Reggel szembejött velem egy facebook bejegyzés, ami a közösségi médiában újra és újra felbukkan. Egy történet, amely szerint egy amerikai diák a Columbia Egyetemen elszundított egy matematikaórán, majd az óra végén két feladatot látott a táblán. Mivel nem hallotta, hogy ezek „megoldhatatlan példák” voltak, hazavitte őket házi feladatként – és végül megoldotta őket. A professzor döbbenten fogadta a megoldásokat, amelyek azóta is tudományos munkákban szerepelnek.

A tanulság: ha nem tudod, hogy valami lehetetlen, talán meg tudod csinálni.

Korábban magam is ugrottam fejest olyan problémák megoldásába, az élet legkülönbözőbb zugaiban, amiről később mások elmondták, hogy azt gondolták lehetetlen. Előfordult ilyen korát meghaladó informatikai fejlesztés során, vagy éppen egy IT technológia kiválasztásban. Vagy egy őserdő áthatolásának tervezése során. Aztán mégis sikerül. Persze legtöbbször nem. Néha hebrencs módon gyorstüzelésű vagyok, így ezt a facebook bejegyzést azonnal megosztottam.

Ebben az állhírekkel, csúsztatásokkal és manipulált narratívákkal teli világban egy politikusnak vagy politikai véleményformálónak – különösen, ha a transzparenciát és a hitelességet zászlajára tűzte – már nem opció, hanem kötelesség minden történetet ellenőrizni, amit felvállal vagy véleményez. Ez nem paranoia, hanem alapvető demokratikus reflex. Mint minden hír vagy történet, ami felkelti az érdeklődésemet, a gyorstüzelés után, ezt is források után kutatva ellenőriztem.

A valóság nyomában

A történet alapja valóban létezik, de nem pontosan úgy, ahogy a bejegyzés állítja. A diák neve George Dantzig volt, és nem a Columbia Egyetemre, hanem a UC Berkeley-re járt. 1939-ben késve érkezett Jerzy Neyman professzor statisztikaórájára, és két feladatot látott a táblán. Azt hitte, ezek házi feladatok, hazavitte őket, és néhány hét alatt megoldotta őket. Később kiderült, hogy ezek addig megoldatlan statisztikai problémák voltak. A professzor meglepődött, Dantzig megoldásait elismerte, és azok később a doktori disszertációjának részévé váltak.

A Facebook-bejegyzés tehát egy valós történet dramatizált, pontatlan változata. A helyszín, az időpont és a körülmények eltorzultak, de a lényeg – hogy a „lehetetlen” néha csak egy vélt határ – igaz marad. Ez az eset emlékeztet arra, hogy az emberi kitartás, kíváncsiság és önbizalom valóban áttörheti a korlátokat.

De a történet másik tanulsága, és talán a fontasobb az, hogy a hitelesség nem csak az inspirációban, hanem az ellenőrzésben rejlik. A politikai kommunikációban – különösen, ha az ember a nyilvánosság előtt áll – nem elég jót mondani. Igazat kell mondani. És ehhez az első lépés mindig az, hogy nem vesszük készpénznek, amit a Facebook elénk dob. A Facebook nem forrás, hanem impulzus. A forrás a könyvtár, az archívum, a peer-reviewed tanulmány – vagy épp a saját kételyünk. És ha politikusként nem kételkedünk, akkor nem is képviselünk, csak ismétlünk.