A macskánk elnyújtózhat a kanapén, az ágyon, a szőnyegen, a virágtartóban vagy a küszöbön is. Bárhol lehet, de egyszerre nem feküdhet két helyen. És nem is gondolhatjuk azt, hogy az ágyon és a szőnyegen is fekszik ugyanabban az időben. Ez a meglátás még Arisztotelésztől származik, ez az emberi tudás szerveződésének egyik alapelve, a koherencia: nem gondolhatunk egyszerre két egymásnak ellentmondó dolgot. Ez az alapja annak is, hogy ha valamiféle inkoherenciát tapasztalunk, például bejön egy új információ, ami sehogy sem illik az addigi világunkba, akkor képesek vagyunk az új információt úgy integrálni, hogy a tudásunk koherens egészként épüljön fel, és ne legyen nagyon sok az inkoherencia. Vagyis az új információval megtapasztalt kognitív disszonanciát redukálni tudjuk.

Vajon az egészen kicsi babák és kisgyermekek képesek erre? Megértik és elvárják, hogy mások tudása koherensen szerveződjön? Sőt, ne csak a tudása, hanem a cselekedetei és a kommunikációja is? Tudja egy baba, hogy az információ hogyan szerveződik, vannak elvek, amiket a tudás és az információ szerveződésekor figyelembe veszünk? Értik-e, hogy a tudás, mint olyan, nemcsak az én tudásom, hanem minden tudásnak valahogy koherensen kell felépülnie?

Ezt vizsgálta kollégáival Kovács Ágnes Melinda, a Central European University (CEU) Kognitív Fejlődéslélektani Kutatóközpontjában működő Babakutató Labor vezetője, és arra az eredményre jutott, hogy már a 15 hónapos is babák tisztában vannak az arisztotelészi elvekkel, és elvárják a koherens kommunikációt és viselkedést.

Kiből lesz Krasznahorkai, miből lesz a cserebogár?

A CEU Babakutató Laborját még 2008-ban alapította Csibra Gergely kognitív pszichológus, a CEU professzora Gergely György pszichológus professzorral. Mint Csibra mondta, elsősorban arra kíváncsiak, hogy „honnan erednek a képességeink, a fogalmaink. Minél visszább megyünk, annál inkább érdekes dolgokat találhatunk arra nézve, hogy miből lesz a valami. Az világos, hogy semmiből nem lesz valami, tehát mi az, aminek ott kell lennie ahhoz, hogy lehessen? Miért nem lesz egy kisegérből Krasznahorkai? A fő dolog, ami mindig a középpontban állt, az a social cognition, tehát a társas megismerés. Hogyan értik meg a gyerekek, hogyan működik körülöttük a társas világ. Hogyan működnek más emberek, hogyan lehet és kell velük kommunikálni, milyen viszonyaik vannak, hogy viselkednek egymással, és mik ezeknek a gyökerei”.

Csibra jelenleg szimbólumok kutatásával foglalkozik, vagyis azt a kérdést járja körül, hogyan értik meg a kisgyerekek egészen absztrakt módon, hogy valami valami helyett áll. „Azt nézzük meg, hogy a 15 hónapos körüli gyerekek elfogadják-e a teljesen önkényes szimbólumokat. Tehát rámutatunk egy háromszögre, és azt mondjuk, nézd csak, ez egy kutya. Vagy egy körre, és azt mondjuk, nézd csak, ez egy kanál. És megpróbáljuk megvizsgálni, mennyire fogadják el azt, hogy ezeket teljesen önkényesen és az adott helyzetben használjuk. Úgy tűnik egyébként, hogy elfogadják. Legalábbis mindaddig, amíg ugyanaz a beszélő. Ha egy másik beszélő belép a helyzetbe, akkor már nem tudják, hogy neki mi a kutya, mert ő nem volt ott, amikor azt elnevezték.”

Babák tárják fel az emberi természet titkait

Kovács szerint a kutatásaik egy része azt a kérdést próbálja megválaszolni, hogyan fejlődik a kisgyerek, milyen képességek mikor jelennek meg, viszont egy másik része, ami ugyanolyan fontos, arra a kérdésre próbál válaszolni, hogy mit mondhatunk el az emberi természetről.

„Három fő kutatási területem van. Az egyik a szociális kogníció fejlődése, vagyis hogy hogyan gondolkodnak a kisbabák és a kisgyerekek másokról, mások mentális állapotairól, mások céljairól; hogyan tudják megtanulni egyáltalán azt, hogy az emberek viselkedését nemcsak a valóság vezérli, hanem az, amit gondolnak a valóságról, ami lehet igaz vagy hamis – mondta Kovács. – A következő kutatási területem az absztrakt gondolkodás fejlődése: melyek azok a folyamatok, amelyek nagyon korán jelen vannak a gondolkodásban, amelyek megszervezik a gondolkodást. A harmadik pedig a tanuláshoz és az információ befogadásához kapcsolódik. Hogyan gondolkodnak a kisbabák az információról, hogyan szerveződik a tudás, mit gondolnak mások tudásáról, hogyan szerveződik mások tudása, hogyan jelenik meg ez a viselkedésükben, és hogyan tanulnak a leghatékonyabban más emberektől”.

Hogy választják ki a babákat? Hány baba kell egy kutatáshoz?

Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre válaszokat kapjanak, a kutatóknak nagyon kicsi, akár 9-15 hónapos csecsemők viselkedését kell vizsgálniuk, ami önmagában is kihívás, hiszen kutatás helyett mondjuk játszani szeretnének, hamar elfáradnak, megéheznek, nyűgösek, sírnak, vagyis pont úgy csinálnak, mint egy tizenegynéhány hónapos kisgyerek.

Ahhoz, hogy egy-egy vizsgálat sikeres legyen, néha akár 20-30 vizsgálati alanyra is szükség lehet. „Nagyon gyakran előre kiszámoljuk, hogy statisztikailag pontosan mennyi alanyra van szükség, hogy megfelelő erősségű eredményt találjunk. Általában ez babáknál és más speciális populációknál, ahol lehetetlen a nagy elemszámot produkáló online kérdőívezés például, egy-egy ilyen kísérleti csoportban ez olyan 24 és 34 közötti elemszámot jelent. Persze vannak olyan vizsgálatok, ahol többen vannak, de régebben például sokkal kisebb csoportokon végezték a vizsgálatokat, mert kevesebb gyerek jött el egy-egy vizsgálatra” – mondta Kovács.

Kutatási célra a népesség-nyilvántartásból kutatóintézetek, így a CEU Babakutató Labor is, lekérhetik azoknak a gyerekeknek az adatait, akik életkora beleesik az általuk tervezett kutatás célcsoportjába. „Egy-egy ilyen alkalommal kiküldünk 5-8 ezer levelet azoknak a gyerekeknek, akik beleesnek az általunk keresett életkorba. Az egyetlen szempont az, hogy ne teljen több mint egy órába bejönni a laborba, tehát Budapestet és azon belül 17 kerületet célzunk meg, ahonnan viszonylag könnyű elérni a labort, mert ha nagyon külső kerületből jön valaki, akkor időnként, mire odaérnek hozzánk, már nagyon elfáradnak – mondta a kutató. – Viszont mindenkit, aki jelentkezik, behívunk egy adott vizsgálatra. Ha pont nem tudnak eljönni, és a gyerek kinő úgymond az egyik vizsgálatból, általában nálunk olyan 6-7 vizsgálat fut egyszerre, akkor behívjuk a következő időpontra.”

Kovács szerint a vizsgálati alanyok toborzásakor probléma lehet az, hogy nem biztos, hogy elérik a társadalom minden rétegét. Ez ellen úgy próbálnak tenni, hogy például évekkel ezelőtt volt egy kutatólaborjuk az állatkertben, illetve óvodákban dolgoznak, különböző kerületekben. A bécsi labor megnyitása óta pedig a Természettudományi Múzeumban is toboroznak.

Hogy zajlanak a kísérletek?

A vizsgálatok egy részében azt figyelik meg, hogy a babák hogyan, mire mutatnak rá, és milyen keresési mintázatokat figyelhetnek meg náluk, egy másik részében pedig nézési mintázatokat mérnek. Az utóbbiak vizsgálata általában egy sötét szobában zajlik, azért, hogy semmi ne terelje el a gyerekek figyelmét. A kutatók arra kíváncsiak, hogy egy-egy képernyőn prezentált eseménysorra mennyire figyelnek a csecsemők, mennyi ideig néznek adott tárgyakat, szereplőket. A kutatók gyakran alkalmazkodnak a legkisebbek igényeihez, és általában sok kísérletre van szükség, mire eredményeket kapnak.

„Lehet olyan vizsgálat, ami véletlenül éppen nagyon érdekes a gyereknek, és végignézik az általunk összerakott kisfilmet, de van olyan vizsgálat, amit mi azt gondoljuk, hogy érdekes, de a gyerekek viszonylag unalmasnak találják, és nem nézik végig. Ha nem tudunk mérni a kellő időben szemmozgást vagy azt, hogy mennyi ideig nézte a képernyőt, mert a gyerek már rég megunta, mert éhes vagy fáradt, ami elég gyakran előfordul, akkor nem tudunk mit csinálni. Van, akinek például a sötét szoba nem tetszik, és akkor el se tudjuk kezdeni ezt a fajta vizsgálatot. Ilyenkor általában egy másik vizsgálatot szoktunk csinálni, ahol a gyerek viselkedését, mutatását, keresését mérjük, ami világos szobában történik” – mondta Kovács.

Nagyon sok vizsgálatban nem tudják, mit fognak végül találni, vagy teljesen más eredményt kapnak, mint amire az elején számítottak. Csibra elmondta, hogy amikor a bécsi labor megnyitott, megismételtek egy, a Science folyóiratban megjelent kísérletet, miszerint a babák és kisgyerekek úgy gondolják, hogy az ételt és azon keresztül tulajdonképpen a nyálat azokkal osztjuk meg, akikkel nagyon közeli viszonyban állunk. A kutató szkeptikusan állt az eredményekhez, ezért ismételték meg a kutatást, és ők is hasonló eredményre jutottak, amin meglepődött.

Itt a piros, hol a piros

A tudás koherenciájára vonatkozó kutatásban viszont beigazolódott a kutatók eredeti hipotézise. a babák ott keresték az elrejtett tárgyat, ahol a kísérlet tervezői arra számítottak.

„Hogy hogyan vizsgáltuk azt az absztrakt elképzelést, hogy a tudásnak mint olyannak valahogy koherensen kell felépülnie, egy egyszerű példával lehet illusztrálni. Ha te megkérded tőlem, hogy hol a szemüveged, és én azt mondom, hogy itt van, és utána azt mondom, hogy á, ott van, akkor te biztos azt fogod gondolni, hogy én először tévedtem, és valójában a második helyen fogod keresni a szemüveged. Nem fogod azt gondolni, hogy én össze-vissza beszélek, sem azt, hogy nem tudom, hogy hol van, hanem azt fogod gondolni, hogy először tévedtem, kijavítottam magam, és most azt gondolom, hogy a második helyen van, illetve ezt próbálom kommunikálni feléd. Pont ezt a helyzetet csináltuk meg kisbabákkal, és arra voltunk kíváncsiak, hogy mit csinál a kisbaba, amikor én elrejtek egy tárgyat, és egyszer azt mondom, hogy itt van, és utána azt mondom, hogy ó, ott van. És az volt a hipotézis, hogy ha a kisbaba tudja azt, hogy valójában nem lehet két konfliktusban levő hiedelmem, illetve a kommunikációban sem lehet ilyen információt közvetíteni, akkor valójában az első információ érvénytelenné vált, amikor a másodikat kimondtam – mondta Kovács. – Itt egyszerűen azt mértük, hogy hol keresi a tárgyat a baba, és azt találtuk, hogy a csecsemők nagy része tényleg az utolsó helyen keresi az adott tárgyat, ami azt jelenti, hogy megértették azt, hogy az első információ érvénytelen lett, felülírták, illetve a második információt akartuk feléjük kommunikálni” – mondta a kutató.

Egy kontrollvizsgálattal azt is kizárták, hogy a baba mindig az utolsó információt követné, amit kap. „Az első vizsgálatban is két személy volt jelen, de csak az egyik kommunikált, a kontrollvizsgálatban pedig két személy volt, és az egyik azt mondta, hogy itt van a tárgy, aztán a másik azt mondta, hogy ja, ott van. Ugyanazt az információt hallották, de most nem egy személytől, hanem kettőtől. A kutatás társszerzőjével, Olivier Mascaróval, aki posztdoktori kutató volt akkoriban Budapesten, azt gondoltuk, hogy ha ők értik, hogy az információ csak egy elmén belül kell koherens legyen, akkor már nem biztos, hogy az utolsó információt fogják követni. Persze, ha van egy ilyen elvárásuk, ami csak az, hogy mindig az utolsó információt követem, akkor itt is az utolsót fogják. Ha nem ez vezette az előző kísérletben az eredményeket, hanem a koherencia iránti elvárás egy elmén belül, akkor arra számítottunk, hogy itt most nem fogják tudni, hogy hova menjenek. Lesz olyan gyerek, aki az első beszélőt követi, valamiért szimpatikusabb lesz az a személy, és lesz olyan, aki a másodikat követi, körülbelül fele-fele arányban. És tényleg ezt találtuk” – mondta Kovács.

Kinek hisznek, a saját szemüknek vagy egy csalhatatlannak hitt tekintélyszemélynek?

Felmerülhet a kérdés, hogy számít-e a kisbabáknak, hogy ki beszél hozzájuk, mennyire bíznak meg azokban, akik információt igyekeznek nekik átadni. Kovács elmondta, hogy az előző kísérletben mind a két személy megbízható módon kommunikált a gyerekkel, egyik sem volt megbízhatóbb, mint a másik.

„Egy másik kutatásban, ugyancsak Olivier Mascaróval, arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire bíznak meg egy kommunikátorban. Ha a kommunikációban való bizalom nagyon korán megjelenik, gyengül-e esetleg, hogyha inkonzisztens információval találkoznak, erősödik-e, hogyha konzisztens, tehát hogyan fejlődik maga a bizalom a kommunikáció hatására. Itt egy olyan helyzetünk volt, ahol hamis információt adtunk a gyereknek. Tehát elrejtettünk egy tárgyat, a gyerek látta, hogy hol van, utána volt egy kis elterelés, és utána az adott személy mindig az üres dobozra mutatott, mielőtt a gyerek keresni kezdte a tárgyat. A kérdés az volt, hogy a gyerek hol keresi a tárgyat” – mondta a kutató.

A gyerekek egyértelműen követték a kommunikátor iránymutatását. „Mind a 15 hónaposok, mind a kétévesek az üres dobozban keresték a tárgyat, pedig tudták, hol van. Itt is nagyon érdekes volt a gyerekek viselkedése. Van egy olyan videónk, ahol a kisgyerek rámutat a tárgy rejtekhelyére, amikor én az üres helyre mutatok, utána rámutat az üresre. Elindul a jó megoldás felé, aztán megfordul, és mégis oda megy végül, ahova én mutattam. Ebből számomra teljesen nyilvánvaló, hogy ez a gyerek tudja, hogy hol van a tárgy, sőt akarja is nekem mondani, hogy de hát ott van, miért mondod, hogy máshol van, aztán végül mégis elfogadja az én rossz megoldásomat. Ez miért érdekes eredmény? Azért, mert úgy tűnik, hogy ez a két eredmény, az előző eredmény a koherenciáról, meg ez a szinte vak bizalom a kommunikációban egyszerre jelen van az életünkben, és mind a kettő nagyon fontos” – mondta Kovács.

„Tehát a gyerek száz százalékosan megbízik a kommunikátorban, például egy felnőttben, még akkor is, ha neki más a tapasztalata, és elfogadja azt. Ez fontos, hiszen a kommunikáción nyugvó tanuláson alapul az egész iskolai rendszerünk, és az egész társadalmunk a másoktól való tanuláson alapul, aminek az alapvető eleme a bizalom. Tehát el kell fogadjam azt, amit tanulok – mindegy, hogy biciklizni vagy írni tanulok, vagy bármilyen más információt fogadok el. Ugyanakkor az is fontos, hogy ezt nem vakon tesszük, hanem ezt valahogy a gyerek már nagyon korán felül is tudja vizsgálni. Tehát tudja, hogy mikor van koherencia az információban, mikor van inkoherencia, és mind a bizalom, mind a koherenciaelvárás jelen van már nagyon korán” – mondta a kutató.

„Az a kettősség, amit a babáknál láttunk, felnőtt korban is megjelenik. Mikor bízzak abban, hogy mi a racionális szerintem, és mikor bízzak abban a személyben, akit a legjobban tisztelek, de valami olyat mondott, amit nem tudom, hogy elfogadjak-e vagy nem. Szívem szerint nem fogadnám el, de mégis ő mondta. És amit fontos megérteni, hogy ezek már nagyon korán, 15 hónapos babáknál is jelen vannak, és már akkor is valamilyen egyensúlynak kell teremtődnie. Felnőttkorban ugyanez van: ne csodálkozzunk azon, hogy később is nagyon fontos nekünk az, amit a barátaink, vagy éppen az a személy mond, akinek a véleménye fontos számunkra.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Forrás