„Hol vagy?” – mormolja maga elé a szavakat a gyászoló nő. Hangosan mondja, pedig egyedül van. Nem hisz a szellemekben, de érzi nemrég meghalt férje jelenlétét. A lánya is ezt kérdezi: „Hol vagy, apa?”

Konrad Lorenz, a modern etológia atyja írta le, hogy párja elpusztulása után a lúd „szó szerint éjjel-nappal hívogatja társát”, bejárja a tereket, ahol közösen tartózkodni szoktak, és közben „végig riadtan repdes”. Tudja, hogy a párja már nem él, mégis keresi.

Siri Hustvedt a temetés napján érezte, ahogy a férje belép a hálószobába: „és abban a néhány extatikus pillanatban pontosan tudtam, hol van”.

Az özvegy azt tette, amit minden válsághelyzetben élete során: a könyvek után nyúlt. Olvasni kezdett arról a jelenségről, amely egy klasszikus kutatás szerint a gyászolók 30-60 százalékát érinti: valahogy érzékelik a halott élettársuk jelenlétét. Hustvedt nem spirituális útmutatókat, hanem szépirodalmat és magasan jegyzett szakfolyóiratokat idéz. Illúzió, hallucináció, képzelgés, álom – sokféleképpen próbálkozhatunk megnevezni azt, ami antropológusok szerint számos kultúrában megjelenik, neurológusok szerint akár mesterséges stimulációval is előállítható, és amiről extrém események túlélői is rendre beszámolnak. (Hegymászók, hajótöröttek, balesetek sokkos sérültjei mesélnek arról, hogy a rendkívüli fizikai és lelki terhelés során egy segítő jelenlétet észleltek, ez ún. harmadik ember szindróma.)

Végül nem kapunk magyarázatot arra, hogy akkor most pontosan mit kellene gondolnunk erről az egész kísértethistóriáról, Hustvedt ugyanis nem tudományos ismeretterjesztést folytat. Inkább fogódzókat, mentségeket keres, azt akarja megmutatni, talán leginkább magának, hogy nem őrült bele a gyászba. Hogy van némi racionális alapja annak, amiről beszámol. A férje szivarjának füstjét érzi az üres lakásban, ahol tíz éve nem szivarozott senki. Nem tudja, melyik érzékszervével, de észleli, hogy a halott belép a szobájába, és jelenléte megnyugtatja.

Szinte adják magukat a szavak, az üres dicséret, hogy Hustvedt gyászkönyve akkor is érdekes lenne, ha egykori férjét nem ismerné senki. De ez hazugság volna.

Az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású írója, Paul Auster és Siri Hustvedt 43 éven át éltek együtt, naponta olvasták és javították egymás kéziratait, a köztük lévő kapcsolat szétszálazhatatlan.

De amikor az özvegy beszámol érzéki és intellektuális kapcsolatuk részleteiről, akkor pontosan tudja, hogy New York ünnepelt művészpárjának sorsa egyaránt érdekli olvasók millióit, a Paul Auster Kutatókönyvtár tudósait és más irodalomtörténészeket, de a bulvárlapok közönségét is. Ha ez nem lenne elég, a lányuk ismert énekes, a vejük sztárfotós, Auster fiának és unokájának borzalmas halála pedig olyan sötét médiaszenzáció volt, amelyet nehezen ver ki a fejéből bárki.

A magyarul Szellemkép címmel, a napokban megjelent könyv mindezekkel számot vet, megosztja és elemzi az intim részleteket, miközben a testet és tudatot megbénító gyászból keresi az kiutat. Nehéz feladat ezt úgy lehozni, hogy ne legyen belőle melodráma.

Forrás