Reisz Gábor filmrendező a választások napjáig nem hitte, hogy véget érhet a NER, és azóta is csak óvatosan reménykedik. Szerinte a valódi rendszerváltáshoz nemcsak embereket és szisztémákat kell lecserélni, hanem újra meg kell tanulnunk hinni a demokráciában – ami még neki se megy olyan flottul. Új filmje, a Földszint közben aktuális rendszerkritikából közel-történelmi filmmé változott. Ez szerinte nem tette érvénytelenné a filmjét, sőt: társadalomkritikus filmekre még a NER utáni időszakban is szükségünk lesz. (A kritikánk a filmről itt olvasható.) A rendezővel készített interjúnkból még az is kiderül: Reisz vécén ülve tudta meg, hogy miniszteri biztos lesz a film produceréből, Petrányi Viktóriából, de mesélt arról is, miért tartotta elképesztően furcsa performanszoknak a Lázárinfókat, és hogy milyen mértékben inspirálták azok a Földszint főgonoszát.

Mi volt életed legextrémebb, legemlékezetesebb társasházi lakókonfliktusa, ahol vagy részt vettél, vagy legalábbis tűzközelben voltál?

Nagyobb konfliktusban még nem volt részem. Most két és fél éve élünk saját lakásban. Annyi volt, hogy megvettünk egy harmadik emeleti lakást egy házban, ahol nem volt lift, de ekkor úgy tudtuk, hogy „majd intézik”. Aztán az első lakógyűlésen már az derült ki, hogy ebben a házban sosem lehet lift. Ez egy elég klasszikus pofára esés. Most még teljesen oké, kicsit később lesz bonyolultabb, ha gyerekünk lesz, és akkor cipelhetjük a csecsemőt a harmadikra.

Szóval a Földszintet nem egy konkrét balhé inspirálta, több ember közös ötleteléséből született a film. Berkes Juli producer hozta szóba, hogy szívesen megnézne egy filmet, aminek a középpontjában egy lakógyűlés van, nekem meg beugrott, milyen fasza lenne egy román újhullámos őrületre hajazóan bemutatni ezt. Ebből indult az egész, utána mentem el a lakógyűlésünkre, és kezdtem el kutatgatni a témában, hogy milyen jellemző társasházi, közös képviselői trükközéssel lehet találkozni. Viszont a Bëlga Lakógyűlés című dalát már előtte is oda-vissza ezerszer meghallgattam, a feleségemmel még idézni is szoktuk. Aztán hosszabban is beszéltem egy közös képviselővel, aki elmesélte, hogy épül, szerveződik általában egy lakógyűlés, és hát a konfliktusokról is baromi sokat tudott mesélni. A film társírójának, Schulze Évának több ilyen története van, neki akadt dolga olyan közös képviselővel is, aki egy állat volt – a miénk meg egyáltalán nem ilyen figura. Egy idő után arra is rájöttem: igazából nem is akarom azt, hogy az egész film egy lakógyűlésen játszódjon. Sokáig egy közös képviselő lett volna a film főszereplője, de ez az ötlet sem jött be annyira. Ekkor teremtettük meg Méhn Kristóf karakterét.

Mennyire egyértelműen jött az ötlet, hogy a közös képviselő karaktere kvázi a lakóház Orbán Viktora legyen a filmben?

Gondolj bele: ha elmész akármelyik társasház lakógyűlésére, csinálsz róla egy felvételt, aztán megmutatod valakinek, azt fogja mondani, hogy „hát ez a társadalom maga, csak kicsiben”. Ebből a szempontból meg ki az isten lenne az Orbán Viktor, ha nem a közös képviselő? Ez így elég jól adja ki magát, és jól tükrözi a NER-t. Még akkor is, ha számomra amúgy a közös képviselő nem az Orbán Viktor. Vicces, hogy még a nemzetközi sajtó is erről kérdezgetett a Velencei Filmfesztiválon. Nyilván, leképezve az egész rendszert, teljesen jogos ez az észrevétel, és ezzel semmi baj nincs. Viszont amikor a karaktert létrehoztuk, felraktuk, nem volt semmilyen olyan próbálkozásunk, hogy a Viktort adjuk vissza vele. Azt tudtuk, hogy valamelyest a lakók jelentik a társadalmat, és ha a felső emeleten lakik a hatalom, ami egy emberben összpontosul, akkor nyilván így jön ki, de nem tettünk plusz energiát abba, hogy ezt rajzolja ki a film. Nem mondogattuk azt, hogy akkor a Viktor itt ezt fogja csinálni, meg azt fogja csinálni.

A közös képviselőt alakító Crespo Rodrigo elég ritkán szerepel magyar játékfilmben, inkább a szinkronszerepeiről és a színházi munkáiról ismert. Pontosan miért, és hogyan került ez a szerep hozzá?

Sokáig kerestük a film második főszereplőjét Tompa Ádám mellé. Én ezelőtt nem találkoztam Rodrigóval, és őszintén szólva arra sem emlékszem, hogy színházban láttam volna. Iszonyat cuki volt már a telefonon is, aztán eljött a castingra, ahol improvizálnia kellett. Nekem eléggé tetszett, amit láttam, ő viszont utána arról kezdett beszélni, hogy ezt a szerepet szerinte kinek kéne helyette eljátszania. Én néztem, hogy „ez az ember tényleg ilyen jó fej?” Ez a benyomás is egy tényező volt a részemről, de azért nem ez döntött.

Amikor felhívtam, hogy övé a szerep, és elkezdett kérdezgeti, hogy miért pont rá esett a választás, azt mondtam neki: „azért, mert amikor te elkezdesz mosolyogni, neked mindenki elhisz mindent”. Rodrigo alapbeállítása elképesztően kedves, ha pedig tudod, hogy az általa játszott karakternek van valami mögöttes szándéka, akkor a végeredmény nagyon rafkós és érdekes lesz. Nekem valami ilyesmi kellett.

A híres politikusmosoly, amiről tudod, hogy bármelyik pillanatban előbújhat mögüle az utolsó útszéli tahó.

Ha muszáj lenne nevesíteni politikusokat, akkor már sokkal inkább a Lázár Jánosra hajaz a karakter. Ő az interjúiban, meg a Lázárinfókon nagyjából 80 százalékban mosolyogva beszél. És nem tudod, hogy ez cinizmus, vagy valami teljesen más. Hogy ő most kinevet téged, vagy a helyzeten nevet, esetleg saját magán. Ez elképesztően furcsává teszi az egész performanszt. Szóval a Lázár-féle gesztikulálás párszor azért felvetődött bennem, még úgy is, hogy Rodrigo persze tök máshogy csinálta ezt az alakításában.

Forrás