Bár már a harmadik téli olimpiája lett volna a milánói-cortinai, most először lett volna esélye komoly eredményre Vladiszlav Heraszkevicsnek. Ő vitte az ukrán zászlót a megnyitó ünnepségen, és éremesélyesnek számított: a tavalyi világbajnokságon negyedik lett, az olimpiai versenypályán a legjobbaké között volt az edzésideje.

Az ukrán szkeletonos azonban mégsem indulhatott el a versenyben. A NOB 45 perccel az első futama előtt zárta ki a sisakja miatt, amin a háborúban meghalt ukrán sportolók arcképei voltak felfestve. Ő ezt a gyász és a tisztelet kifejezésének szánta, és továbbra sem érti, hogy miért fosztották meg az indulás lehetőségétől. A döntés szerinte alaptalan, önkényes és diszkriminatív, amiért előbb-utóbb valakinek felelősséget kell viselnie.

Ez idáig a 2026-os téli olimpia legnagyobb botránya,

ami a NOB számára is meglehetősen kellemetlen. Azóta is ahol tudják, elmondják, hogy emberileg teljesen megértik az ukrán sportolót, de hát a szabály az szabály. Azt azonban idáig nem tudták meggyőzően elmagyarázni, hogy miért ütközik a sportolói véleménynyilvánítást extrém szigorúan tiltó szabályaikba az, ha valaki a halott társaira emlékezik.

Erről és a benne kavargó érzésekről a 27 éves sportolóval Münchenben, a legnagyobb európai biztonsági konferencián beszélgettünk. Azért utaztak ide egyenesen az olimpia helyszínéről az edző-édesapjával, hogy Volodimir Zelenszkijtől átvegyék az egyik legmagasabb ukrán kitüntetést, a Szabadság Rendje elismerést. „A sport nem jelenthet amnéziát, az olimpiai mozgalomnak a háborúk leállítását kellene segítenie, nem pedig az agresszorok kezére játszania” – mondta az ukrán elnök Heraszkevics kizárása kapcsán, aki azonnal nemzeti hős lett Ukrajnában.

Ugyan rengetegen kiálltak mellette, és a megmutatkozó egységet nagyon fontosnak tartja, a versenyzőnek azonban nem ez volt a célja: eredeti reményei szerint most még az olimpián kellene ünnepelnie.

„Én csak egy srác vagyok Kijevből. Szkeletonozom, és nem vagyok hozzászokva az ilyen hatalmas figyelemhez. Fura érzéseim vannak, mert nagyon sokáig készültem a versenyre. Őrült mennyiségű munkát végeztünk a csapatunkkal, a fizioterapeutával és az édesapámmal, aki az edzőm is egyben. Rengeteg időt szánt a felkészítésre, és olyan helyzetben voltunk, hogy tényleg érmet szerezhettünk volna. Látták az apámat, az érzelmeit”

– mondta Heraszkevics a müncheni biztonsági konferencia egyik színhelyén, az Ukrán Házban. Édesapja, az edző Mihajlo Heraszkevics a kizárás után sírva fogadta a döntést. „A NOB lerombolta az álmainkat” – mondta.

Nem jelentett különösebb vigaszt, hogy Kirsty Coventry NOB-elnök szintén könnyek között állt a sajtó elé Milánóban, hogy elmondja: hiába találkozott az ukrán sportolóval, nem tudta rábeszélni, hogy másik sisakban induljon, így marad a kizárás.

A szkeletonos sisakján húsz sportoló arcképe volt látható, akikre emlékezni szeretett volna. Van köztük tízpróbázó, aki Bahmutnál halt meg a fronton, hokikapus, aki Luhanszknál esett el, vívó, műkorcsolyázó, válogatott birkozó. És gyerekek. A 15 éves Marija Lebigy profi táncos szeretett volna lenni, de orosz rakéta ölte meg Dnyipróban. Az ifjúsági kickboxbajnok, Karina Bahur akkor halt meg kevéssel a 18. születésnapja előtt, amikor egy légitámadáskor az óvóhely felé futott. A kilencéves Viktorija Ivasko arról álmodott, hogy cselgáncsozó lesz; az édesanyjával együtt halt meg egy másik orosz légitámadásban.

Többeket Heraszkevics személyesen is ismert: apja gyerekkori barátját és versenyzőket, akik ugyanarra a téli olimpiára szerettek volna kijutni, amin végül ő sem indulhatott el. A sportoló a magával hozott sisakján mutatta meg, kikről van szó:

„Őszintén, amikor ránézel erre a sisakra, az első dolog, amit látsz: kerékpározók, bokszolók, vívók, táncosok. Sportolók – itt nem is Ukrajna az első, hanem a sport. Hogy lehet ebbe mindenféle másodlagos jelentéseket belelátni?”

– kérdezte.

Forrás