Már a nyár előtt látható volt, hogy több ellenzéki politikus idő előtt bejelentette: nem indul a 26-os választáson, így nagyobb teret adva az új politikai erőtérnek. A döntés furcsának és felelőtlennek tűnt, hiszen akkor még azt sem tudhatták, kik lesznek azok a jelöltek, akiknek átadják a helyüket. A gesztus legalább őszintének látszott.

Eközben más ellenzéki vagy kritikus politikusok komoly felkészülést folytattak a kampányra. Anyagi, humán és egyéb erőforrásokat teremtettek, és rengeteg munkát fektettek abba, hogy folytathassák politikai tevékenységüket. A miniszterelnöki szék új várományosa közben jelezte, hogy azok, akik most visszalépnek és ezzel támogatják az előretörését, később visszatérhetnek a politikába. Nagylelkű ajánlat volt.

Elkezdődött az ajánlásokért folytatott utcai küzdelem. Gyorsan kiderült, hogy a korábban erősebb pártok is nehezen tudják összegyűjteni a szükséges ajánlásokat, még akkor is, ha régi embereiket vagy politikai strómanjaikat próbálják helyzetbe hozni. Végül sikerült nekik. Aztán a DK-nál megtörtént az első visszalépés, amely a sávos finanszírozás miatt közel 150 milliós veszteséget jelentett. Azóta –egyelőre kockázat nélkül– sorra követik egymást a hasonló lépések.

Egy másik fronton legutóbb Szabó Tímea döntött úgy, hogy visszalép. A magyarázat szerint ez most a helyes és bölcs lépés. Furcsa fordulat ez a nagy felkészülés, a befektetett munka és a korábbi felmérések után, amelyek szerinte ma is kedvezőek lennének számára. Mégis most jutott arra a felismerésre, hogy ez az út a megfelelő.

Én nem hiszek az utolsó pillanatban felbukkanó felismerésben. Nála nem. Különösen azok esetében, akiknek a fékek és ellensúlyok szerepét kellett volna betölteniük, és ezt eddig sem tették meg. Most ismét lemondanak erről a látszólag egyre fontosabb feladatról. Lehet, hogy jól teszik, lehet, hogy alkalmatlanok voltak és azok is maradnának. A következmény azonban az, hogy továbbra is foghíjas marad a demokrácia egyik legfontosabb intézménye. Demokratikus kontroll nélkül nincs valódi demokrácia.

Éppen ezért meggyőződésem, hogy ott, ahol a rendszerváltónak nevezett erő nem tudott hiteles jelöltet állítani, érdemes olyan egyéni jelölteket megmérettetni, akik alkalmasak erre a feladatra. Úgy látom, hogy az utolsó pillanatban érkező „megtisztulás” mögött valójában a politikai túlélés szándéka áll. Hiszen ígéretet kaptak arra, hogy később visszatérhetnek. A következetesség így sajátos értelmet kap.

TUDTA?

A listás szavazat azt befolyásolja, milyen országos politikai arányok alakulnak ki a parlamentben. Az egyéni szavazat viszont arról dönt, hogy ki lesz a körzet valódi képviselője.

És ez nem ugyanaz.

Mert egy választókerület érdekérvényesítő képességét végső soron nem egy pártlista, hanem az a konkrét ember határozza meg, aki beül a parlamentbe, felszólal, utánajár az ügyeknek, kapcsolatot épít, és kiáll a helyben élőkért.

Ezért az egyéni jelölt személye különösen fontos.

Nem mindegy, hogy ki képviseli a körzetet:

– mennyire felkészült, mennyire önálló, mennyire elérhető,

– és mennyire akar valóban a helyi emberek érdekében dolgozni.

A legjobb döntés az, ha valaki listán a saját politikai meggyőződése szerint, egyéniben pedig a körzet számára legalkalmasabb jelöltre szavaz.

Így egyszerre számít az országos irány és a helyi képviselet minősége is.