Magyar Péter 5 milliárdos vízválasztója

Van az a pillanat, amikor a politika nem csak programot hirdet, hanem értékrendet rajzol. Magyar Péter legutóbbi javaslata – miszerint az 5 milliárd forint feletti vagyonokat évi 1%-os különadóval kellene sújtani – nem pusztán adópolitikai ötlet. Ez egy társadalmi kijelentés. Egy beárazás. Egy határvonal, amely elválasztja a „még elfogadható gazdagságot” attól, amiből már a közösségnek vissza kell kérnie. Magyar Péter hivatalos FB-oldalán is bejelentette: „Az 5 milliárd forint feletti vagyonokra a TISZA-kormány bevezeti a vagyonadót, és ezzel párhuzamosan csökkenti 2 millió honfitársunk személyi jövedelemadó fizetési kötelezettségét.”

A matek vélhetően pontos kutatások alapján állt össze a Tisza stábja előtt. A 100 leggazdagabb magyar összvagyona 2025-ben 11 020 milliárd forint, a belépési küszöb erre a listára 19,7 milliárd, a tíz leggazdagabb pedig együtt több mint 5100 milliárd forinttal rendelkezik. Az 5 milliárd forint feletti vagyon tehát jóval szélesebb körre vonatkozik, valószínűleg több száz magánszemélyre, bár a pontos adat nem nyilvános. A privátbanki szektorban mindenesetre az 500 leggazdagabb ügyfél vagyonát külön kezelik.

A kérdés ezek után úgy merül fel. Lehet-e egyáltalán célzottan adóztatni? Az Alaptörvény világosan fogalmaz: a tulajdonhoz való jog sérthetetlen – de nem sérthetetlen az adóztatás. A közteherviselés elve, ha arányos és világosan körülhatárolt, nem alkotmányellenes. A dilemmát inkább az jelenti, hogy egy ilyen adó, amely csak néhány száz főt érintene, nem számít-e diszkriminatívnak. Nem feltétlenül.  Nemzetközi példák is azt mutatják, hogy ha az adó objektív kritériumokhoz kötött, nem pedig személyhez szabott, akkor jogállami keretek között kivitelezhető. A nemzetközi gyakorlatban – Svájctól Franciaországon át az USA-ig – számos példa van arra, hogy a vagyonadó a társadalom felső 0.1%-át célozza. Ha az adó objektív kritériumokhoz kötött (pl. vagyonérték), és nem személyre szabott, akkor jogállami keretek között megvalósítható. Azonban van pár Magyarországon nem elhanyagolható kérdés — ezekre kicsit rávilágítunk. 

Magyarországon a vagyon túlnyomórészt nem egyszerűen bankszámlákon és ingatlanokban áll. A gazdasági elit java része cégekben, holdingokban, alapítványokban vagy éppen halasztott osztalékban tartja vagyonát. Ezek a konstrukciók könnyen kiskaput nyithatnak. Ha a vagyonadó nem terjed ki a közvetett tulajdonra, a használati jogokra és az alapítványi, offshore struktúrákra, akkor nem lesz több szimbolikus gesztusnál. A valódi vagyon érintetlen marad, a törvény pedig csak a felszínen mutat igazságosságot.

És itt lép be a képbe néhány makrogazdasági dimenzió is. Mert bár sokan támogatják, hogy a leggazdagabbak nagyobb részt vállaljanak, nem szabad elhallgatni a veszélyeket sem. A tőke ugyanis mobil. Ha a vagyonadó túl szigorú, a pénz – papíron – elhagyhatja az országot. Ha a vagyonosok nem érzik biztonságban tulajdonukat, visszafoghatják befektetéseiket magyar munkahelyekben és vállalkozásokban. Ha csökken a bizalom, kevesebb forrás áramlik innovációba és induló cégekbe. És ha Magyarország túlságosan eltér környező országai adópolitikájától, könnyen adóverseny áldozata lehet. Ezek nem légből kapott érvek, hanem reális kockázatok, amelyeket minden felelős jogalkotásnak mérlegelnie kell. A tervezett vagyonadó nemcsak gazdasági, hanem intézményi kérdés is. Ha az adóhatóság politikai befolyás alatt áll, akkor nem a leggazdagabbakat, hanem valószínüleg az elitből kiszorult, befektetők vagy vállalkozással vagyonossá vált csoportokat fogja csak sújtani. A társadalom pedig csak akkor fogadja el a terhet, ha látja, hogy a jogalkotás kiskapu mentes, az ellenőrzés független és a kivételezés lehetetlen. Egy korrupciós környezetben ugyanis nemcsak pénz vész el, hanem a bizalom is – és bizalom nélkül a legjobb intézkedés is kudarcra van ítélve. A magyarországi korrupciós, hűbéri környezet pedig nem költői kérdés.

A jelenlegi elégedetlen társadalmi és politikai tér sem elhanyagolható. A Tisza Párt „Nemzet hangja” elnevezésű tavaszi szavazásán a válaszadók 96,08%-a igennel felelt a kérdésre, hogy az 5 milliárd feletti vagyonokat különadóval kellene sújtani. Ez egyértelmű politikai legitimációt ad a Tisza Pártnak, de önmagában még nem garancia arra, hogy a törvény társadalmi szerződéssé is válik. Az 5 milliárdos határ ugyanis –szerintem– nem kizárólag gazdasági racionalitásból született, hanem szimbolikus választóvonalat jelöl ki, a társadalmi tűréshatárt. Ez a narratíva – hogy a gazdagok fizetnek, a szegények könnyebben élnek – egyszerre igazságosnak és politikailag kifizetődőnek tűnik. Ezért hatásos kampányelem, kampányígéret.

Felmerülhet, hogy vajon Magyar Péter ezzel a kijelöléssel saját vagyonának felső határát is meghúzta? Egyfajta politikai önkorlátozásként, amely azt üzeni: „ha én is elérném ezt a szintet, engem is terheljen az adó”. Nyilvános vagyonnyilatkozata részletes, a családtagokra is kiterjed, abból tudhatjuk, hogy számára is messze van egy ilyen plafon. Ez a gesztus így is érdekes értelmezési lehetőség nyit.

Nem véletlen, hogy a nyugdíjrendszerről írt korábbi értekezésemben a nyugdíjat nem előtakarékosságként, hanem társadalmi szerződésként írtam le. A vagyonadó mögötti filozófia ugyanezt a gondolatot tükrözi: a gazdasági kiváltság nem mentesít a közösségi felelősség alól. A nyugdíjasnak folyósított nyugdíj nem kegy, hanem járandóság, a méltóságteljes élet és a személy méltóságának záloga. Amihez a gazdagabbak vagyonadója a tőkés berendezkedésben is igazságos és következetes közösségi hozzájárulás lehet.

Véleményem szerint Magyar Péter javaslata jelenleg kampányeszköz. De lehetne közérdek is. A kettő nem zárja ki egymást – ha a politikai retorika nem uralja el a társadalmi párbeszédet, hanem valódi intézményi és társadalmi konszenzus kíséri — úgy én is támogatnám.

A parlamenti egyensúlyok nélkül a vagyonadó is torzulhat

A vagyonadó jogalkotása nem légüres térben történik. A magyar politikai rendszerben az elmúlt évtizedben kialakult egypárti kétharmados többség számos területen torzította a törvényhozás egyensúlyát. Az Alaptörvény módosításai, az intézményi átszervezések és a közpénz fogalmának újradefiniálása mind azt mutatják, hogy a parlamenti döntéshozatal nem mindig a közérdeket szolgálta, hanem gyakran a hatalom koncentrációját.

Egy vagyonadó bevezetése ilyen környezetben könnyen politikai eszközzé válhat. Ezért elengedhetetlen, hogy a vagyonadó jogalkotása valódi parlamenti vitán, társadalmi egyeztetésen és intézményi kontrollon alapuljon. A fékek és ellensúlyok rendszere nem akadály, hanem garancia arra, hogy az adó valóban igazságos legyen. Egy olyan országban, ahol a törvényhozás egyetlen párt érdekei mentén működik, a vagyonadó nem a gazdagokat fogja sújtani, hanem azokat, akik már nem részei a hatalmi körnek.

A kérdés valójában mégsem csak az, hogy ki fizet többet, hanem az, hogy ki vállal többet. És ebben a kérdésben nemcsak a milliárdosoknak van szerepük – hanem mindannyiunknak.