A Világgazdasági Fórum legfrissebb kockázati jelentésében felsorolt, az emberiséget hosszú távon fenyegető 10 legnagyobb krízis közül legalább négy összefügg a széndioxid-kibocsátással. Ez az üvegházhatású gáz jelentősen hozzájárul a klímaváltozás gyorsulásához, ezzel komplett ökoszisztémákat veszélyeztet, növeli a szélsőséges időjárási jelenségek kialakulásának kockázatát. A szakértők szerint nem kérdés, hogy a légkörbe juttatott szén-dioxid mennyiségét mihamarabb minimálisra kellene csökkenteni, a döntéshozók – főleg gazdasági okok miatt – mégis régóta halogatják a cselekvést, és sokan a zöld átállás helyett inkább olyan technológiákban reménykednek, amelyek képesek lehetnek megkötni az üvegházhatású gázokat, mielőtt azok az atmoszférába jutnának, sőt, akár ki is vonhatják a már ott lévő szén-dioxidot. Dr. Janáky Csaba elektrokémikussal, az eChemicles Zrt. társalapítójával és technológiai igazgatójával, a széndioxid-hasznosítás magyar úttörőjével beszélgettünk, hogy megtudjuk, hogyan működnek az ilyen technológiák, várhatjuk-e a klímaváltozás megoldását ezektől a rendszerektől, vagy csak hiú ábránd, hogy megúszhatjuk az ipar és a mindennapi életünk drasztikus átalakítását az élhető jövő érdekében.

Laikusként nem egyszerű elképzelni, miként lehet egy olyan légnemű anyagot, mint a szén-dioxid „csapdába ejteni” és megkötni. Hogyan kell elképzelni ezt a folyamatot?

A szén-dioxidot a leghatékonyabban pontforrásokból lehet megkötni, vagyis elsősorban gyárak, illetve erőművek kibocsátását lehet felhasználni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ilyen helyeken képződő füstgázt nem engedik ki egyből a kéményen, hanem tartályokba vezetik, ahol oldószer és hőenergia segítségével kinyerik belőle a tiszta szén-dioxidot. A maradék füstöt ezután kiengedik a környezetbe, ez viszont már szinte teljesen, 80–90 százalékban széndioxid-mentes.

Hasonlóképpen a levegőből is ki lehet vonni a szén-dioxidot, ehhez azonban sokkal nagyobb légtömeget kell megmozgatni, és nagyságrendekkel drágább is.

Éppen ezért mindaddig, amíg nem használjuk fel az iparágakból származó összes kibocsátást, nem éri meg a levegővel foglalkozni.

Fontos kiemelni, hogy a széndioxid-megkötő technológiákra mindig szükség lesz, akkor is, ha sikerül megvalósítanunk a zöld átállást, és minden energiát megújuló vagy zöld forrásokból fedeznünk. A cement-, ammónia- és acélgyártás ugyanis olyan folyamatok, amelyek kémiájukból adódóan mindenképpen bocsátanak ki szén-dioxidot, amivel muszáj valamit kezdeni.

És mihez kezdjünk vele, hogyan tudjuk hasznosítani a megkötött szén-dioxidot?

Alapvetően két dolgot tehetünk a megkötött szén-dioxiddal, az egyik a carbon capture and storage, vagyis a széndioxid-megfogás és -tárolás módszere. Ez azt jelenti, hogy a megkötött szén-dioxidot „eldugjuk” valahová – például egy kimerült olaj- vagy gázmezőre, a tenger alá, esetleg egy sóbarlangba –, és úgy teszünk, mintha megoldottuk volna a problémát. Ennek persze klímahozadéka van, hiszen elkerült kibocsátást jelent, ugyanakkor semmilyen értéket nem teremt.

A másik irányzat a carbon capture and utilization, tehát a megkötött szén-dioxid hasznosítása. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy a megfogott szén-dioxidra tekintsünk erőforrásként, nyersanyagként.

Ha körbenézünk magunk körül, mindenhol széntartalmú termékeket látunk – ilyen a műanyag, az acél, az üzemanyagok, a különböző vegyszerek. A szenet tehát nemcsak energiahordozóként használjuk, hanem fontos alapanyagként is, így mindig szükségünk lesz rá.

Az egyik legfenntarthatóbb szénforrás pedig a szén-dioxid, tehát nem a föld alá kéne rejtenünk, hanem termékek előállítására használnunk.

Ezzel egyrészt elkerüljük a kibocsátást, másrészt értéket is teremtünk.

Milyen lépésekkel állítható elő ez az érték a megkötött szén-dioxidból?

A széndioxid-hasznosításnak legalább 15 különböző módja van, a mi cégünk ezek közül a széndioxid-elektrolízist alkalmazza. Ez azt jelenti, hogy a gyárakból kinyert szén-dioxidot egy nagy, hajókonténer méretű berendezésbe vezetjük, amelyben elektromos áram segítségével tudjuk valamilyen hasznos termékké – például szén-monoxiddá, metánná, etilénné, metanollá, etanollá, ecetsavvá, hangyasavvá – alakítani.

Ezek közül mi első körben a szén-monoxid mellett tettük le a voksunkat, mert annak előállítása a többihez képest kevés energiát igényel, vagyis olcsóbb, ráadásul nagy a piaca, számos különböző iparág tudja felhasználni. Alkalmazzák az acéliparban, a vegyiparban, a félvezetőiparban, az élelmiszeriparban, emellett különböző szintetikus üzemanyagok előállításához is szükség van rá, évente körülbelül 150 milló tonna mennyiségben.

Ha üzemanyagokat is gyártanak belőle, akkor végül ez a szén-dioxid is a légkörbe kerül. Ezek szerint nem meggátoltuk a szén-dioxid kibocsátását, csak még egy alkalommal felhasználtuk előtte?

Attól függ, hogy milyen termék lesz belőle, üzemanyagok esetén valóban ez a helyzet. Ha viszont például műanyagot gyártanak belőle, akkor a létrejött termékben évtizedeken keresztül elraktározódhat. Persze a végén jó eséllyel ebből is szén-dioxid lesz, de, mivel eleve szén-dioxidból állítottuk elő, ezek úgynevezett széndioxid-nullás, vagyis klímasemleges termékek.

Ha pedig képesek körforgásos gazdálkodást kialakítani például az acéliparban, tehát az acélgyártás során kibocsátott szén-dioxidot ismét acél előállítására használjuk fel, majd újra és újra megfogjuk, akkor nem fog a légkörbe kerülni.

Milyen arányban használják jelenleg a gyárak a széndioxid-megkötő módszereket?

Magát a széndioxid-leválasztó technológiát viszonylag sok üzemben alkalmazzák, főleg a vegyiparban. A megfogott szén-dioxiddal viszont a legtöbben nem kezdenek semmit, egyszerűen kiengedik a levegőbe, mert tárolni nem éri meg pénzügyi szempontból, a hasznosító technológiák pedig egyelőre még nem elérhetők olyan volumenben, hogy alkalmazni tudják.

Csak az elmúlt öt évben kezdtek el kiépülni olyan együttműködések, amelyek változtatnának ezen a gyakorlaton, de ezek is leginkább a tárolásra fókuszálnak. Az egyik legnagyobb projekt a Northern Lights, amely Norvégia, Svédország, Finnország, Dánia, Izland, Németország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Írország és az Egyesült Királyság területén működő üzemekből gyűjti be a szén-dioxidot, majd az Északi-tenger alá sajtolja le. Hasonló hálózat működik a Földközi-tengernél is, amelyben leginkább olaszországi és görögországi gyárak vesznek részt, és Amerikában is sok tároló projekt létezik.

A hasznosításra törekvő kezdeményezések viszont csak mostanában indulnak, de azért már vannak látható méretű projektek – például Izlandon, Kínában és Szaúd-Arábiában.

Ezek szerint még gyerekcipőben jár a széndioxid-hasznosítás?

Abszolút. Ameddig a klímaváltozás senkit nem érdekelt annyira, és mindenhol olcsón és megbízhatóan elérhetők voltak a fosszilis energiahordozók, addig az ilyen technológiák nem voltak versenyképesek, hiszen a széndioxid-átalakítás energiaigényes folyamat.

Ma már viszont egyre szélesebb körben elérhető az olcsó, megújuló energia, ráadásul a klímaváltozás okozta nyomás, valamint a fosszilis energiahordozók elérhetőségének a bizonytalansága is ösztönzi az iparágakat az új technológia bevezetésére.

Vagyis egészen mostanáig az állt a széndioxid-hasznosítás útjába, hogy nem volt elég jó üzlet?

Így van. Emellett pedig az is akadályt jelent, hogy ezeket a technológiákat meglehetősen hosszú és költséges folyamat kifejleszteni, tökéletesíteni, vagyis sok idő, mire megtérülnek. Emiatt a hagyományos befektetők nem szívesen finanszírozzák, mert számukra túl nagy kockázatot jelent, hiába lenne szüksége rájuk a világnak.

Szerencsére az Európai Unió egyik intézménye, az Európai Innovációs Tanács (EIC) az ilyen esetekben olykor társfinanszírozóként beszáll a befektetők mellé, hogy ezzel csökkentse a kockázatukat, és meghozza a kedvüket a támogatáshoz.

Az emberiség széndioxid-kibocsátásának mekkora részét vagyunk képesek jelenleg megkötni, hasznosítani?

Töredékét sem. Az egész éves, globális széndioxid-kibocsátás mintegy 40 gigatonna (40 milliárd tonna).

Ha minden olyan terméket megkötött szén-dioxidból állítanánk elő, amit lehet, azzal ebből nagyjából 4–6 gigatonnát vehetnék el, vagyis nagyjából a 10–15 százalékát, de ettől még messze vagyunk.

Ön szerint el fogjuk valaha érni ezt a teljesítményt?

A nagy elemzőcégek úgy becsülik, hogy ez 2050–2055-re teljesíthető lehet, szerintem viszont nem feltétlenül fogjuk elérni ezeket a számokat. Ugyanakkor bizakodó vagyok, hogy egyre közelebb jutunk hozzájuk, mert, ha bármennyire is komolyan vesszük a kitűzött klímacélokat, akkor muszáj lesz a széndioxid-hasznosítással foglalkozniuk a nemzeteknek.

A gyakran bírált, és a világ szennyezőjének tekintett Kína például egészen komoly erőfeszítéseket tesz ebbe az irányba. Az ottani tervgazdálkodás 15 éves horizontján kulcstechnológiaként szerepel a széndioxid-hasznosítás kérdésköre, persze nemcsak a klímacélok miatt, hanem, mert nem igazán vannak saját fosszilis nyersanyagai.

Ezek szerint a széndioxid-megkötés önmagában korántsem jelent megoldást a klímaváltozásra.

Önmagában nem, és nem is várhatjuk, hogy jön egy »varázstechnológia«, ami egymaga megoldást kínál.

A széndioxid-kibocsátás elleni küzdelemhez komplex eszköztárra van szükség, aminek csak egyetlen eleme a széndioxid-hasznosítás. Emellett szükség van kibocsátáscsökkentésre, elektrifikációra, energiahatékonyságra, satöbbi.

Tehát a klímasemleges jövőhöz tiszta energiaforrásokra, elektromos közlekedésre és széndioxid-megkötésre egyaránt szükség van. El fogjuk érni valaha ezt az áhított célt?

Én azt gondolom, hogy műszakilag reális, megvalósítható lehet egy klímasemleges világ, de ez azon is múlik, hogy mennyire lesz rá társadalmi, politikai szándék. Ezt nem tudom megjósolni.

Az Európai Unió 2030-ig 55 százalékkal csökkentené a kibocsátását, ami szerintem sikerülni fog, 2050-re pedig klímasemlegessé szeretne válni – ezt már nem érzem reálisnak. Sok technológia rendelkezésre áll hozzá, de inkább hajlandóság és ráfordítás kérdése lesz a siker.

The post Már ki tudjuk vonni a szén-dioxidot a levegőből, de ez nem oldja meg a klímaválságot first appeared on 24.hu.

Forrás