„Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott, így most az angyalokról fogok beszélni” – ezzel kezdte magyarul elmondott ünnepi beszédét Krasznahorkai László a Svéd Királyi Akadémia ülésén vasárnap (a teljes beszéd itt olvasható). Az idei irodalmi Nobel-díjjal elismert író – aki szerdán veszi majd át a díjat – azt is mondta, hogy ezek az angyalok, akikről beszél, nem azok a régi angyalok, akik üzenetet hoznak, azok a régi angyalok már nincsenek meg.

„Új angyalaink vannak, akik szárnyaikat vesztve már egyáltalán nem rendelkeznek azokkal az édesen gyűrűző köpenyekkel sem, egyszerű utcai ruhában járkálnak köztünk”, és az író szerint abban sem lehetünk már biztosak, hogy „ezek az újak valahonnan odaföntről érkeznek le hozzánk, mert bizony nem úgy tűnik, mintha lenne egyáltalán odafönt még”. És hogy mi van, ha már az sincs? Akkor már csak egyfajta valahol van, ahol „már csupán Elon Muskok őrült szerkezetei szerkesztik a teret és az időt”.

Krasznahorkai szerint nekünk, embereknek kellene talán átadnunk üzenetet ezeknek az új, mennyüket, így honukat vesztett angyaloknak,

„csak sajnos nekünk semmink nincsen, mert csak azt tudnánk mondani válaszként a kérlelő tekintetre, ami régen volt válasz, mikor még volt kérdés, de most se kérdés, se válasz, hát, miféle találkozás ez, hát miféle égi és földi jelenet”.

Egy ponton azt mondja, beszél inkább az emberi méltóságról, és eljut az evolúciós folyamatunkban egészen Johann Sebastian Bachig, majd oda, hogy „végül történelmi lépték szerint egészen hirtelen elkezdtél nem hinni semmiben többé, a magad teremtette s a képzeletet megsemmisítő eszközeid segítségével már csak rövid távú memóriád maradt”. Mi lett ezután? Az ember készül „kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb (…) inkább: ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár, de szép volt, utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen.”

Végül az emberi méltóság után a lázadásról beszélt, „egyszer már megpróbáltam erről szót ejteni a Megy a világ című könyvemben, de nem vagyok elégedett azzal, megpróbálom újra” – mondta. Felidézett egy esetet, ami a berlini metróban történt vele – az U-Bahn 2-es vonalán, ha érdekel ez bárkit –, és arra a felismerésre vezette, hogy

„a Jó soha nem éri el a csápoló Gonoszt, mert a Jó és a Gonosz között nincsen semmiféle remény”.

Az, hogy idén Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat, október 9-én derült ki. A hivatalos indoklás szerint az elismerést „a lenyűgöző és látnoki műveiért” ítélték meg neki, azokért a művekért, amelyek „az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”.

Első, a svéd rádiónak adott nyilatkozatában azt mondta, hogy egyszerre nyugodt és ideges a hír hallatán, míg a Nobel-díj Youtube-csatornáján Samuel Beckett-et idézve arról beszélt, „ez több mint egy katasztrófa, ez boldogság és büszkeség egyszerre”. Krasznahorkai elismeréséhez Orbántól egészen Németh Szilárdig sokan gratuláltak – utóbbi persze ezekben a pillanatokban sem feledte Wass Albertet –, de még a Fradi exkapusa is foglalkozott az írói életművel.

Amit ha valaki nem ismer, annak ezzel az cikkünkkel tudunk segíteni, de ebben a podcastban is elmondjuk, hogy érdemes Krasznahorkait olvasni. Az író egyébként, még nem Nobel-díjasként, ez év elején mondott néhány keresetlen mondatot Magyarországról, majd már Nobel-díjasként a svéd köztévének ismét.

Krasznahorkai most vasárnapi beszéde itt nézhető meg:

Forrás