A Petőfi Sándor utca 12.-ben nőttél fel, ami egy zegzugos épület, több lépcsőházzal. Hamar kiismerted? 

Ezt a házat egy angol cég építtette. Gerlóczy Gedeon tervezte, aki a Csontváry-festményeket is felfedezte és megmentette. Építészként dolgozott. Négy lépcsőháza van az épületnek és nyolc emelete, mi a negyedik emelet 4-ben laktunk. És a földszintjén található egy passzázs is. A Seol című elbeszélésemben is szerepel – ez héber szó, alvilágot jelent. Fent volt egy homorú körmennyezet, bejött a fény felülről. Mint egy hatalmas szem. Soha nem tévedtem el.

A Szervita tér szerepel a Tábori Pál történetében, Tábori iskolatársad volt és a barátod lett, csak aztán kivándoroltak. A nevét beleírtad a Csillebérci naplóba, a játszóteret pedig a Civil a pályánba, itt ásnak ki a gyerekek egy feltámadó szovjet katonát. 

Ha ma megyek végig a Petőfi Sándor utcán, olyan, mintha egy idegen városban sétálnék. Krúdy érezhetett hasonlót, amikor a századfordulós házak helyén látta az újakat. A Balatont is meggyászoltam.

A regénybeli Kígyó Hajú Nők díszítik a belvárosi Petőfi Sándor utca 10. alatti házat a negyedik emelet magasságában. Egyikőjükkel bensőséges kapcsolatba kerültél gyerekkorodban, láttad a lakásotok ablakából, a könyvedben többször is emlegeted. Mivel igézett meg?  

Egész életemben meg akartam írni ezt a kapcsolatot, de nem sikerült, csak most, az utolsó pillanatban.

A Kígyó Hajú Nő sokat segített az öntudatra ébredésemben, és abban, hogy rájöjjek, elkezdjem sejteni, mi az én feladatom az életben: megjegyezni a pillanatokat, és általában megjegyezni mindent. Majd nem elfelejteni, amit megjegyeztem.

Ami nem azt jelenti, hogy nem felejtek el mégis nagyon sok mindent. Átgondoltam ötévesen, hogy mire emlékszem. Láttam néhány képet, de elszörnyedtem, hol a többi, hogyhogy nem emlékszem rájuk. Elhatároztam, hogy ezentúl minden pillanatot megjegyzek, legelőször is azt, amiben épp benne vagyok. Attól kezdve azt játszottam, egészen addig, amíg a könyv tart, tizenegy éves koromig, hogy na, most, ezt a pillanatot megjegyzem. Hogy milyen a fény, a levegő színe abban a pillanatban. És az ilyen megjegyzett pillanatokból nagyon sokat vissza tudtam idézni. Spontán feltaláltam egyfajta meditációt. Tizenegy és tizenhárom éves korom közt már csak hetente vagy havonta végeztem ilyen gyakorlatokat, aztán jöttek évek, amikor teljesen megfeledkeztem erről.

Felnőttkoromban újra eszembe jutott, de hogy ez valójában mit jelent, csak akkor értettem meg, amikor elkezdtem írni. A Halleluja című drámám, amit a Játékszínben mutattak be 1981 tavaszán, és aztán rögtön be is tiltottak, tele van olyan mondókával, amit apámtól vagy az osztálytársaimtól hallottam, és megjegyeztem őket. Rajtam kívül már senki nem emlékezett rájuk, belőlem meg dőltek. A gyerekkori memóriagyakorlatokkal egész különleges memóriát sikerült kifejlesztenem. Az életünket is befolyásolhatja, mit felejtünk el és mit jegyzünk meg. Egy rossz, nyomasztó emlék, amitől nem tudunk szabadulni, meghatározó lehet.

Maradt barátod abból az időből?

The post Kornis Mihály: Csak az életről van tapasztalatunk, a halál az egy pletyka first appeared on 24.hu.

Forrás