A tengeri népek mi vagyunk, szól a Christopher Nolan-féle új Odüsszeia-feldolgozás kulcsmondata és tanulsága. Mi vagyunk, akikről az a szóbeszéd kering a bibliai vizek fölött, hogy felperzselték Tróját, és ezzel eltöröltek egy civilizációt. Pedig én csak beültem egy moziba Budapesten.

Nolan Odüsszeuszának terhe nemcsak poszttraumás stressz, tehát nemcsak egyéni pszichológiai kórkép, hanem annak felelőssége és felismerése is, hogy mivé lett a korszakunk és a politikai közösségünk kulturális rendje. Hogy ez a rend hogyan torkollott népirtásba a számító kapzsiság, a felsőbbrendűség és egy nemzedék legjobbjainak hatalmasainak leleménye, rajongott innovátorainak korlátlan hatalma által. Ezzel kell megküzdenie Odüsszeusznak, és ezzel kellett megküzdenie már Nolan Oppenheimerének is. Jutalmuk pedig mindezért végül csak tisztánlátás volt, de nem vigasz. Korábban kormos tükörben homályosan láttak, hogy aztán színről színre lássuk őket. Kinevelődés e „hőstörténetekből”. (Egyébként az Odüsszeiát mint eltörölhetetlen kulturális adottságot – mások mellett – Margaret Atwood is felforgatta már Pénelopeia című regényében.)

Szóval a tengeri népek mi vagyunk. De ez a mondat mégsem csupán színpadias önostorozás, szétvezeklése mindannak, amit a múltban elkövettünk, vagy amit ennek tudatában és ennek ellenére a jelenben is újra és újra elkövetünk. Nem csupán a patriarchátus és a posztkolonializmus miatti bűntudat performatív szlogenje. Mert ez a mondat a jövő felé is nyitott: figyelmeztet, hogy megint nem hazafelé, nem Ithakába tartunk, hanem a bűntudat örvényébe, de még nem késő.

The post Fehér Renátó: Mikor gyújtjuk fel végre a könyvtárakat, Odüsszeusz? first appeared on 24.hu.

Forrás