– jogi trükk vagy rendszer?

Az elmúlt években a politikai elitből kinövő gazdasági körök válsághelyzetben rendre családtagok nevére „parkolják” a vagyont. A leglátványosabb módszer szerint haszonélvezettel, cég- és alapítványi láncokkal megtámogatva. Ez lehet elévült, puszta dilettantizmus, de látszólag a NER-ben bevett kockázatcsökkentő rutin, amely az állami jogérvényesítés lassúságára épít. A közérdek azt kívánja, hogy ne csak formálisan, hanem ténylegesen is szembesüljenek ezek az ügyletek a joggal.

A nap illusztratív híre a 444.hu összefoglalója. Miszerint Somlai Bálint – Matolcsy Ádám közeli barátja és az MNB-körüli megbízások nyertese – néhány nappal az ÁSZ, az MNB-alapítványoknál feltárt súlyos vagyonvesztést részletező jelentése után két nagy értékű ingatlant ajándékozott el. Egy vízivárosi lakást a feleségének, a tihanyi házat pedig az édesapjának. Mindkettőnél holtig tartó haszonélvezetet kötött ki magának.

Az időzítés beszédes, hiszen az MNB időközben feljelentést tett a Szabadság téri székház drasztikusan megdrágult felújítása miatt, amelyet Somlai cége végzett, közbeszerzés nélkül.

„Apák mögé bújva” – politikai tünet, jogi technika

A hatvanpusztai majorság története szimbolikus példa. Bár ott nem a botrány kitörésekor lett a vezető politikus apja a tulajdonos, hanem elvileg már a “projekt” indításakor az ő nevével indult a kaland. Az eset országosan ismert és sem a közbeszéd, sem az ellenzéki politikai erők nem igazán engedik el. A  birtok egy évtized alatt zárt, őrzött, reprezentatív komplexummá vált. Formailag ez „családi” vagyon, politikailag mégis közérdekű kérdéseket vet fel a forrásokról, az üzleti kapcsolódásokról és a közpénzek közvetett kitettségéről. 

A hozzátartozókra írt vagyon nem magyar sajátosság, de nálunk strukturált technikává vált. Ilyen a tulajdon és a használat szétválasztása (haszonélvezet), a családtag mint „parkoló tulaj” és a gyors időzítés –társadalmi felháborodás, nyomozás vagy egy esetleges botrány kitörésekor. 

Ezek a lépések nem teszik automatikusan bűncselekménnyé az ügyletet – de még kevésbé ártatlanná. A közpénz-kitettségű ügyekben különösen súlyos a közbizalmi kár.  Ne felejtsük, az MNB-feljelentés kifejezetten hűtlen kezelés, csalás, hivatali visszaélés gyanújára hivatkozik.

A családtagokra íratott vagyon korábban a kisstílű bűnözés eszköze volt és nem is golyóálló. De mit tud erre a magyar jog?

A Polgári Törvénykönyv és a bírói gyakorlat ismeri a fedezetelvonó ügylet fogalmát. Ez akkor valósul meg, ha valaki (akár ingyenesen) olyan szerződést köt, amely harmadik személy – tipikusan hitelező vagy az állam– kielégítési alapját elvonja. Azonban a hazai jogalkotás szerint az ügylet a hitelezővel szemben hatálytalan lehet. Alaphelyzet szerint a hozzátartozónak adott ingyenes ajándéknál a rosszhiszeműség/ingyenesség könnyebben vélelmezhető és egy perben, vagy más jogi következményekkel bíró eljárásban  „át lehet nyúlni” a papíron új tulajdonoshoz. Csakhogy ez idő- és bizonyításigényes, vagyis akkor működik, ha az állam tényleg végigviszi.

Így felmerülhet a kétely, hogy dilettantizmus helyett inkább “támogatott” rutin alakult ki.

A minta ismétlődése alapján ez a mostani eset sem ad hoc kapkodás, hanem bevetett válságkezelési rutin. Magam részéről mindig és minden környezetben a logikát keresem. Néha sokkal egyértelműbben ad választ, és kizárja az érzelmi, politikai és etikai részrehajlásból eredő veszélyét. Mi lehet ilyen esetekben, és például Somlai Bálint nagylelkűsége mögött a logika? Időnyerés a várható nyomozás/perek előtt -és azok után? Az átláthatatlanság megteremtése  haszonélvezettel, összetett tulajdonosi láncokkal?

Az bizonyos, hogy van alapvető felismerés. Az aszimmetria. A jogérvényesítés szelektív és lassú, ezért a „családi pajzs” gyakran működik. 

A mostani MNB-lépés azonban adhat valós próbatételt, hogy van-e következetes állami fellépés a székház-ügyben is.

Az nem lehet vitás, hogy egy „valódi jogi környezet” több kézzelfogható eszközt is bevethetne az ilyen turpisságok ellen.

Például megteremthető lenne egyfajta automatikus ideiglenes vagyonbiztosítás nagy értékű, közpénzgyanús ügyeknél (hatósági jelentés nyomán 30–60 napos zárlat kulcsvagyonelemekre).
Visszatartó erő lehetne egy haszonélvezet-nyilvántartás nyitása közszereplőkre és közeli hozzátartozóikra, így a tényleges használat láthatóvá válna. Nem utólsóként hatásos lehet egy „gyorssáv” a fedezetelvonási pereknek –rövid határidők, specializált tanácsok, fordított bizonyítási teher hozzátartozói ingyenes ügyleteknél. Utóbbiról egyébként a Kúria már 2011-ben alkotott véleményt. Továbbá sokat segítene a tényleges-tulajdonosi összekapcsolás jogszabályi tisztába tétele. Amíg a cég-, ingatlan- és alapítványi adatbázisok integrálása csak utópia, addig a „családi parkolók”  továbbra is takarják a befolyást.

A „hozzátartozók mögé bújás” morálisan vállalhatatlan, jogilag pedig támadható – ha van állami vagy ügyészségi akarat és kapacitás támadni. Persze amíg az állami és ügyészségi szándék nem különül el teljesen egymástól, addig maradnak a kételyek. Nem a jog hiányos, hanem a jogalkalmazás akadozik. Amíg az állam nem él gyors és következetes eszközökkel, a politikai-üzleti elit számíthat arra, hogy a papíron átírt vagyon megússza a valóság próbáját. 

Pedig a közérdek szempontja egyszerű. Ne a papír, hanem a felelősség védjen – mindenkiétől függetlenül.