68 éves korában, hasnyálmirigyrákban meghalt Scott Adams karikaturista, a csúcson 1400 amerikai újságban és világszerte nagyjából 2000 sajtótermékben egyszerre közölt napi képregénysorozat, a Dilbert alkotója. Scott karrierje egyszerre példázta, hogy egy jó ötlettel milyen magasra lehet jutni, illetve azt is, hogy egy rossz döntéssel mekkorát lehet zuhanni.

Adams nagy ötlete az volt, hogy főhősnek egy igazi irodarabszolgát, Dilbertet tett meg, aki egy high-tech cég mérnökeként szenved nap mint nap a menedzsereitől és a céges élettől úgy általában. Az alapanyagot Adams nem szokványos karrierje szolgáltatta: bár 5 éves korától karikaturista szeretett volna lenni, realizmusból közgazdász diplomát szerzett, és 16 éven át volt sima irodarabszolga, majd középvezető egy banknál és egy nagy telefontársaságnál. Dilbert karakterét unalmas értekezleteken találta ki, és ezek közben kezdte megrajzolni a kalandjait. Kezdetben úgy terjedtek a művei, hogy a kollégái lefénymásolták a jegyzetfüzetét.

Annyira óvatos volt, hogy már hat éve jelentek meg a napi Dilbert-kalandok, amikor elszánta magát, hogy felmondjon a civil munkahelyén. Több mint 30 éven át ontotta magából a vicces minikalandokat, aztán egyetlen, a saját podcastjéban elmondott monológja miatt mindent elveszített, amit felépített. 2023 februárjában egy olyan friss közvéleménykutatás adatait kommentálta, ami arra jutott, hogy a megkérdezett amerikai feketéknek csak 53 százaléka értett egyet azzal a szlogennel, hogy „fehérnek lenni OK”. Adams arról beszélt, hogy „ha a feketék majdnem fele szerint nem OK fehérnek lenni”, akkor a feketék „gyűlöletcsoportot” alkotnak. „Nem akarok foglalkozni velük. És a dolgok állását elnézve azt tanácsolnám a fehéreknek, hogy rohadtul tartsák magukat távol a feketéktől” – mondta a hírhedtté vált adásban.

Lehet, hogy rasszista volt, de hülye biztosan nem, mert a következő heti podcastjéban már arról beszélt, hogy a rákövetkező hétig ugrani fognak a bevételei. „A reputációmnak vége, amíg élek. Ebből nem lehet visszapattanni, ugye?” – fogalmazott. Hát nem lehetett.

Azonnal szakítottak vele olyan lapok, mint a Washington Post, a Boston Globe, a Los Angeles Times és a New York Times és az akkor még több mint 200 kiadványt jelentő USA Today Network. Nem sokkal később a napi képregényét 1400 lapnál elhelyező Andrews McMeel Universal is lapátra tette. Csakúgy, mint a Random House könyvkiadó óriás.

A cancel culture véletlenszerűségét mutatja, hogy 2006-ban a blogján már megkérdőjelezte a holokauszt 6 millió zsidó áldozatát, felvetve, hogy ezt a számot „valaki talán csak úgy hasraütéses alapon találta ki”, 2011-ben pedig ugyanott arról írt, hogy „a nőket pontosan ugyanazért kezeli másként a társadalom, amiért a gyerekeket és a szellemi fogyatékosokat is. Így egyszerűen mindenkinek könnyebb.” De egyik ilyen megnyilatkozása sem járt semmiféle következménnyel, a feketékre tett durva kiszólása viszont annál inkább. Ebben – szerinte legalábbis – annak is szerepe volt, hogy miután 2015-ben azt jósolta, hogy az akkor még széles körben lesajnált Trump 98 százalékos eséllyel nyer 2016-ban, az elnök támogatójának számított, és elkezdett fogyni körülötte a levegő.

Forrás