Időszámításunk előtt 3000 környékén, az egyiptomi I. dinasztia idején, nagyjából 500 évvel a gizai nagy piramis építése előtt még más temetkezési szokások uralkodtak, mint a későbbiekben: az uralkodót nemcsak szimbolikusan, hanem a valóságban is elkísérte az udvartartás az utolsó útjára, vagyis a kiválasztottakat feláldozták. Ezt a lehetőséget már korábban is felvetették, de kézzelfogható bizonyítékot eddig még nem találtak az emberáldozatokra – egészen mostanáig, Roselyn Campbell, a Purdue Egyetem bioarcheológusa ugyanis a modern törvényszéki vizsgálatokat hívta segítségül ahhoz, hogy megfejtse, mi végzett a királysírok körüli területeken nyugvó emberekkel.

A sírokat Finders Petrie angol egyiptológus tárta fel Abüdosz közelében az 1920-as években, és már ő megfogalmazta a gyanút, miszerint emberáldozatokról lehetett szó, de a csontokon nem találtak olyan külsérelmi nyomokat, amelyek ezt alátámasztották volna, az itt talált 46 koponyát viszont Angliába szállították, és azóta a Cambridge-i Egyetem gyűjteményében őrzik őket.

Petrie nem talált rajtuk sérüléseket, de ezt Campbell szerint az okozhatta, hogy az általa felkért orvosszakértő elsősorban orvos volt, nem régész vagy bioarcheológus, így nem ismerhette, hogy pontosan milyen nyomokat érdemes keresnie a csontokon, ahogyan azt sem tudhatta, hogy mi származhat a föld alatt töltött nagyjából ötezer év alatti természetes folyamatokból, és mit okozhatott egy olyan trauma, ami a halál környékén érhette az illetőt. Petrie, mivel úgy gondolta, hogy lehetetlen lenne, hogy egyszerre ennyien haljanak meg természetes okoknál fogva, azt gyanította, hogy az áldozatokat élve temették el.

Tompa tárgy okozta trauma

Az alaposabb vizsgálat kiderítette, hogy ez nem így van: egy vizsgált koponyán erőteljes szúrás érte a szemet, 17 másikon pedig Campbell valamilyen tompa tárgy által okozott sérülések nyomait találta meg. A bioarcheológus szerint ezek a halál beállta környékén keletkeztek, Campbell szerint az ütés eszméletvesztést, belső vérzést, végül pedig halált okozhatott.

Bár a fáraókat szokás buzogánnyal a kezükben is ábrázolni, Campbell szerint a sérüléseket valamilyen laposabb, tompa tárgy okozhatta, a buzogány kiterjedtebb sérüléseket hagyott volna maga után. A bioarcheológus szerint az általa vizsgált esetekben egyértelmű, hogy mi történt, bár a gyilkos fegyver típusa továbbra sem ismert, de ha alaposabban meg lehetne nézni a koponyákhoz tartozó csontokat is, talán másféle halálos sérülésekre is fény derülhetne – már ha történtek ilyenek, szerinte ugyanis elképzelhető, hogy egyesek mégiscsak természetes halált haltak, másokat pedig valami olyan módon ölhettek meg, ami nem hagy nyomot a csontokon – így például megfojthatták őket.

Az első dinasztia környékén a sírok elrendezése alapján az áldozatok egyre népszerűbbek lehettek, később azonban kimentek a divatból, a holttestek helyett apró figurákat adtak az uralkodó mellé, amelyek a halála után szolgálhatták.

Forrás