A Tisza kiáradt, a Fidesz pedig történelmi vereséget szenvedett el a vasárnap, de a Nemzeti Együttműködés Rendszerének végét jelentő nap után érdekes lehet feleleveníteni, mi történt az eddigi egyetlen olyan alkalommal, amikor a Fidesz kormányzó pártként veszített el egy országgyűlési választást: 2002-ben, amikor Orbán Viktor a Magyar Demokrata Fórummal koalícióban kormányzott, és alulmaradt a Medgyessy Péterrel és a Szabad Demokraták Szövetségével koalíciós kormányt alakító Magyar Szocialista Párt ellenében.

Ez nemcsak kormányváltást jelentett, hanem egy olyan politikai és társadalmi átrendeződést is elindított, aminek a következményei éveken át meghatározták a magyar közéletet. De mit írtak akkor az újságok?

„A haza nem lehet ellenzékben”

A választók 70,5 százalékának részvételével megtartott 2002-es voksolás egészen a most vasárnapi, 79,47 százalékos részvételi aránnyal megrendezett országgyűlési választásig rekordtartó volt a rendszerváltás utáni parlamenti voksolások között.

Az akkori kudarc árnyékában, a vereség hivatalos elismerése után hívták életre a Fidesz első nagy mozgósító fegyverét a polgári köröket. És a bejelentés alkalmából, a budai Várban megrendezett 2002. május 8-i nagygyűlésen hallhatta először a nyilvánosság Orbán Viktor egyik sokat idézett szállóigéjét, miszerint „a haza nem lehet ellenzékben”.

Az akkor első alkalommal leköszönő miniszterelnök a másnap megjelent újságok szerint az eredmények ismeretében már az április 21-én megrendezett második forduló éjszakáján elismerte a vereséget, és gratulált is az ellenfelének. A nagygyűlésen elmondott beszéde így nemcsak a kampány lezárására szolgált, hanem egy olyan politikai keretet is adott a Fidesz szavazóinak, amely a vereséget nem egyszerű választási fordulatként, hanem nemzeti jelentőségű eseményként értelmezte újra. És iránytűt is adott a híveknek a vereség utáni időszakra.

Létrejöttek a polgári körök

A politikai fordulat egyik első, kézzelfogható következménye a támogatói hálózatok újraszervezése volt. A polgári körös

kezdeményezés célja az volt, hogy a választási vereség után széteső politikai energiákat újraszervezze, és tartós közösségi struktúrába rendezze a Fidesz támogatói bázisát.

Több ezer helyi csoport jött létre. Ezek a körök nem klasszikus pártszervezetek voltak, hanem informális, közösségi alapon működő politikai fórumok, amelyek a későbbi politikai mobilizációs rendszer egyik legkorábbi előképének tekinthetők, és jelentősen átformálták a Fidesz működését.

Hogy mennyire más szelek fújtak akkoriban, azt az is jól mutatja, hogy az Orbán által alapított, Szövetség a Nemzetért Polgári Körnek például a Jobbik későbbi elnöke, Vona Gábor is a tagja volt.

Két ismerős arc a Fidelitas újraszámlálási kampányának élén

Ezzel párhuzamosan a választási vereség nem csupán politikai, hanem intézményi és jogi vitákat is elindított. A Fidesz ifjúsági szervezete, a Fidelitas – aminek az elnöke ekkor a Fidesz korábbi kampányfőnöke, Gyürk András, az alelnökei pedig többek között Rogán Antal és Szijjártó Péter voltak – még a választás második fordulója előtt eljutatott egy petíciót Mádl Ferenc köztársasági elnökhöz és az Országos Választási Bizottsághoz, melyben az első forduló szavazatainak újraszámlálását kérték.

Az ifjúsági szervezet kampánya a nyilvánosságban megjelenő, ám később semmilyen hivatalos megerősítést nem nyerő választási csalásokról szóló hírek árnyékában komoly aláírásgyűjtéssé vált. Az aláírásgyűjtést útjára indító, Rogán és Szijjártó által tartott sajtótájékoztatóról beszámoló, 2002. május 29-én megjelent Magyar Hírlap cikk szerint például a Fidesz akkori honlapjára hivatkozva azt írta, hogy

a csalásokról szóló, helyi választási bizottságok által visszautasított bejelentések között például több olyan is volt, hogy az Orbán Viktor unszolására a kampány, és így a választás idején is kokárdát viselő választópolgárok szavazólapjait nem pecsételték le megfelelően.

Az ekkor már a Fidesz egyik alelnökeként is tevékenykedő későbbi propagandaminszter a választás eredményét nem kérdőjelezte meg, és az újságírói kérdésekre válaszolva azt is kijelentette, hogy a kezdeményezésüknek nem lesz hatása a választás eredményére, ugyanakkor azt is mondta Rogán, hogy „akinek nincs vaj a füle mögött”, annak a szavazatával is támogatnia kellene az újraszámlálást, függetlenül attól, a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik – egyúttal azt sugallva, hogy az újraszámlálás ellenzői csaltak a választáson.

Az újraszámolási kampány részeként egyébként azt is el akarták érni, hogy a szavazólapokat ne csak 90 napig őrizzék meg a szavazatszámlálás lezárása után, hanem ennél több ideig. Ami azért is különösen érdekes, mert a választási rendszer 2010 utáni átszabásakor nem nyúltak hozzá a 2002-ben kifogásolt részletszabályokhoz.

Kiélezett verseny után kiáltottak csalást

A helyzet akkor azért is nagyon más volt, mint a mostani, hiszen a Magyar Demokrata Fórummal közös listát állító Fidesz több mandátumot szerzett, mint az MSZP, mégis az utóbbi párt alakíthatott végül kormányt. Míg az MSZP-re a választók 46 százaléka voksolt – ami 179 képviselői helyet jelentett a 386 fős Parlamentben –, addig a Fideszre és az MDF-re a választók 49 százaléka – ami 188 helyet hozott a pártszövetségnek.

Vagyis a parlamenti többséget egyikük sem tudta egyedül megszerezni. Viszont az 5 százalékos parlamenti küszöböt egyedüliként elérő kispárt, az SZDSZ 19 képviselőjével együtt már megvolt az MSZP többsége. Így végül Orbán Viktor helyett Medgyessy Péter alakíthatott kormányt.

Az utcára vonultak az újraszámlálást követelő emberek

Mindezek fényében a 2002-es választási vereség utóélete nem pusztán egy kormányváltás politikai feldolgozása volt, hanem egy olyan folyamat kezdete, amelyben a választási eredmény elfogadása mellett párhuzamosan megjelent annak politikai újraértelmezése is.

A polgári körök megszervezése a támogatói bázis gyors újrastrukturálását jelentette, a Fidelitas által vitt újraszámlálási kampány pedig már egy olyan politikai logikát képviselt, amelyben a választás lezártsága helyett a folyamat vitathatósága került előtérbe. Bár hivatalos szinten a Fidesz vezetése elismerte a választási eredményt, a politikai kommunikáció és a támogatói szférában zajló mobilizáció egyre inkább egy másik értelmezési irányba tolódott.

Ebben a kettős térben – a formális vereség elfogadása és az informális politikai újranyitás között – alakult ki az a feszültség, amely végül nem intézményi, hanem utcai formában is megjelent.

Budaházy György, a hídfoglaló

A 2002 nyarán zajló budapesti demonstrációk már messze túlmutattak a klasszikus tiltakozás keretein. A Parlament környéki megmozdulásoktól kezdve egyre inkább egyetlen, világosan artikulált követelés irányába sűrűsödött a politikai üzenet: a választási eredmények felülvizsgálata és az újraszámlálás kikényszerítése. A szimbolikus és politikai nyomásgyakorlás fokozatosan elmozdult az intézményi csatornákból a fizikai jelenlét tereibe, ahol a politikai konfliktus már nem vitákban, hanem helyfoglalásban és blokádokban jelent meg.

Ennek a folyamatnak lett a leglátványosabb és egyben legkonfliktusosabb epizódja a 2002. július 4-ei Erzsébet hídi blokád, amikor demonstrálók lezárták Budapest egyik legfontosabb közlekedési ütőerét.

A híd lezárása nem csupán egy forgalmi akadályt jelentett, hanem a politikai követelések radikalizálódásának szimbolikus aktusává vált: a város működésének részleges felfüggesztésével kívánták láthatóvá tenni azt a követelést, amely addig petíciókban és sajtónyilatkozatokban jelent meg.

A demonstráció szervezettsége és időzítése egyértelművé tette, hogy nem spontán akcióról, hanem tudatos politikai nyomásgyakorlásról van szó, amelynek középpontjában továbbra is az újraszámlálás igénye állt. Budaházy György és a megmozdulás más résztvevői a tiltakozást a választási folyamat lezáratlanságának szimbolikus kiterjesztéseként értelmezték, miközben a rendőrségi intézkedések és az utcai jelenlét gyorsan országos politikai vitává emelték az eseményt.

Bár a Fidesz hivatalosan nem állt semmilyen kapcsolatban az autójával egy hétköznap reggel a hídon leparkoló, és ezzel Budapestet pár órára megbénító Budaházyval, és az illegális demonstráció többi szervezőjével, a hídfoglalásban például Orbán Viktor kedvenc építésze, 2011-ben elhunyt Makovecz Imre is részt vett. Aki egyébként a leköszönő miniszterelnök nem sokkal korábban alapított polgári körének is a tagja volt ekkor a Political Capital hídfoglalásról szóló, korabeli beszámolója szerint.

Komoly közéleti konfliktusforrás lett a kérdés

A hídfoglalás így nem önálló epizód volt, hanem egy hosszabb politikai folyamat látványos kitörési pontja: annak a logikának a végpontja, amely a vereség elfogadásával párhuzamosan egyre inkább a választási eredmény politikai újranyitására törekedett.

A szavazólapok megőrzésére és az újraszámlálás lehetőségére vonatkozó kezdeményezések végül nem vezettek eredményre, a hatályos jogi keretek között ugyanis nem volt lehetőség országos, automatikus újraszámolásra, a szavazólapok megőrzése pedig időben korlátozott szabályokhoz volt kötve. A politikai vita azonban ezzel nem zárult le, hanem hosszabb távon is tovább élt, és beépült a következő évek közéleti konfliktusaiba.

A 2002-es vereség így nem pusztán egy kormányváltás története lett, hanem egy olyan politikai átrendeződés kezdete, amelyben a vereségre adott válaszok – a polgári körök megszervezésétől az újraszámlálási kampányon át egészen az Erzsébet hídi blokádig – egy új politikai korszak szervezeti és gondolati alapjait is lefektették.

Amikor Orbán lement vidékre: így formálták át a Fideszt a polgári körök

Húsz éve hívta életre Orbán Viktor a polgári köröket. Pesti Imrével idézzük föl a mozgalom létrejöttét és első éveit, aki nem tagadja, a kezdetben voltak a Fideszben, akik a legszívesebben a földbe taposták volna.

The post 2002: az év, amikor a Fidesz először vesztett kormányon – és ami utána történt first appeared on 24.hu.

Forrás