Életemben csupán egyszer ragasztottam ki NYASGEM szóval végződő üzenetet az alsó szomszédom ajtajára, szóval sehol sem tartok a társasházi passzív-agresszió kifejezetten magyaros – sőt: budapesties – népművészetének gyakorlásában a Földszint szereplőihez képest. Reisz Gábor új vígjátékának alapötlete, hogy egyetlen délután alatt játszódó cselekményében aktivizálja a kispolgári sportág mindegyik tipikus versenyzőjét: a mindent jobban tudó nénit, aki már akkor is itt élt, amikor mi még a szülészeten vertük a hisztit, a természetellenesen nyájas közös képviselőt, akiből nem túl nagy kihívás kihozni a büdös tahót, a minden lében kanál, szarkavaró bácsit, a kattos csajt a harmadikról, a különcködő művészházaspárt, no meg a szakembört, aki már rég tudta, hogy baj lesz itt, csak sajnos akkor is pont ugyanolyan részeg volt, mint most.

A hozzám hasonló, alapvetően nem túl zajlós életű lakóközösségek tagjai könnyedén arra a következtetésre tudnak jutni a film végére: „Még soha az életben senkitől nem viszketet annyira a tenyerem, mint Crespo Rodrigo karakterétől!” Igen, ez dicséret. A leginkább szinkronhangként ismert, arcával filmben elég ritkán feltűnő színész élete egyik legjobb alakítását adja a belülről rothadó társasház korrupt, pénzéhes közös képviselőjeként, aki a földszinten lakó, a szekrénye mögötti penészproblémát megoldani akaró Méhn Kristóf (Tompa Ádám) nemezisévé válik. Crespo az, aki többször is visszarántja az útra a lesodródás közelébe kerülő filmet – nemcsak a munkáját végzi el remekül, hanem egymaga tökéletesen illusztrálja, miért is tud ilyen jól működni a Földszint.

A börleszken innen, az allegórián túl

Ugyebár egy allegóriafilmről van szó, ami filmművészeti szempontból azt jelenti, hogy az allegória a legkevésbé érdekes dolog benne. A nézőnek nagyjából negyed órába telik levágnia, hogy akkor ez a társasház a NER alatti Magyarországot jelképezi, ami úgy rohad a feketepenész által alakított korrupciótól, mint J. K. Rowling agya, a lakók apátiája egyenlő a politikától irtózó nyárspolgárok önkéntes fogalmatlanságával, a spicli a spicliket jelképezi, a Crespo közös képviselője meg a létező legorbánabb Orbán-metafora, aki valaha a vásznon orbánkodott.

Az efféle filmeknél mindig az a legfontosabb kérdést, hogy tud-e nyújtani bármit a nézőnek azután, hogy az megfejti, mire megy ki a játék – vagy csak az üzenet szájbarágása érdekli az alkotókat. Azzal, hogy Crespo karaktere nem marad meg Orbán-karikatúrának, hanem önálló jogán is egy magnetikus, súlyos – szinte műfaji filmes – főgonosszá válik, képes igazolni a Földszint létét egy kellemesen hibbant, kafkai krimivígjátékként is. Reisz nagyon érzi a román újhullámos dilit, ami a film végén akár tímárpéterinek is nevezhető börleszkben csúcsosodik ki. A filmet azért izgalmas nézni, ahogy Reisz – előző filmjeihez képest látványosan több rutinnal és jobb arányérzékkel – igazítja hozzá saját, karakteres ízlésvilágát a nem túl bonyolult, de közéleti szempontból mégiscsak fontos metaforájához, miközben a komédiát is addig viszi el, amíg az még pont nem válik Tapsi Hapsi-szintű rajzfilmes bohóckodássá.

Crespo játéka pont azért zseniális, mert egy személyben tökéletesen képzi le azt a zsonglőrködést, ami igazából az egész filmet jelenti. Egyrészt ő a Zorbán, másrészt ő a legmegbízhatóbb humorforrás, de ő az a kulcsjelenlét is, amitől a romános-börleszkes módinak is valódi tétje lesz. Folyamatos fenyegetése miatt Reisz és a néző is végig biztonságban érezheti magát a darabokra esés veszélyétől, ami alapból veszélyeztet minden efféle, egyszerre több irányba elinduló filmet.

Nem akarok belekötni, de tudok!

Méhn Kristóf karaktere azért kevésbé érdekes, mert majdnem az összes Reisz-filmnek ugyanő volt a főszereplője. A VAN-ban Ferenczik Áron játszotta, a Rossz versekben maga a rendező, itt meg Tompa Ádám. Azokban a filmekben a szakításán feszengett, itt már azon, hogy épp apa lesz, emitt bölcsész volt, most meg művész, de közben ugyanaz a kívülálló, látens szorongászavaros és apakomplexusos, fiatal budapesti értelmiségi maradt, aki a kezdetektől volt. Tompa megbízhatóan versenyképes munkával, potens komikusi időzítéssel hozza ezt a figurát – egyáltalán nem az ő alakítása a baj a karakterrel. Ahogy alapvetően az sem lett volna halott ötlet Reisz részéről az, hogy ezúttal egy karakteresebb cselekményt is tol az önéletrajzi ihletésű főszereplő alá, de a film pont emiatt lett túl érdekes a saját főszereplőjéhez képest. Vagy Crespo kifogástalan gonoszkodása, vagy a szereplőgárda többi tagjának frappáns magánszámai (különösképp: Gazsó György) viszik el róla a figyelmet, esetleg szórakoztatóbb nála maga a káosz, amit éppen okoz.

Méhn főként a feleségével, Verával (Józsa Bettina) közös jelenetekben kap némi kibontakozási lehetőséget, ám ekkor sem derül ki róla igazából semmi új, mint ami már két filmben sokkal mélyebben és konkrétabban ki nem derült volna róla: ugyanaz az egzisztenciális szorongás, ugyanaz a világfájdalom. Persze a film szempontjából szükségesek és funkcióképesek is ezek az árnyalások, csak ezen a ponton én már mást, vagy többet várnék tőlük – nyilván a rendező nálam érzelemvezéreltebb rajongói azért ellesznek ezzel is. A filmvégi, optimistább hangulatú karakterpillanat viszont már konkrétan leesik a vászonról: egész egyszerűen ha egy klisés dialógustól már három Avatar-film óta kapom az agyfaszt, akkor azt nem a Földszint című alkotás zárójelenetében szeretném újrahallani.

Tudnék morogni még egy sort Znamenák István karakterén is, akinek az a szerepe a filmben, hogy az alkoholista statikus Pálként betámolyog, előad egy nagyjából ötperces seggrészeg szerencsétlenkedést, majd távozik. Igen, nevettem, tényleg vicces jelenetről van szó, igen, itt is a helyén van a színészi munka, igen, ebben is van ötlet, de azért na… tényleg 2026-ban tényleg Reisz tart tényleg ott, hogy HÖHÖ ALKOHÓÓL? Nem lehetne azt csinálni, hogy az efféle humort meghagyjuk harmadvonalbéli stand-uposok mindenféle gyürüngyógyörögyei pálinkafesztiválos fellépésein – ahová való? Értem, hogy rendkívül közönségbarát, rendkívül átérezhető, (sőt: néplelket simogató) jelenetről van szó, de azért időről időre szerintem fontos felvetni: vajon mekkora felelőssége van drágalátos humorkultúránknak abban, hogy Magyarország ilyen siralmasan áll minden létező alkoholbetegségi statisztikában?

Szóval nyűgjeim vannak bőven, de még ezekkel együtt is azt tudom nyugtázni: a Földszint remekül megmutatja, milyen az, amikor egy művészfilmes arc úgy csinál közönségfilmet, hogy ért is hozzá. Az egy-két elrettentő példa ellenére Reisz és írócsapata továbbra is a magyar film egyik legizgalmasabb dialógusgyárai, akik képesek egyszerre egyedi és felismerhető, egyszerre az átlagmagyar számára fájóan ismerős és megszokott stílusban összerakni a párbeszédeiket, ezáltal pedig hatásosan életre kelteni olyan kockázatosabb ötleteket, amikben bőven akadna buktató. Nagyjából húsz sort tudnék idézni a Földszintből kiemelkedő példaként, de inkább nem teszem – megvárom, melyek lesznek azok, amik a leginkább beakadnak a közönségnek.

Interjúnk a filmet rendező Reisz Gáborral, nemcsak a filmről, itt olvasható.

Forrás