Megnyugtató, hogy országunk vezetése kiemelten kezeli a hazai tudomány ügyét. Jó, egyelőre még nem a teljes hazai tudomány ügyét, hanem egyes hazai tudományos kutatók ügyét. Bocsánat, helyesbítenem kell, egyes, vezető pozícióban lévő, hazai tudományos kutatók ügyét. Elnézést, ez így sajnos még mindig nem pontos: néhány tudományos intézményvezető ügyét, akik között akad kutató is.

December eleji hír, hogy a HUN-REN vezetői, Gulyás Balázs elnök és Jakab Roland vezérigazgató többet keresnek, mint a köztársasági elnök vagy a jegybankelnök, fizetésük az elmúlt másfél év alatt havi bruttó 9,5 millió forintra nőtt az azt megelőző 4,5 millióról. Legyünk azért méltányosak, lehet, hogy egy jegybankelnök nem keres ennyit, de számára adódnak különféle béren kívüli juttatások is, a korábbi jegybankelnöknek például lehetősége nyílt hazavinni lényegében a teljes magyar jegybankot; kizárólag szerénysége, józansága volt az oka, hogy csupán 500 milliárddal távozott. Akárhogy is, havi bruttó 4,5 millió nem kevés, bár azért 9,5 millióból valóban stabilabban ki lehet jönni. De meg is érdemlik ezek a nagy tekintélyű férfiak: Gulyás Balázs és Jakab Roland a kormányzat nagyívű tudományreformjának pedáns végrehajtói. Olyan sebességgel vezényelték le például négy társadalomtudományi kutatóközpont leválasztását és az ELTE-hez csatolását, nem csekély káoszt és kilátástalanságot idézve elő ezzel, hogy az fényes példa lehet minden apparátcsik számára.

Ahogyan erre ez az októberi Qubit-podcast is rámutatott, a humán tudományok visszaszorítása, feleslegesnek bélyegzése nem kizárólag magyar jelenség. De mégis, Gulyás nem sokkal a szétszakítás előtt jelentette ki, hogy a kutatóhálózat egy és oszthatatlan – ekkor még nyilván nem értesült a közelgő fizetésemeléséről. A precíz végrehajtás azonban itt nem volt elég, ezért a temérdek pénzért az ideológiai alkalmasságot is bizonyítani kell, Jakab Roland így hát egy Digitális Polgári Körnek (DPK) is tagja lett. Aki pedig a tudomány pártpolitikai befolyásolását emlegetné, nézzen mélyen magába, hiszen a DPK színtisztán civil szerveződés, digitális polgárok, elektromos gyalogosok szabad kezdeményezése.

Ne akadjunk fenn azon, hogy a HUN-REN kutatóhálózat dolgozóinak fizetése egyelőre fényévekre van a vezetők fizetéseitől. Még úgy is, hogy nagy csinnadrattával emelést hajtottak végre körükben: idén átlagosan 30 százalékkal emelkedtek ezek a kutatói fizetések. Hiszen az is szép, hogy velünk élő sztálinista tudósoknak, mihaszna, nepotista, lusta kutatóknak egyáltalán bármiféle fizetést hajlandó adni a kormányzat. Egyes kutatók például nem átallanak közösen jegyezni tanulmányokat, azaz – mint ezt a Magyar Nemzet példamutató éberséggel leplezte le – ketten is írnak egy szöveget.

A két szegedi mikrobiológus, Pál Csaba és Papp Balázs elleni verbális hajtóvadászat kétségkívül az év legsötétebb mélypontja volt, és már annyira az egykori Szabad Nép regisztereit szólaltatta meg, hogy a kutatókat nemcsak kollégáik vették védelmükbe, hanem még Palkovics László is. Igaz, közben nem mulasztotta el kiemelni önmaga nagyszerűségét sem, mert hát ő már milyen régen támogatta a szóban forgó két tudóst.

Olyan a helyzet, hogy Magyarországon a fiatal kutatók 70 százaléka már fontolgatta a pályaelhagyást. Egy idei felmérés szerint a hazai kutatók „pszichés jólléte jelentősen alacsonyabb szintű, mint a teljes népességé”, pedig az sincs valami jó bőrben se fizikailag, se mentálisan. „A kutatók a kiégés kiábrándultság-alskáláján nem érik el a kiégés határértékét, a kimerülés-alskálán viszont igen” – mondják az adatok, úgyhogy a kormány ebből gond nélkül levonhatja a következtetést: még simán terhelhetők.

A verbális és egyéb inzultusok eközben villámgyorsan inflálódnak ebben az országban, hiszen amikor a kulturális miniszter emelt hangon kéri ki magának egy egyetemi hallgató mégoly kemény kritikáját, vagy az egészségügyi államtitkár egészen dermesztően ocsmány stílusban utasítja rendre azt az édesapát és egyben adófizetőt, aki nehezményezi, hogy tök sötétben, jéghidegben, első világháborús frontkórházat idéző körülmények között működik az a sürgősségi osztály, ahol gyermekét ellátják, akkor igazán semmiség, hogy két nemzetközi hírű kutató válogatott szitkokat kap a fejére, hivatalos forrásokból. Tudnia kell mindenkinek, hogy hol a helye. Hogy mennyit ér a NER tizenhatodik évében.

Kell is a határozott hang és a kemény fellépés, mert az emberek még a végén követelni kezdenek dolgokat. Égjen a villany! Legyen fűtés! Ne legeljenek csótányok és ne tenyésszen penész az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében! Ez utóbbit a könyvtár főigazgatója, Rózsa Dávid bátorkodott szóvá tenni, és hiába nem lehet kormánykritikus magatartással vádolni, akárcsak a fenti apuka, úgy látszik, ő sem volt hajlandó megérteni, hogy tizenöt évbe nem férhetett bele minden. Évmilliók óta élnek csótányok ezen a bolygón, keserítve nemcsak a könyvtárosok, de mindannyiunk életét, így sajnos még a mi jól működő információs autokráciánk sem végezhetett velük mind egy szálig. Szerencsére Demeter Szilárd, az OSZK-ért, valamint a hazai közgyűjteményi rendszer egy igen komoly szeletéért felelős vezető sietett helyre tenni, felfüggeszteni, kivezettetni a főigazgatót, elvenni a mobilját, szolgálati autóját, sofőrjét, sőt, állítólag a nála lévő Chemotox rovarirtót is. És lássuk be, igaza is volt, örülnünk kell annak, hogy a könyvtár egyáltalán még könyveket őriz, nem pedig könyveket darál, miközben ebben az országban változatlanul mutatkozik igény a darálásra – például azzal az alapossággal, ahogyan szeptemberben, Egerben fűrészeltették darabokra az előbb gondosan szétvert Kepes Intézet utolsó megmaradt műtárgyát.

Nagy kár, hogy nem sokkal Rózsa után maga Demeter is, mondjuk úgy, kivezettetődött a rendszerből. Valódi átlátó, szervező és megoldóember távozik vele, akinek nemcsak az MNMKK-t köszönhetjük, hanem a rendszerváltás óta létrejött leghosszabb rövidítéseket is, azt a sajátos, bürökratikus Scrabble-t, amelyben az MNMKK rövidítéshez mindenféle betűkombinációkat hozzáillesztve, izgalmas intézménynevek silabizálásával múlathattuk az időt.

Valódi mélypont volt az is, amikor idén szeptemberben a Nemzeti Múzeum tiltakozó, és az elmaradt bérrendezést számon kérő dolgozóinak Demeter azt üzente, hogy jelenleg nincs több pénz, és azt lehet, hogy kevesebb embernek adnak több fizetést, de akkor mondják meg ők, hogy kit kell kirúgni. Eltöprenghetünk, mi lett volna, ha a dolgozók úgy reagálnak: például önt, főigazgató úr.

Nem tudhatjuk már meg azt sem, miként promotálná Demeter a friss magyar irodalmi Nobel-díjast és könyveit, ha lenne rá hatása – de fájdalom, nincs és nem is volt –, hanem csak azt tudhattuk meg, hogy mindenről a könyvszakma tehet. És nem fog kiderülni már az sem, mihez kezdene például az Iparművészeti Múzeummal, amelynél szeptemberben muzeológusok demonstráltak, arra híva fel a figyelmet, hogy Lechner Ödön pazar, magyaros szecessziós épülete, amelyre nyolc évvel ezelőtt ereszkedett építési fólia, éppen úgy hullik szét fizikailag, mint szellemi lényegét tekintve a teljes intézményrendszer. Csak közben, köszönhetően pártunk és kormányunk unortodox, nemeuklidészi, továbbá konnektivikus gazdaságpolitikájának, 670 százalékkal drágult a felújítása.

Aggódnunk Demeterért azonban fölösleges, ugyanis érdemei elismerése mellett, más, fontos megbízatást kapva távozott: ő lesz a kulturális nemzetépítésért felelős miniszteri biztos. És ha úgy vélnénk, hogy ez a pozíció olyan, mintha csak a Palacsintás király című, 1973-as vígjáték-musicalből lépett volna elő, akkor hatalmasat tévednénk. Demeternek ugyanis rengeteg ötlete maradt még, és csak örülhetünk, hogy a könnyűzene társadalmasítása után most majd a nemzetépítést fogja kultúrásítani, azaz, végső soron, a társadalmasítást nemzetiesíteni.

Rá is fér mindez a nemzetre, mert idén az is kiviláglott, hogy az egyetemeken és a tudományosságban még mindig a balliberális agenda, kánon, kantáta és fúga az egyeduralkodó. Orbán Balázs miniszterelnöki politikai tanácsadó, MCC kuratóriumi elnök, valamint Fidesz-kampányfőnök Canossa-járása az eleven példa rá: akárcsak a penész az OSZK-ban, úgy virul a liberális ideológiai elnyomás az ELTE-n. Ne féljünk kimondani: a globalisták terrorizálják a szuverenistákat. (Biztos nem jól emlékszünk, hogy az ELTE BTK HÖK annak idején mennyi jobbikos keltetője volt.) Nemrég az MCC-ben, a Tudományos szabadság és politika Magyarországon című rendezvényen mutattak be egyszerre három könyvet is, amely jobbára ezt taglalja, az egyik kifejezetten Orbán Balázs emlékezetes doktori védését énekli meg.

Mindig szép, amikor agyonprivilegizált emberek, a hatalom védőbástyái mögül, iszonyatos mennyiségű közpénzzel kitömve panaszkodnak az őket fényesen eltartó köznek, hogy milyen súlyos elnyomás az osztályrészük. Az MCC Orbán szerint „tehetséggondozó intézmény”, ehhez képest csak idén 31 milliárd forint osztaléka lett a neki juttatott közvagyonból, két évvel ezelőtt pedig ugyebár megvette a hazai könyvpiac több mint felét. Vannak ezen felül még épületei, székházai itt és ott, brüsszeli kirendeltsége, nyaralói, kikötői, kávézói, meg még rádiója is. Ugyan mi kellene még ahhoz, hogy az MCC kuratóriumi elnöke ne érezze magát kiszorítva, marginalizálva, elhallgattatva? Még egy rádió? Vagy a könyvpiac másik fele?

Megint csak rosszul emlékszünk, hogy ebben az országban nem olyan régen kvázi eltöröltek egy teljes szakirányt, a gender studiest, mint olyat? Illetve 2017-ben elüldöztek innen egy egész egyetemet, az összes diákjával, tanárával, dolgozójával együtt? A lehető legcinikusabb jogtechnikai trükközéssel, fokozatos sarokba szorítással, ahhoz hasonló módszerekkel, ahogyan a Bauhaus iskolát szorította ki Németországból a náci rezsim? Arra is rosszul emlékeznénk, hogy az SZFE-t olyan mocskos kampánnyal darálták be, amelynek során Lenin-fiúknak nevezték az egyetem hallgatóit, meg zavaros fejű fűszívóknak?

Figyelemreméltó ezen kívül az is, ahogyan a hatalom éppen a vele szemben kritikus közeg fogalomkészletét sajátítja ki, és kezdi a maga céljaira használni. Orbántól megtudhattuk például, hogy az általa gründolt Migrációkutató Intézet egy „safe space”.

Miután felhúztak egy szögesdrót határkerítést, válogatott barbársággal bántak el bevándorlókkal, milliárdokból folytattak dehumanizáló kampányokat földönfutó menekültekkel szemben, tíz éve tartják érvényben a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” (ami nem akadályozta őket abban, hogy embercsempészeket engedjenek szabadon, no meg zsíros üzletet realizáljanak a vendégmunkások importján), valóban nem érvényesülnek még kellőképpen a migrációt illető elképzeléseik? Meg vannak sértve, mert az intézetüket, amely az embertelenséghez ácsol ideológiai alátámasztást, nem veszi elég komolyan a tudományos közeg? Erre már tényleg el kellene kortyolnunk egy ashwagandás golden lattét a Scrutonban, mert másképp nehéz volna feldolgozni.

Ugyan mikor érkezik el végre az, amit a miniszterelnök 2018-ban helyezett kilátásba, vagyis nem sokkal azután, hogy leállt az Iparművészeti felújítása, hogy tehát „kulturális korszakba ágyazzák a politikai rendszert”? Sok éve tűzte ki a célt, és úgy tűnik, még mindig nincs kész az új korszak. Még nem inkubál a tehetséggondozó, nem kapcsol a konnektivitás, még mindig nem hegedül a hegemónia, a gázblömbében nem szinyál a gogyó. Kellene még néhány intézmény és még néhány százmilliárd. Ez utóbbira azonban egyelőre, gazdasági fejre állás miatt még várni vagyunk kénytelenek – bár ami késik, az jön.

Forrás