kellene nyitni, amelyekben a létező (és már csak az EU miatt is elkerülhetetlen) pályázati rendszerek mellett jóval nagyobb szerepet kapnak az indirekt, normatív, automatikus és infrastrukturális állami támogatások. Az olyan támogatások, amelyek során a közpénz a lehető legkevesebb közvetítőn keresztül jut el nem egy konkrét piaci szereplőhöz, hanem teljes ágazatokhoz. Teljes ökoszisztémák, közös szolgáltatások, technológiai háttérrendszerek vagy nyilvános digitális infrastruktúrák finanszírozására fordítva, mint például egy digitális előfizetési rendszer, vagy akár egy olyan adatbázis, amelyet a piaci szereplők közösen használnak. Ideális esetben a média támogatása nem egyes szerkesztőségek finanszírozását jelenti, hanem a teljes nyilvánosság működési feltételeinek fenntartását. A hangsúly így nem azon van, hogy éppen ki nyer pályázatot, hanem azon, hogy milyen közös kapacitások jönnek létre. Ehhez arra lenne szükség, hogy a civil, szakmai közösségek, érdekvédelmi szervezetek is megerősödjenek, és újra alkalmasak legyenek arra, hogy ők maguk döntsenek az általuk képviselt ágazatoknak juttatandó állami források felhasználásának leghatékonyabb módjairól.

Mi használjuk a platformokat, ne ők minket

A digitális platformokkal kapcsolatban a legfontosabb kérdés ma már nem az, hogyan lehetne megszabadulni tőlük, hanem az, hogyan lehetne úgy együtt élni velük, hogy ne teljes kiszolgáltatottságot jelentsenek. A platformok maradnak velünk: a YouTube, a Facebook, a TikTok, a Spotify vagy a Netflix nem átmeneti jelenségek, hanem a digitális nyilvánosság és kultúra alapinfrastruktúrái lettek. Magyarország számára ezért nem reális cél egy teljesen önálló, saját digitális platform felépítése. Ez jóval nagyobb piacokon is csak részlegesen sikerült, mint ahogy azt a francia vagy az orosz példák mutatják.

Az államnak a platformokhoz való viszonyát először gazdasági szempontból kellene újragondolnia. Miközben a globális platformok ma már a magyar reklámpiac legnagyobb szereplői közé tartoznak, a magyar kulturális és médiarendszer működéséből kivont érték jelentős része nem hasznosul helyben. A platformok több mint egy évtizede halogatott, arányos megadóztatását ezért újra napirendre kellene tűzni. Ennek nem pusztán bevételszerző funkciója lehetne, hanem része lehetne egy olyan hosszabb távú stratégiának is, amely a magyar digitális nyilvánosság és kultúra nagyobb autonómiáját próbálja megteremteni.

Ez a stratégia azt a célt tűzhetné ki, hogy az állam úgy használja a platformokat, hogy ne kizárólag az ő archívumaik, algoritmusaik és üzletpolitikájuk határozzák meg a magyar nyilvánosságban előálló tartalmak tárolását, forgalmazását és fogyasztását. Ehhez autonóm háttérinfrastruktúrákra lenne szükség: olyan helyi digitális archívumokra, kulturális adatbázisokra és interfészekre, amelyek a globális platformoktól függetlenül tárolják és teszik hozzáférhetővé a magyar kulturális örökséget. Az eképpen létrehozott archívumok tartalmait pedig lehetne stratégiailag is hasznosítani: ez a mennyiségű és minőségű tartalom közzétehető, megosztható lenne a jelenleg uralkodó platformokon, de akár évtizedekkel később a ma még nem ismert felületeken is. Az így is hozzáférhető tartalmak monetizálásáról pedig a magyar államnak kellene külön szerződnie a platformokkal annak érdekében, hogy a bevételekből finanszírozni lehessen a költségek egy részét.

A Netherlands Institute for Sound & Vision nemrég élesítette az évek óta készülő, hatalmas, Schatkamer nevű digitális nemzeti archívumot, amely a holland elektronikus média (tévé, rádió) elmúlt bő évszázadának több, mint 700 000 (!) anyagát hozta kereshető módon nyilvánosságra az interneten. Ez a stratégiai lépés lehetővé teszi, hogy a holland audiovizuális örökség saját platformon keresztül kerüljön be újra a holland, sőt a globális nyilvánosság vérkeringésébe.

Egy működő digitális archívum nem raktár, hanem szolgáltatás, ami élővé teszi a kapcsolatot a korábban előállított tartalmak és a jelen fogyasztói között. A digitalizált kulturális örökség emellett adatvagyon is, aminek jelentősége a mesterséges intelligencia terjedésével egyre csak nő. Magyarország számára ezért a digitális archívumépítés nem kulturális mellékkérdés, hanem központi, stratégiai ügy. A kérdés nem pusztán az, hogy megmaradnak-e a magyar média és kultúra emlékei, hanem az is, hogy a jövő digitális rendszerei milyen tudásból, milyen hagyományból építkeznek majd. Ha ezek az anyagok nem hozzáférhetők, nem kereshetők és nem használhatók fel, akkor a magyar kultúra nemcsak a múltját veszíti el részben, hanem a jövőjének egy részét is.

A közmédia működését és szerepét is ebben a keretben érdemes újragondolni. A közvélemény gyakran egy bizonyos típusú tartalmat észlel „közszolgálatinak”, és ebből fakadóan elterjedt nézet, hogy a közmédia azért közmédia, mert például tudományos, ismeretterjesztő vagy magaskulturális tartalmakat közöl. Bár ez részben igaz is lehet akár, de ez csak a kép egyik fele. A közmédia ugyanis elsősorban azért közmédia, mert a közhöz, azaz mindenkihez el kell tudnia érni. Azaz az államnak olyan infrastruktúrát kell biztosítania vagy használnia, amelyen a tartalmak a lehető legtöbb állampolgárhoz elérnek. Ha ennek a feltételnek már leginkább a globális platformok felelnek meg, akkor úgy kell velük együttműködni a közszolgálati tartalmak terjesztésében, hogy emellett biztosítva legyen az infrastrukturális és gazdasági függés mérséklése is.

A média már mindenhol ott van, az állam is kezelje így

A digitális korban a média fogalma már messze nem csak a hagyományos sajtót, televíziót vagy rádiót jelenti. A nyilvánosságot ma nem kizárólag újságok, hírműsorok vagy politikai vitaműsorok alakítják, hanem minden olyan digitális tér, ahol közösen látunk, hallunk, fogyasztunk, megosztunk és értelmezünk tartalmakat. A Spotify ugyanúgy része a nyilvánosságnak, mint a YouTube, a TikTok vagy a Netflix. A kulturális fogyasztás, a szórakozás, a politikai kommunikáció és a közéleti diskurzus mára ugyanannak a digitális világnak a részei lettek. Az újságírás is egy sokkal tágabb tartalomelőállítási környezet része lett, ahol politikusok, influenszerek, streamerek, podcasterek, mémoldalak és platformok algoritmusai együtt alakítják a nyilvánosságot. Ezt a logikát a politika már részben felismerte és használja is — elég csak arra gondolni, hogyan működik ma a platformalapú politikai kommunikáció, a „politikai Netflix.”

Ha ma a mindennapjaink a digitális platformokon szerveződnek, és a média és az élet egyre inkább összefonódik, akkor a digitális médiáról való állami gondolkodásnak is alkalmazkodnia kell ehhez a valósághoz. Szükség lenne a digitális nyilvánosság és kultúra új szemléletére, ami az állami intézményrendszerben és az állam társadalmi szerepvállalásában, például az oktatásban is megjelenik. Ez azért fontos, mert az állami gondolkodás még mindig nagyrészt predigitális kategóriákban működik. A „média” alatt továbbra is elsősorban televíziókat, rádiókat, újságokat, kereskedelmi és közmédiát értünk, miközben a társadalmi figyelem jelentős része már régen nem ezekben a terekben képződik.

Miközben a digitális nyilvánosság működésének legkülönfélébb területei egyre inkább összeérnek, az állami intézményrendszer továbbra is széttagoltan kezeli ezeket a területeket. A média, a kultúra, a digitális infrastruktúra, az oktatás vagy akár a platformszabályozás gyakran egymástól elszigetelt logikák szerint működik, miközben ugyanannak a világnak a különböző oldalairól szólnak. A digitális világgal foglalkozó állami intézmények (ügynökségek, programok, főosztályok) mindig széttagoltak, néha egymással átfedőek voltak, és nehezen tudták tartani a lépést a gyorsan változó technológiai környezettel. Ezért rugalmasabb, reaktívabb és világosabban kialakított intézményrendszerre van szükség, amelyben nem politikai pártok jelöltjei, hanem szakemberek döntenek a szakmai kérdésekről.

Végül ahhoz, hogy ne csak a platformok algoritmusai döntsenek arról, mi lesz a magyar média és kultúra fogyasztásának sorsa, az államnak újra be kell fektetnie a digitális tudatosság és a kritikus médiafogyasztás fejlesztésébe is. A platformok ma már nem egyszerű technológiai eszközök, hanem olyan rendszerek, amelyek aktívan alakítják, mit látunk, hogyan tájékozódunk, milyen kulturális tartalmakkal találkozunk, és hogyan gondolkodunk a világról. Egy autonómabb digitális nyilvánosság nem képzelhető el anélkül, hogy a felhasználók jobban értsék a platformok működését, algoritmusait, gazdasági logikáját és saját választási lehetőségeiket. A digitális tudatosság ezért nem pusztán technológiai kérdés, hanem kulturális és demokratikus kompetencia is.

A legtöbbet idézett nemzeti stratégia — akárcsak más, oktatással kapcsolatos esetekben — Finnországé, ahol a közoktatásban már egészen korán, hároméves korban megkezdik a közösségi médiában való tájékozódásra való felkészítést. Ennek része nemcsak a hiteles és nem hiteles források megkülönböztetése, hanem a közösségi platformok és a mesterséges intelligencia használata, a digitális írástudás és a médiaműveltség fejlesztése is.

Számos akut problémája van jelenleg a magyar nyilvánosságnak. Van egy demokrácia-problémája: az állam foglyul ejtette a médiát, és normalizálta a kormányzat és az állam összemosását. Van egy propaganda-problémája is: a hazai médiafogyasztó közönség nagy része az eltelt tizenhat évben egyoldalú és manipulatív információforrásokból tájékozódott. Van egy újságírás-problémája is: a hatalom ellenőrzőjeként működő újságírás rendkívül instabil helyzetbe került az elmúlt időszakban. Ezekből következően és ezeken felül pedig megannyi morális természetű kérdés van, amit az állam és a nyilvánosság viszonyában még meg kell vitatni, és meg kell válaszolni. De hosszabb távon mindezek mögött két nagy kérdés húzódik meg: milyen infrastruktúrán és milyen finanszírozással működik a közös digitális nyilvánosságunk?

A NER és a média esetének a tanulsága nem az, hogy az államnak ki kell vonulnia a digitális nyilvánosság közpolitikájából. És nem is az, hogy a tartalmak és szereplők fölött kell szigorú, csak éppen másfajta kontrollt gyakorolnia. Hanem az, hogy ha az állam nem akarja, hogy az elmúlt tizenhat év folyamatai megismétlődjenek, akkor az alapokat kell átalakítania: saját kulturális és kommunikációs infrastruktúrát kell létrehoznia, és egy pártpolitikától független intézmény- és finanszírozási rendszert kialakítania. Egy autonóm, fenntartható és élő magyar digitális nyilvánossághoz ezért nem pusztán új jogszabályokra vagy több pénzre van szükség, hanem mindenekelőtt egy olyan összehangolt digitális stratégiára, amely felismeri: a digitális média mára a társadalmi nyilvánosság mindenhol jelenlévő tere. Itt az ideje így is bánni vele.

A szerző médiakutató, kommunikációs szakember, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense, a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületének volt főtitkára. Korábbi írásai itt olvashatók.

Forrás