Kastély vagy közintézmény? – Miért nem működik Magyar Péter egyszerűsítése?

Szabadkígyós – Magyar Péter a Wenckheim-kastély előtt tartott utcafórumán a politikai felelőtlenség új példájaként mutatta be az állam és az önkormányzatok viszonyát az elhanyagolt műemlékekhez. Azt mondta: az állam hagyja elpusztulni az értékes ingatlanokat, pedig azokban iskolát idősotthont hozhatna létre. Ez elsőre jól hangzik – de a valóság összetettebb.

Egy kastély nem intézmény

A kijelentés logikája egyszerű, de félrevezető. A közintézmények – legyen szó iskoláról, idősotthonról vagy akár közösségi házról – nem pusztán falakból állnak. A fizikai épület csak az alap. Ami valóban működőképessé teszi őket, az a humán háttér, a fenntartási forrás, a szakmai program, az engedélyeztetési rendszer és az évről évre biztosított működtetési költségvetés.

Ha tehát valaki azt mondja, „itt a kastély, miért nincs belőle iskola?”, az vagy nem érti, vagy szándékosan leegyszerűsíti a valóságot.

Ez nem új trükk: a politikai kommunikáció gyakran használja a „miért nem csinálják meg?” típusú kérdéseket anélkül, hogy megmutatná, mibe kerül, ki csinálná meg, és kinek a rovására.

A szabadkígyósi Wenckheim-kastély sorsa nem egyedi, de annál beszédesebb. A műemlék felújítása a legóvatosabb becslések szerint is 8 milliárd forintba kerülne. A kastély ma is látogatható, turisztikai célú hasznosítását próbálják életben tartani, ám az állami vagy uniós források koordinálása, a helyi közösség részvétele és a működtetési koncepció továbbra is hiányzik. De nem azért, mert „nincs szándék”, hanem mert nincs garancia arra, hogy egy ilyen intézmény hosszú távon fenntartható. Egy iskola nem attól működik, hogy van épülete – hanem attól, hogy van tanár, gyerek, fenntartó, program és közösségi igény. Ugyanez igaz egy szociális intézményre is.

Politikai show vagy társadalmi felelősség?

Magyar Péter üzenete a kastély előtt szimbolikus – és ebből a szempontból hatásos. Egy régi, szép épület, amit mindenki értékesnek tart, amit „az állam hagy pusztulni” – erre könnyű dühösnek lenni. De ha az érdemi megoldásokat kérdezzük, a válasz elmarad. Ez a fajta politikai retorika nem új keletű: amikor nincsenek válaszok a nehéz kérdésekre, a legegyszerűbb narratívát kell felerősíteni. Magyar Péter nyilvánvalóan érti, hogy miért nem hoz létre az állam kastélyokból iskolákat. De nem ezért mondja, amit mond. Hanem azért, mert a politikai kommunikációban a valóság másodlagos, a hatás az elsődleges.

Mi lenne a felelős hozzáállás? Az, ha arról beszélnénk, hogyan lehetne egy ilyen műemléket bevonni egy térségi fejlesztési koncepcióba. Ha arról lenne szó, hogyan tud az állam, az önkormányzat és a civil társadalom közösen tervezni. Hogyan lehetne akár részben újrahasznosítani az ingatlant, miközben fenntartjuk a kulturális értékét. Ehhez viszont nem elég egy mikrofon, egy Facebook-live, meg egy hangzatos mondat.

A kastély, az iskola és az idősotthon három külön világ. Magyar Péter mai kijelentése ezek összemosására épít, ami pillanatnyi népszerűséget hozhat – de hosszú távon nem segíti a közös gondolkodást. Ha valódi közéleti vitát akarunk, akkor nem csak a problémák kimondása, hanem a körülmények megértése és a felelős javaslatok számítanak. Az pedig nem ott kezdődik, hogy miért nincs idősotthon egy kastélyban – hanem ott, hogy kik fogják működtetni, miből, és kinek az érdekében.

A szociális igazságosság nem abban áll, hogy minden szép épületből legyen valami hasznos. Hanem abban, hogy minden közösségnek legyen esélye a valódi részvételre – nemcsak a kampányidőszakban.