Laczó Ferenc történész a maastrichti egyetem docense Hollandiában, az antiszemitizmus és Kelet-Európa XX. századi történetének kutatója, és a magyar történelmet is tágabb perspektívából, a globalizáció felől vizsgálja. Most Összefonódó történetek címmel jelent meg tanulmánygyűjteménye, melyben egyszerre ír a Kelet-Nyugat törésvonalról, Soros György befolyásáról és Magyarország jobboldali fordulatáról. Interjúnkban arról beszélünk, hogy

• hogyan kerül Orbán Viktor arcképe keleti diktátorok mellé,
• miben más, mint Trump, és miben hasonlít Mussolinira,
• mit mond el a Bajnokok Ligája Európa működéséről,
• mit adtak a keletiek a Nyugatnak az illiberalizmuson kívül,
• mi Európa két hagyománya, és hol van ebben a rasszizmus helye,
• és hogyan lett a szélsőjobb Izrael-pártivá, a baloldal pedig Izrael-ellenessé.

„Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” – gúnyolódik az amerikai EU-ellenes kirohanások kapcsán Orbán Viktor Brüsszelen. Hogy hozza össze a kurucos, szuverenista szövegeket a magyar külpolitika a birodalmak és az erő kultuszával?

2022-ig a németeknél nagyon erős volt az a gondolat, amit Orbán is képviselt, hogy az oroszok fontos partnerek, gazdaságilag pótolhatatlanok, és nem annyira számít, hogy ott milyen rezsim van, mert az alapvetően az ő dolguk. ’22-ben szerintem Orbán rájött arra, hogy ha a németek leválnak erről a vonalról, ő pedig ott marad ezen a nagyon ellentmondásos, szerintem Magyarországot külpolitikailag véglegesen rossz hírbe hozó állásponton, abból szépen meg lehet gazdagodni.

De azon kívül, hogy az üzlet az üzlet, nem nagyon tudják ezt megmagyarázni.

Azért nem mondtak le róla.

Egy nacionalista identitáspolitikára felépített rendszer számára azt mondani, hogy a közvetlen szomszédunkat megtámadó, agresszív háborút folytató imperialista uralmat nem ítéljük el, az olyan szintű önellentmondás, amivel nehéz mit kezdeni. Orbán Balázs ennek a leghírhedtebb példája, hogy egyidejűleg próbál egy szuverenista, szélsőjobboldali mozgalmat építeni, és közben a nemzeti történelmet köpi szembe. Ráadásul az egész európai projekt szellemiségével is totálisan szembemegy, ami a szuverén nemzetállamok békés együttműködésére épül.

Dehát Brüsszel az új Moszkva, nekünk már egy másik birodalom ellen kell harcolnunk, nem a moszkovita ellen.

Ez az, amire a németek azt mondanák, hogy az ítélőerő hiánya. Hogyan veszélyeztet minket, európaiakat Brüsszel ahhoz képest, amit Putyin csinál? Abszurd összehasonlítás. Orbán külpolitikailag egy nagyon rizikós játszmába kezdett, amikor kilépett abból a mainstream, jobbközép közegből, aminek az Európai Néppártban oszlopos tagja volt. 2018-19-ig nagyon kényelmes volt nekik az EU-n belül, nem akarták elzárni a pénzügyi forrásokat, folyamatosan legitimálták azt, amit csinálnak, még Manfred Weber is eljött kampányolni nekik 2018-ban.

Orbán simán megmaradhatott volna Európa perifériáján kiskirálynak.

Ha hagyták volna, miért nem tette?

Belevágott egy külpolitikai hazárdjátékba, és nem igazán érthető, hogy miért. Ahogy korábban politizált Magyarországon, ugyanezt a stratégiát vitte át nemzetközi szintre. Polarizál és megpróbálja átvenni a hatalmat. Ezt csinálja jelenleg nemzetközileg, csakhogy az EU egy sokkal bonyolultabb játszma, mint a magyar belpolitika, és a kártyái sokkal gyengébbek, mert magyar miniszterelnökként nagyon nehéz beleszólni abba, hogy Párizsban vagy Berlinben mi lesz.

Az egyik tanulmányában Machiavellit idézi ennek kapcsán: „Jobb hírhedtnek lenni, mint elismertnek, ha a kettő közül csak az egyik lehetsz”.

Orbán igaziból azt szeretné, ha félnének tőle. Úgy érzi, hogy a kortárs EU-n belül nem fogják már megszeretni, a reputációját sem képes többé helyreállítani, viszont hírhedté még válhat, és az is egy politikai stratégia, hogy féljenek tőled. És ebben nagyon tudatos.

Forrás