„Láttam már olyan gyereket, akiből »autistát« neveltek a szülei” – ez a mondat szerda este hangzott el a Nyitott Műhelyben, a Déli pályaudvar mellett lévő kis szuterén helyiségben, ahol pár tucat ember gyűlt össze, hogy meghallgassa a Hegyvidéki Önkormányzat támogatásával megvalósított Ellenpont című vita és beszélgetéssorozat harmadik eseményét Szabó Attila (a TASZ jogásza és a Qubit állandó szerzője) vezetésével. A téma aligha lehetne aktuálisabb: az általános iskolások felvételiznek, az óvodás gyermekek szülei pedig már most rágják a körmüket, hogy melyik iskolába fogják felvenni a szemük fényét, és mikor. És ez jószerével minden gyerek családjában így van, függetlenül attól, hogy a helyzetet bonyolítja-e valamilyen tanulási nehézség.

Abban ugyanis egyetértés mutatkozott a két meghívott szakértő, Gyarmathy Éva klinikai szakpszichológus, az SNI (azaz sajátos nevelési igényű) gyermekek fejlődésének és fejlesztésének kutatója, valamint Reményi Tamás gyógypedagógus, szenzoros integrációs terapeuta között, hogy az SNI-vel diagnosztizálható (és fontos, hogy diagnosztizálható, mert sajnos nem jut minden gyerek megfelelő diagnózishoz) gyerekek száma évről évre nő – ezt a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) vonatkozó adatai is alátámasztják.

A környezet mellett pedig ott van a genetika és a nevelés is mint befolyásoló, illetve kockázati tényezők. Többek között ezekről, a fejlesztési lehetőségekről, a pedagógusok képzéséről és helyzetéről, továbbá társadalom hozzáállásáról is szó esett a beszélgetés során, ami arra is választ adott, hogy tényleg nevelhet-e autistát egy szülő a gyermekéből.

Elveszve a kategóriák között

Az SNI, vagyis a sajátos nevelési igény tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsa. Fontos beszélni a beilleszkedési, tanulási és magatartási zavarokkal élő gyerekekről, azokról is, akiknek ezzel kapcsolatban csak nehézségei vannak, továbbá külön kategóriát képeznek a diszlexiások, a diszgráfiások és a diszkalkuliások is. Az SNI-be sorolják az érzékszervi fogyatékosságokat is, így eleve egy sor speciális intézményre kiterjed mindaz, ami az SNI-s gyerekek oktatására vonatkozik. A nehézséget viszont leggyakrabban az jelenti, ha nem látható és azonosítható nehézséggel érkezik egy diák, hanem olyannal, ami egy spektrumon mozog, mint az autizmus vagy az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar). Ezeket ugyanis jóval nehezebb elmagyarázni a szülőknek, a tanároknak és más érintetteknek is.

Olyan nehezen, hogy Magyarországon még szülőcsoportokat is indítanak, ahol az érintett gyerekeket nevelő felnőttek nemcsak tapasztalatot cserélhetnek, hanem megélhetik a veszteségélményeiket, amit azzal kapcsolatban élnek át, hogy a gyermekükről kiderült, hogy SNI-s. Erre ugyanis nem evidens, hogy örömmel vagy megkönnyebbüléssel reagálnak a szülők – igaz, sokaknak megnyugvást jelent, hogy végre tudják, mi a probléma gyökere.

A beszélgetés végén a közönség soraiból egy édesanya osztotta meg a személyes történetét, ami jól összefoglalja azt, hogy mennyire szélsőségesen reagálhatnak a szülők arra, ha a gyerekről kiderül, hogy valami nincs rendben. Az ő kislánya olyan osztályba járt, ahol a lányán kívül még egy SNI-s diagnózissal élő fiú is tanult, róla viszont csak akkor derült ki, hogy diagnózisa van, amikor a sorozatos konfliktusok és a kiközösítés miatt végül másik iskolába íratták a szülei. Egészen addig ugyanis a család megpróbálta eltitkolni, hogy a kisfiúnak sajátos nevelési igényei vannak. Szemben a kislány szüleivel, akik már a felvételi folyamat során nyílt lapokkal játszottak, ennek eredményeképp az osztálytársak és a pedagógusok is tudták kezelni a kislány szükségleteit, míg a kisfiú viselkedését nem tudták megmagyarázni.

Ez a történet bombaként aktivizálta az estébe nyúló beszélgetés hallgatóságát. A szakemberek pedig újra leszögezték, hogy a tanárok és a szülők, valamint az iskolában – ideálisan – dolgozó és elérhető többi szakember számára is az az ideális, ha minden érintett ismeri a diagnózist. Így a pedagógus hatékonyabban kezelheti az osztályt, a gyerek fejlesztésben részesül, az iskolapszichológus és a gyógypedagógus pedig segíthet az osztályközösség megszilárdításában és a gyerekek közötti kapcsolatok erősítésében.

„Minden pedagógusnak fejlesztőpedagógusnak kellene lennie”

Nevetve jegyezte meg Gyarmathy a pedagógusképzést illető kérdésre adott válasza elején, hogy végre van valami, amiben nem értenek egyet tökéletesen Reményivel. Reményi ugyanis úgy véli, hogy a többségi, azaz a tipikus fejlődésű gyerekek oktatására képződött pedagógusoknak is gyógypedagógiai szemléletet kéne alkalmazniuk sok helyzetben. Hiába vannak gyógypedagógusok, utazó gyógypedagógusok és asszisztensek, valójában olyan sok gyereknek van speciális segítségre szüksége, hogy már nem elég csak azokat támogatni, akiknek papírjuk is van a lemaradásaik vagy a nehézségeik okairól.

Gyarmathy ezzel szemben úgy véli, hogy a gyógypedagógia egy másik szakma, és nem terhelhetők túl a pedagógusok azzal, hogy még gyógypedagógusok is legyenek. Ő azt mondta, hogy egyfajta köztes, fejlesztőpedagógusi rétegre van szükség – az ilyen szakemberek képzésében pedig komoly előrelépések vannak. A fejlesztőpedagógusok nemcsak SNI-s, BTMN-es vagy diszes gyerekekkel foglalkoznak, hanem minden tanulóhoz és tanulóról szól a munkájuk. Ők azok, akik a gyógypedagógia határán vegyes módszertannal az egyéni és a csoportok igényei szerint végzik a szükséges fejlesztéseket. Ha valakinek a beszédben van erre szüksége, akkor abban, ha az olvasásban, akkor pedig abban.

Fejlesztőpedagógusból viszont, ahogy jó pedagógusból és a köznevelésben dolgozó tapasztalt gyógypedagógusból is, kevés van. Reményi szerint utóbbi oka nyilvánvalóan a pénz, és erre Gyarmathy is egyetértően bólogatott. A sajátos igények kiszolgálása egyre inkább a magánszektorban valósul meg, pénzért. Méghozzá olyan sok pénzért, amit gyakran pont a leginkább rászorulók nem tudnak megfizetni, vagy egyszerűen tudomást sem szereznek arról, hogy lenne lehetőség fejleszteni bizonyos képességeket.

A fejlesztés pénzkérdés is, pedig hátrányos helyzetben gyakran még nagyobb szükség van rá

Abban egyetértettek a meghívott szakértők, hogy a képzésben még úgy tűnik, hogy elég gyógypedagógus és gyermekpszichiáter vesz részt, de a nagy részük néhány év után el is hagyja a közoktatást. Ennek pedig feltehetően ugyanaz az oka, amiért a gyermekklinikusok és pszichológusok is a magánszektorban keresnek állást: a pénz.

Így azonban kevés lehetőség jut azoknak a gyerekeknek és szüleiknek, hogy megfelelő fejlesztéshez férjenek hozzá, akik nem tudják megfizetni a foglalkozásokat. Ők pedig emiatt nemcsak a fejlesztésből maradnak ki, hanem lemaradnak az iskolában is, ami utána tovább gyűrűzik: rosszabb pozíciókban tudnak elhelyezkedni a munkaerőpiacon is, és lehetőségük sincs kihozni magukból azt a teljesítményt, ami egyébként meglenne bennük.

A rengeteg inger már az anyaméhben hat a gyerekekre

Hogy mennyit változott a világ az elmúlt évszázadban, évtizedekben, azt nem is taglalták a beszélgetésben, inkább arról esett szó, mennyi oka lehet a gyerekeknek arra, hogy valamilyen nehézséggel küzdjenek. A figyelmük rengeteg információ között szóródik; ahogy a szüleik, úgy ők is szinte folyamatosan elérhetők. Nehéz őket lekötni, megváltozott az ingeréhség. Közben ahhoz, hogy olyan tempóban tudjanak fejlődni, mint amilyen tempóban azt az iskola vagy a szülők elvárnák, nem kapják meg a szükséges alapokat. Hiányzik a csip-csip csóka, a sok játék, ami régen megvolt – állítja Gyarmathy és Reményi.

Helyette fél év alatt próbálják megtanítani őket olvasni, pedig sokszor beszédhangokat sem ismernek fel az elsősök, ami az olvasás alapja lenne. Gyarmathy állítása szerint ma egy 6 éves nyelvi készségei azon a szinten vannak, mint régebben egy 3 éves gyereké, az olvasást pedig azért sem kellene erőltetni, mert azt a gyerekek maguktól is megtanulnák, ha teret, időt és lehetőséget kapnának rá. Ezek közöl viszont egyik sincs meg, helyette a formális oktatási módszertanhoz próbálják igazítani az egyre különbözőbb és egyre sokfélébb gyerekeket.

Az inklúzió nem valósulhat meg addig, amíg mindenben külső kontrollokra támaszkodunk

Magyarországon leggyakrabban integrációról hallani, amikor SNI-s gyerekek oktatásáról van szó. Az országban található iskolák egy jelentős része extra kvóta ellenében integráltan oktat, ami azt jelenti, hogy például egy SNI-snek számító autista gyermek nem 1, hanem kapásból 3 gyereknek számít egy osztályban. Így lehetséges az, amiről Reményi beszélt: „Nálunk nincs olyan osztály, amibe 15-nél több gyerek jár, igaz, gyakran a többségük valamilyen diagnózissal érkezik, és sajátos szükségletei vannak.”

Az integrációval szemben az inklúzió nem tesz különbséget. Az inkluzivitás lényege, hogy mindenki részesülhet a megfelelő oktatásban, de talán kézzelfoghatóbb példa az, amit Gyarmathy és Reményi említett: egy inkluzív játszótéren minden gyerek jól érezheti magát. Ugyanígy ideális esetben egy iskolában sem csak arra gondolnak, hogy egy kerekesszékes tanuló be tud-e jönni az épületbe, hanem azt is számba veszik, hogy egy szenzorosan túlérzékeny diáknak milyen környezetre van szüksége. Ez sokszor egyébként nemcsak az érintetteknek segítség, hanem a tipikusan fejlődő tanulóknak is.

Az inklúzió azonban a társadalom hozzáállásán is múlik. A gyerekek szinte nem is veszik észre, ha egy társuk más vagy furcsa, ha pedig mégis, akkor nem előítéletesek önmaguktól. Ezeket már a felnőttektől tanulják el, épp ezért sok múlik a tanárok és a szülők hozzáállásán, nyitottságán. Az inkluzív oktatás előnye, hogy már az iskolások is megértik, hogy nem mindenki egyforma és mindenki másban jó, mindenki más képességekkel rendelkezik, adott esetben másképp is gondolkodik. Ez eleinte nehéz lehet az osztályteremben, de sok helyen és különböző feladatokban jól kihasználható.

Az inklúzióban pedig – nem meglepő módon – az autonóm pedagógusok a jobbak. Azok a tanárok ugyanis, akik a Nemzeti Alaptanterven (NAT) próbálnak végigrohanni, gyakran a többségi tipikus fejlődésű gyerekek igényeit sem tudják figyelembe venni, nemhogy a sajátos igényeket. A probléma azonban az iskolán és a közös tereken túl az otthonokban is jelen van: ahol SNI gyerek van, ott sokszor aggódó szülők is, de aggódó szülők ott is akadnak, ahol a gyermek fejlődése teljesen tipikusnak mondható. Így fordulhat elő, hogy a kifacsarodott felnőttek a nagy igyekezetükben szinte autistaként kezelik a gyerekeket, akik később úgy is viselkednek: érzelmi és szociális képességeik nem fejlődik a kortársaikhoz hasonló tempóban. Bár egy ilyen gyerek esetében a szakértők már meg tudják állapítani, hogy csak tünetekről és viselkedési problémákról van szó, de ha nem jut el időben megfelelő szakemberhez, elmélyülhetnek a lemaradások.

Gyarmathy ezért is vallotta be, hogy bár tisztában van vele, milyen fontos minden érintett gyereknek a megfelelő támogatás és fejlesztés, ő igyekszik a praxisában arra, hogy a kisebb gyerekek minél hamarabb sorra kerüljenek a kivizsgáláson és a felméréseken. „Egy ötéves gyerek nem várhat hónapokat a diagnózisra” – mondta, ennek kockázata szerinte ugyanis az, hogy az egyébként kezelhető zavarból valami olyan lemaradás lesz, amit később sem az óvoda, sem az iskola, sem a formális oktatáson túli korrepetálások nem tudnak majd behozni.

Így pedig csak egyre több és több olyan gyerek kerül be az oktatási rendszerbe, majd onnan ki, amelyik némi egyéni vagy csoportos fejlesztéssel megúszhatta volna az évekig tartó görcsölést, a stresszt okozó szenvedést az órákon. Belőlük ráadásul sokkal több is van, mint SNI diagnózissal élő fiatalból.

Forrás