• Az ELTE kutatói adattudományi módszerekkel, a parlamenti jegyzőkönyvek és az online sajtó szövegeit felhasználva térképezték föl, hogyan torzította az orbánizmus a nyilvánosság szerkezetét.
• Megállapították, hogy a szakpolitikai viták tere beszűkült, a pánikkeltés és verbális agresszió tere egyre tágult a tizenhat év alatt.
• Az ellenzéki pártok nem tudtak mit kezdeni Orbánék kommunikációjával, feladták az értékalapú vitákat, ezáltal elvesztették saját politikai identitásukat.
• Úgy tűnt, az újabb és újabb bűnbakokat termelő propaganda legyőzhetetlen politikai fegyver.
• A független sajtó azonban 2022 után fokozatosan képes volt megtörni a bűnbakképző kormányzati narratívát. Ez hozzájárult a rendszer bukásához.
• A Fidesz mindent arra tett fel, hogy minél hangosabb és félelmetesebb kommunikációval leuralja a nyilvánosságot.
• Az értékrendjét feladó, legitimitását kizárólag a posztmodern propagandára alapozó rendszer rugalmatlanná, sérülékennyé vált.
• Az új, algoritmikus kommunikációs tér működését nem értette meg igazán a Fidesz, nem is volt rá stratégiája.
• A rendszer bukása után hogyan erősíthejük meg a demokrácia immunrendszerét?
• Sik Domonkos szociológus, filiozófus, a kutatócsoport tagja írásában amellett érvel, hogy a demokratikus kommunikáció nyílt, stratégiai védelmére van szükség.

Kárfelmérés: hogyan torzította a nyilvánosság szerkezetét a NER?

A választások utáni eufória csillapodásával egyre égetőbbé válik a kérdés, mind egyéni, mind pedig társadalmi szinten: mi történt velünk az elmúlt másfél évtizedben és merre tovább? Ahhoz, hogy érdemi válaszokat adhassunk, mindenekelőtt kárfelmérésre van szükség. Miközben a napi sajtó többnyire az „igazságtétel”, esetleg az elvett és elvesztegetett évek miatti gyász vagy éppen a „bántalmazó hatalom” által okozott traumák feldolgozásával próbál szembenézni az elmúlt tizenhat évvel, fontos, hogy ne ragadjuk bele a személyes perspektívákba. Az maga is szimptomatikus ugyanis, ha elsősorban az egyéni sérelmek és felelősségek szintjén foglalkozunk az elmúlt másfél évtizeddel.

A NER nem csak egyéni, de legalább annyira kollektív traumákat is okozott. Közös a seb, amit ez a rendszer ejtett a személyközi viszonyaink szövetén, más szóval egy „társadalmi patológia” az, amivel most kezdenünk kellene valamit. Ennek megfelelően társadalmi szinten kell elsősorban elvégeznünk a kárfelmérés, vagyis a diagnosztika folyamatát. Ez legalább olyan fontos, mint a közbeszédben kiemelt figyelmet kapó politikai, büntetőjogi és gazdasági igazságtétel kérdései. Ebben a pillanatban a tág értelemben vett társadalomtudományokra kiemelt felelősség és feladat hárul. Itt az ideje a közszociológiai elemzéseknek, vagyis annak, hogy az akadémiai kutatások eredményeit közkinccsé tegyük. Az alábbi írás ebben a szellemben vállalkozik egy konkrét területet, a nyilvánosság szerkezetét érintő változások kritikai elemzésére.

A NER-nyilvánosság feltérképezése az adattudomány eszközeivel

Az ELTE Research Center for Computational Social Science 2020-ban kezdett foglalkozni a hazai nyilvánosság szerkezetének feltérképezésével. Kutatócsoportunk, melynek tagjai Barna Ildikó, Buda Jakab, Gosztonyi Márton, Katona Eszter, Knap Árpád, Németh Renáta, Rakovics Márton, Rakovics Zsófia, Sik Domonkos, Tóth Emese és Unger Anna voltak, több mint 50 tudományos közleményben mutatta be a parlamenti és sajtóbéli közbeszéd szintjén, 2000 és 2023 között lezajlott legfontosabb változásokat. A kutatás módszertanát tekintve úttörőnek számít. A természetes nyelvfeldolgozás adattudományban lezajlott forradalmának eszköztárára építve, a vizsgált adatbázisunk, ezen időszak összes parlamenti felszólalását és a legjelentősebb online újságokat teljes cikkállományát magába foglalja (a publikált és elbírálás alatt álló tudományos közleményeink listáját honlapunkon folyamatosan frissítjük, a kutatás szakmai részleteivel kapcsolatban itt lehet tájékozódni).

Noha mint minden kutatásnak, a mi elemzéseinknek is megvannak a maga korlátjai, azt leszögezhetjük, hogy a parlamenti és sajtónyilvánosság egészének hosszútávú vizsgálata kivételes lehetőség. Nem csupán megfigyelhetők, de egyúttal statisztikai modellek segítségével számszerűsíthetők is mindazok a folyamatok, melyekről hétköznapi nyilvánosság-fogyasztóként saját élményekkel is rendelkezünk. E módszerekre támaszkodva feltehető a kérdés, mennyire igaz az, hogy a közbeszéd a NER évei alatt durvult el igazán? Megvizsgálható, hogy csakugyan ekkor veszett-e el a demokratikus kommunikáció lehetősége a nyilvánosság különböző platformjain? Ebben az időszakban szűkült-e be az értékekre vonatkozó közgondolkodás tere, és csakugyan a közelmúltban polarizálódott-e végzetesen a közbeszéd? Mint ahogy feltehető az a kérdés is, hogy mennyire magyarázható a NER bukása annak a kényszerpályának a perspektívájából, amit választott, és önkéntelen kommunikációs stratégiája tartott fenn. És ami talán még fontosabb mindezeknél: mit tanulhatunk e kárfelmérésből? Milyen hibákat kell elkerülnünk? Miként dolgozhatunk a nyilvánosságunkon, és ami ettől elválaszthatatlan, miként kezdhetünk hozzá a saját – nyilvánosságba ágyazott – életünkön ejtett sebek kezeléséhez? E kérdésekről mindannyian rendelkezünk benyomásokkal, véleményekkel. Az adattudományi megközelítés hozzáadott értéke elsősorban az, hogy segít elválasztani egymástól a szubjektív benyomásokat és a tényszerű változásokat.

Első fázis: a parlamentáris vita kiüresítése

Ha el szeretnénk mesélni, hogy miként változott meg a nyilvánosság szerkezete a NER évei alatt, elsőként a parlamenti vitákat érdemes megvizsgálni. A vizsgált időszakban három párhuzamos tendenciát figyeltünk meg, melyek a maguk módján mind a parlementi nyilvánosság demokratikus kontrollját gyengítették. Az első, a nagy társadalmi alrendszerekkel, elsősorban a gazdasági rendszerrel kapcsolatos, „szakértői” viták arányának csökkenése volt. Míg a vizsgált időszak elején a szakértői felszólalások a parlamenti viták csaknem 16%-át tették ki, ez fokozatosan 10% alá csökkent. Anélkül, hogy túlhangsúlyoznánk e változás jelentőségét, megállapítható, hogy a kiemelt jelentőségű gazdasági kérdések kikerülése a parlamenti vitákból a piaci folyamatok feletti demokratikus kontroll csökkenésére utal. A második tendencia a parlamenti beszédekben megjelenő válságnarratívák arányának növekedése volt (3-ról 11%-ra).

A katasztrófákra és a biztonságra koncentráló felszólalások térnyerése a rendkívüli állapot normalizálódását jelentette.

Ennek egyenes folyománya a parlamenti vitához köthető fékek és ellensúlyok erodálása, végső soron a politikai tanácskozás eljelentéktelenítése lett. A harmadik, talán leginkább látványos tendencia, a demokratikus párbeszéd nyelvi mintázatainak eltűnése. A vitapartnernek nyújtott tisztelet formális és informális nyelvi jelölői egyaránt kikoptak a parlamenti felszólalásokból (előbbi aránya 13-ról 7%-ra, utóbbi aránya 8-ról 3%-ra csökken).

Eközben az agresszív, sértegetésen és becsmérlésen alapuló megnyilatkozások aránya drámaian megnőtt (3-ról 11%-ra).

Csak, hogy közérthetőbb legyen, ezek a számok azt jelzik, hogy miközben a szakpolitikai viták tere tényszerűen beszűkült a NER évei alatt, a pánikkeltés és verbális agresszió tere kitágult. A vizsgált korszak végére nagyságrendileg hasonló arányban fordulnak elő a gazdasági kérdésekkel kapcsolatos szakértői megszólalások, mint a félelemkeltést szolgáló válságnarratívák és a politikai ellenfeleket becsmérlő, lejárató megnyilatkozások. Ez alapján megállapítható, hogy a NER évtizedei alatt a „tanácskozáson alapuló demokrácia” ideáljától jelentősen eltávolodott az azt szolgálni hivatott legfőbb felület, a parlamenti nyilvánosság. E folyamat logikus következménye, egyszersmind betetőzése volt a 2020 óta különböző okokkal folyton meghosszabbított rendeleti kormányzás gyakorlata. Természetesen a parlamentben nem csak a Fidesz képviselői voltak jelen. Így pusztán ezek alapján az összefüggések alapján az sem mondható, hogy a parlamenti nyilvánosság kiüresítéséért csakis a kormánypártok tehetők felelőssé. Ugyanakkor az sem igaz, hogy ne tudnánk tovább árnyalni a képet – a második kutatási lépésben, a különböző pártok felszólalásait önmagukban elemezve, erre tettünk kísérletet.

Második fázis: az értékalapú kommunikáció feladása

Azok a kulcsszavak, melyek megkülönböztetnek egy pártot a riválisoktól, identitásképző erővel bírnak. Az természetes, hogy 20 év alatt minden párt identitását kifejező szavak változáson mennek át. A változások mibenléte ugyanakkor beszédes. A Fidesz esetében megállapítható, hogy képviselői felszólalásaikban fokozatosan áttértek az értékalapú identitásnarratívákról (pl. polgár, család) a válság- (pl. migráció, határkerítés) és ellenségnarratívákra (pl. Soros, Brüsszel). Ebben az értelemben a Fidesz posztmodern párttá vált: egyre kevésbé volt célja egy koherens értékrend köré szerveződő párbeszéd folytatása, sokkal inkább egy önmagába zárt, válságok és ellenségek által benépesített narratív univerzumot teremtett. Mindezt kiegészítette, hogy magát egyre határozottabban a rendszer megtestesítőjeként tüntette fel, felszólalásaiban egyre inkább egyenlőségjelet tett a párt és az állam közé. Az ellenzéki térfélen mindeközben különböző ütemben, de határozottan egy irányba mutató változások zajlottak le. Kezdetben mindegyik párt esetében kirajzolódtak karakteres értéknarratívák, baloldali, zöld vagy éppen szélsőjobboldali panelekben kifejeződve. Ezek rendre megjelentek a parlamenti felszólalásokban is. Ám politikai értelemben nem váltak sikeressé, nem tudták érdemben befolyásolni e pártok támogatottságát. Ezért különböző pályán, de mindegyik ellenzéki párt eljutott oda, hogy saját értékrendjének kifejezése helyett, a kormányzati panelek kritikájára fókuszált. Azáltal, hogy megpróbálták kritikailag lekövetni a Fidesz által szőtt diskurzusokat, végül zsákutcába jutottak: maguk is feladták az értékalapú vitákat és elvesztették saját politikai identitásukat.

A kormánypárt határozta meg, hogy miről és miként esik szó, és eközben minden kritikát semlegesített arra hivatkozva, hogy az a – különbözőképpen definiált – „ellenség” hangja.

A NER évei alatt a pártok közötti kommunikáció olyan kötött pályára terelődött, ami sokáig egyértelműen a kormánypártok számára volt előnyös. Azáltal, hogy a kiépülő médiabirodalmára támaszkodva, a Fidesz teljességében feladta az érték alapú párbeszédet, sajátos diszkurzív monopóliumot szerzett. Ennek alapja a válságokra alapozott félelemkeltés és az ellenségekre alapozott bűnbakképzés volt. Mindaddig, amíg a Fidesz birtokolta ezt a monopóliumot, vagyis amíg „elég jól ijesztgetett”, diszkurzív szempontból nyerésre állt. Azonban, mint minden monopóliumnak, ennek is komoly ára volt mind a társadalom egésze, mind pedig a pártok számára. A politikai értékekről, ha úgy tetszik az érdemi kérdésekről szóló diskurzus teljes kiüresítése, a nyilvánosságban rejlő racionalitáspotenciál drasztikus csökkenéséhez vezetett. Az, hogy a 2020-as évekre bántóan lebutítottá vált a közbeszéd annak a döntésnek az eredménye volt, hogy a kormánypárt többé nem érezte szükségesnek annak, hogy érvekkel védje meg álláspontját. Ma már látjuk, ez a stratégia csak korlátozott ideig volt sikeres: a csodafegyverkén alkalmazott, propagandisztikus bűnbakképzés kizárólagos logikája előbb-utóbb magát a kormánypártot is kötött pályára szorította. Csak idő kérdése volt egy olyan esemény bekövetkezte, amit nem lehetett a virtuális ellenségképzés keretei között értelmezni. A 2020 utáni években több ilyen is volt, ezek közül kutatásaink az ukrajnai háború következményeire fókuszáltak.

Harmadik fázis: tobzódás a virtuális bűnbakképzésben

A diszkurzív bűnbakképzés politikailag legsikeresebb teljesítménye a „migráns” címke 2015-ös menekültválság idején történő elterjesztése volt. A magyar társadalomban jelenlévő – nemzetközi összehasonlításban már ekkor is jelentős – idegenellenességet ez a diskurzus sikerrel csatornázta be egy tömegek által átélhető narratív keretbe (nem mellékesen hozzájárulva a xenofóbia további növekedéséhez). Ebből közvetve levezethető volt Brüsszel mint a „migrációpárti” ellenség, valamint a nemzeti érdekeket védelmező kormány virtuális képzete. A 2022-es orosz invázió azonban alapvető szinten kezdte ki ezt a hatalomtechnikai szempontból sokáig tökéletesnek hitt stratégiát. A februárban Magyarországra érkező ukrajnai menekültek tömege nem volt azonosítható a korábban bűnbaknak kikiáltott „migránsokkal”. Az ekkor készült kutatásokból jól tudjuk, hogy a menekültek felé alapvetően szolidárisan fordult a magyar társadalom jelentős része. Ahogy a jól bejáratott „migráns” kategória meggyőzőerejét csökkentette a háborús menekültek kézzelfogható tapasztalata, úgy a bűnbakképzés logikája több ponton is megbicsaklott.

A háború tapasztalata új morális rendet is teremtett. A nyugati világ pillanatok alatt felsorakozott Putyin agressziójával szemben, és a kormány sarokba szorult a saját maga által fenntartott, erkölcsi relativizálásra épülő univerzumában. Úgy kellett a Brüsszel- és migrációellenes pozícióját igazolnia, hogy közben Brüsszel a putyini agresszió határozott kritikusaként lépett fel, és a migránsok arcát immár az ukrajnai menekültek adták. Ilyen értelemben ahhoz, hogy korábban sikeresnek bizonyult, bűnbakképzésre alapozott diszkurzív stratégiáját folytathassa, a háborús agresszió – sokak számára átütő erejű – morális tapasztalatát kellett felülírja.

E kényszer végül paradoxonok által kötött pályára terelte a Fidesz kommunikációját.

A kormány az előre menekülés mellett döntött: a háborúban a félelemkeltés lehetőségét látta meg, és ennek megfelelően alakította saját narratíváit. Ha ráközelítettünk a 2022 utáni parlamenti felszólalásokra, az látszik, hogy a Fidesz a korábban száraz, olykor érvelő vita formáját öltő szakpolitikai kérdéseket is a háború alapján keretezte át. A munkaerőpiaci kérdések, a költségvetés, a rendőrség, az agráriumhoz kapcsolódó, az eljárásjogi és társadalompolitikai kérdések egyaránt a háborús fenyegetés fénytörésébe kerültek. Hasonló logika mentén, a politikai küzdelmek is átértelmeződtek: az ellenzék és Brüsszel egyaránt háborúpárti uszítókká váltak, míg a Putyinnal továbbra is jó kapcsolatokat ápolni igyekvő kormány a közvetítés és béke egyetlen biztosítékaként utalt saját magára.

A 2022-es választáson ez a stratégia még bejött. Egyre inkább Brüsszel lett az új bűnbak, fokozatosan háttérbe szorítva a korábbi jelölteket. Azonban ennek a stratégiának is ára volt. Míg a 2015-ös menekültválságra épített migrációellenes kampány abban az értelemben empirikusan be volt ágyazva, hogy egy kézzelfogható, eleve gyanakvással kezelt társadalmi csoportot jelölt ki közellenségnek, önmagában Brüsszelre, és annak megtestesítőire ez kevéssé volt elmondható. A kézzelfogható tapasztalatok hiányát ellensúlyozandó, egyre kevésbé plauzibilis és koherens narratívákat lehetett csak szőni az ellenségnek megtett Brüsszel köré. Végül azt a logikai paradoxont kellett képviselni, hogy a háborút korábban soha nem vívó EU-t mint háborúpárti ellenséget, a kollektív emlékezetben és a jelenben egyaránt agresszorként élő putyini Oroszországot pedig mint megbízható partnert kellett keretezni. Minthogy a bűnbakképzés monopóliumára támaszkodva éveken át sikeresen gyűrte maga alá az ellenzéket, a Fidesz beleragadt abba a szemléletbe, hogy nincs más dolga, mint e kommunikációs stratégia folytatása. Azonban 2022 utáni adatokból világosan látszik, hogy ezen a ponton már komoly korlátokba ütközött.

Negyedik fázis: repedések a posztmodern populizmuson

A parlamenti diskurzus ekkorra lényegében véve teljesen kiürült. A közéleti viták terepe szinte kizárólag a sajtónyilvánosságra szűkült. Így mi is ezen a terepen vizsgáltuk, hogy mit kezdett a Fidesz az ukrajnai háború logikai paradoxonjával, és milyen dinamikák formálták a valóságtól egyre elrugaszkodottabb bűnbakképzési narratíváit. A sajtóban folyó diskurzusok jelentős részét (25 százalékát) továbbra is szakpolitikai témák alkották: gazdaság-, energia-, külpolitika, menekültekkel vagy éppen atomenergiával kapcsolatos kérdések. Annak ellenére, hogy a háborús tematika ezeket is áthatotta, e cikkekben a független és kormányközeli sajtó egyaránt felsorakoztatott érveket, és kísérletet tett különböző álláspontok igazolására – ebben az értelemben párbeszédre hasonlított. A cikkek egy további jelentős része (33%) a kölcsönös barát-ellenség logikáját követte: a nemzetközi szövetségi rendszerek, az EU vagy éppen az USA elnökének megítélése nem csupán gyökeresen eltért a két térfélen, de az is megfigyelhető volt, hogy nincs közös nevező, nincs közös vonatkoztatási rendszer, ami egy esetleges párbeszéd alapjául szolgálhatna.

E mintázatok tökéletesen beleillenek a bűnbakképzés monopóliumán alapuló kormányzati stratégiába. Amíg a megosztottságot és polarizációt sikerül fenntartani a propagandagépezet segítségével, addig a kormány okkal várhatta el, hogy hangosabban kiabáló félként, megőrizheti saját álláspontja dominanciáját. Ugyanakkor fontos látni, hogy ebben az időszakban már nem csupán a polarizációs dinamikák érvényesültek. 2022 után megjelent egy – a sajtócikkek kb. 25 százalékát kitevő – olyan témacsoport, amivel kapcsolatban a független média érveket fogalmazott meg, és igazolásokat várt el, ám a kormányzati sajtó néma maradt. Egyebek mellett ilyenek voltak a végtelenre nyúló rendeleti kormányzás, a Fidesz által továbbra is partnerként kezelt Oroszország nemzetközi elítélése, a harci események és az Ukrajnának nyújtott fegyverszállítmányok kérdései.

A diskurzus rendjét a párbeszéd logikája határozza meg. Azokon a pontokon, ahol egy kérdés vagy kritika válasz nélkül marad, kimondhatatlan tabuk sejlenek fel. Olyan kérdések, amikre nem tud vagy nem akar érdemi választ adni a megszólított. A sajtónyilvánosságban a megválaszolatlan kérdések nagy aránya jelzés értékűnek tekinthető. Arra utalt, hogy a virtuális bűnbakok köré szőtt kormányzati narratíva több ponton is sérülékennyé vált.

Kutatásunk egyik fontos megállapítása, hogy noha a parlamenti pártokat sikeresen gyűrte maga alá, a sajtóval nem tudta ugyanezt megtenni. Összességében 2022 után az ott folyó diskurzus egyre nagyobb része felett veszítette el a kontrollt a Fidesz.

Noha az utóbbi néhány évben még kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy Putyint leválassza a háború kérdéséről és Zelenszkijt beemelje Brüsszel mellé a bűnbakok sorába, ám ahogy a 2026-os választás is megmutatta, nem lehetett a végtelenségig torzítani a valóság értelmezését. A bűnbakképzés monopóliumán alapuló, kizárólagossá váló stratégiája végül fenntarthatatlan pályára terelte a Fideszt. Más tényezők mellett, ennek a hazugságbuboréknak a kipukkanása is fontos szerepet játszott a rendszer összeomlásában.

Kárfelmérés, avagy a NER-nyilvánosság diagnózisa

A fentiekben bemutatott elemzések alapján mérleget vonhatunk a NER nyilvánosságra gyakorolt hatásáról. Az adatok alapján kimutatható, hogy a parlamenti demokrácia keretei kiürültek ebben az időszakban, és ezért elsősorban a domináns pozícióban lévő, stratégiáját a bűnbakképzés monopóliumára alapozó kormánypárt tehető felelőssé.

Az elmúlt másfél évtized további tanulságokkal is szolgál: minden olyan diszkurzív stratégia, ami egyszerre kötött és a párbeszéd szempontjából destruktív pályára kerül, óhatatlanul vakvágányra fut.

Viszont amíg össze nem omlik, egyre irracionálisabb, politikai értelemben egyre elnyomóbb, rendet tart fenn.

A parlamenti és sajtónyilvánosság adattudományi feldolgozása lehetőséget teremtett egy olyan visszatekintésre, amiben nem a szubjektív benyomásaink és időközben óhatatlanul megkopó emlékeink játszanak döntő szerepet, hanem egy átfogó, objektív pillantás. Fontos, hogy lássuk, az a végtelenül elbutított és hazugságra épülő nyilvánosság, ami 2026-ra kiépült nem egyik pillanatról a másikra született. És még csak azt sem mondhatnánk, hogy valamiféle előrelátó ördögi terv részeként állt volna elő. Reálisabb az az értelmezés, hogy egy olyan folyamatról van szó, amiben a hatalom folyamatosan hozott stratégiai döntéseket, melyek nem szándékolt következményeként a nyilvánosság szerkezete lépésről-lépésre, fokozatosan torzult el.

E korántsem tervszerű, sokkal inkább a sodródás és kényszerpályák logikája által meghatározott folyamat első fázisában a 2010 után kétharmados többséget kapott Fidesz hübrisze játszott kulcsserepet. Ebből következett a parlamentarizmus mint a legfőbb demokratikus tanácskozási színtér semmibe vétele. Ahogy a parlamenti nyilvánosság megszűnt az – érvelési kényszerből fakadóan legalább minimális mértékben – racionális viták terepe lenni, úgy a legitimáció kulcsfontosságú forrása is elapadt. Ha nincsenek érvelő viták, akkor az a lehetőség is elvész, hogy a másik elismerését meggyőzés révén szerezzük meg. E nem szándékolt következmény kezdetben mellékesnek tűnhetett, hiszen az erő pozíciójából nem feltétlenül látszott, mi szükség lenne a meggyőzésen alapuló elismerésre, ha egyszer az együttműködés ki is kényszeríthető.

Az ilyen értelemben beszűkült nyilvánosságban egyetlen kérdés vált meghatározóvá: ki tud hangosabban és félelmetesebben kommunikálni? A Fidesz mindent arra a lapra tett fel, hogy ezt a versenyt megnyerje.

A 2015 után kiépülő propagandagépezet diverzifikált módon, több szólamban harsogta a bűnbakképzés újabb és újabb szólamait. Az ekkor hozzáférhető váló, és ekkor még semmilyen módon nem szabályozott algoritmikus propaganda eszközei pedig felhangosították azokat. E fázis nem szándékolt következménye azonban az értékek feladása lett. Bár kezdetben ez is mellékesnek tűnhetett, talán a Fideszre nézve ennek volt a legpusztítóbb hatása: az értékrendjét és identitását egyaránt feladó, legitimitását kizárólag a posztmodern propagandára alapozó politikai formáció, rugalmatlanná, és végső soron sérülékennyé vált.

A párbeszéd lehetőségétől megfosztott nyilvánosság kötött vágányon haladt. Immár képtelen volt eredeti funkciója betöltésére: kölcsönös megértés helyett csak különbséget tudott teremteni. Ezen a ponton a NER válaszúthoz érkezett: a kizárólag propagandisztikus térré tett nyilvánosságban óhatatlanul egyre élesebbé vált a rendszer és ellenzéke közötti feszültség. Minthogy a rendszer végül nem vált diktatórikussá, szükségszerűen lejtmenetbe került, és végül összeomlott.

Tanulságok a jövőre nézve: hogyan erősítsük meg a demokrácia „immunrendszerét”?

Itt tartunk most – kérdés, mi a teendő? Sokan érzik egyénként, hogy bántalmazás áldozatai lettek. Vannak, akik csak most értik meg, a választási eredményeket látva, hogy átverték őket. Nekik különösen nehéz annak feldolgozása, hogy nem csupán becsapta, hanem egy rettegéssel teli, paranoid és hazug életbe zárta őket az a hatalom, amiben vakon megbíztak. És vannak, akik már régóta tudják, hogy a hazug propaganda totálissá vált körülöttük. Nekik szintén nyomasztó volt ez a világ, de legalább eltávolíthatták maguktól azt.

Amellett, hogy felmérjük a kár mértékét, az is fontos, hogy magát a hozzá vezető folyamatot is tisztán lássuk és leszűrjük az egyes fázisokhoz kapcsolódó tanulságokat. Ezek között talán a legfontosabb, hogy nem lehet büntetlenül feladni a nyilvánosság ideálját. Ha már a tanácskozó demokrácia utolsó, legfőbb intézményi helyszínén a parlamentben sincs vita, az végzetes. Éppen ezért a parlamenti vitakultúra megerősítése kiemelt feladata kell legyen az újonnan felálló kormánynak. Ehhez szükséges, de nem elégséges feltétel a házszabályok normalizálása, a platformok megteremtése, az érdemi viták facilitálása, és persze a rendeleti kormányzás megszüntetése. E helyreállító lépések mellett ugyanakkor legalább annyira fontos a nyilvánosságot védő újfajta mechanizmusok kiépítése is.

A fékek és ellensúlyok rendszerének részeként, létre kell hozni olyan monitorozási mechanizmusokat, melyek a parlamenti vita minőségét ellenőrzik.

E feladat delegálása nem egyszerű, ugyanakkor talán nem is megoldhatatlanul nehéz kérdés. Olyan intézményre van szükség, amire egyszerre igaz, hogy független a politikai szférától, rendelkezik a monitorozáshoz szükséges kompetenciákkal, és egyúttal számottevő társadalmi bizalom övezi. A különböző „őrkutya” (watchdog) szerepet betöltő civil szervezetek az előbbi szempontokból alkalmasnak tűnhetnek a feladatra, azonban általános legitimációjuk kérdéses. Felmerülhet az a lehetőség is, hogy az állam működteti a nyilvánosság minőségét kontrolláló rendszert. Az ehhez hasonló kísérletek (távoli példaként a különböző „médiahatóságok” említhetők) azonban több okból is ambivalensek: amennyiben a politikai erőviszonyok felborulnak, úgy az állam önellenőrzési képessége is kérdésessé válik.

Mindezeket figyelembe véve egy alternatív megoldás tűnik a leginkább kivitelezhetőnek. A magyar társadalomban legnagyobb bizalommal övezet közintézmény mindmáig a Magyar Tudományos Akadémia. Kellőképp független a politikai tértől, ugyanakkor egyértelműen az államot reprezentálja, legitimációját a közérdekként felfogott szakértelemből meríti. Ráadásul potenciálisan rendelkezik mindazokkal a kompetenciákkal is, amik egy ilyen munkához szükségesek. Noha jelenleg az ELTE-hez vannak csatolva a humántudományos kutatóintézetek, most jó esély van arra, hogy visszaintegrálódjanak az MTA-ba. E kutatóhelyek vitán felül rendelkeznek a nyilvánosság, objektív méréseken alapuló minőségi kontrollját ígérő elemzési kompetenciákkal. Amennyiben az MTA-hoz visszatérnek, úgy minden kritérium teljesül. A monitorozással megbízott szerv feladata, hogy rendszeresen (legalább évente) jelentést tegyen közzé a parlamenti nyilvánosság minőségének állapotáról. Adott esetben ezt a monitorozást vissza lehet csatolni a parlamenti működésébe, akár oly módon is, hogy a demokratikus szabályokat látványosan megsértő képviselőket és frakciókat szankcionálják.

Mindezekhez a feladatokhoz ma megvannak a technológiai eszközeink. Adattudományi módszerekkel végzett kutatásunk járulékos haszna éppen az volt, hogy kiderült belőle, az információs térhez kötött nyilvánosság ma már kvázi-valós időben, totalitásában figyelhető meg. Ráadásul ennek intézményi és humánerőforrásbeli költsége is elhanyagolható a feladat jelentőségéhez képest. Jelenleg a diskurzusok és kommunikációs folyamatok monitorozásában rejlő lehetőségeket szinte kizárólag kereskedelmi és rosszhiszemű propagandisztikus célokra hasznosítják (ennek következményeként a megfigyelésen alapuló kapitalizmus és populizmus kritikái születtek meg). Itt az ideje, hogy az információs technológiákat a velük való visszaélés helyett a nyilvánosság és demokrácia szolgálatába állítsuk. A 21. századi demokrácia nem képzelhető el másként mint egy önmagát szüntelenül ellenőrző, önmagára reflektáló, önmagát korrigáló tanácskozással megtámogatott rendszerként. Egyebek mellett ennek megteremtésére kapott lehetőséget 2026-ban a magyar társadalom.

Nem lehet büntetlenül feladni az értékek mentén érvelő politikát. Vagy erre támaszkodunk, vagy a polgárháborútól csak az eszközök tekintetében különböző totális propagandaháború fenyegetésében élünk.

Éppen ezért, hasonlóképpen a parlamenti nyilvánosság monitorozásához, hosszútávon a szélesebb sajtó-, és social media-nyilvánosság monitorozása is elengedhetetlen. Nem elégséges pusztán a hatályos jogszabályok által előírt, korlátozott hatékonyságú médiahatósági moderálásra gondolni. A demokratikus kommunikáció nyílt, stratégiai védelmére van szükség. Ha valamelyik politikai oldal az övétől eltérő véleményt szisztematikusan ellenségesként kezeli, és kizárólag a bűnbakképzés logikájára támaszkodik, úgy kiírja magát a demokratikus rendszerből. Ezt világossá kell tenni és ennek ódiumát a felelős politikai tábornak vállalnia kell. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a parlamenti megszólalásoknál sokkal kevésbé kötött nyilvánosság monitorozása során különösen fontos a szubjektív benyomásokkal szemben a diskurzus egészét áttekintő, objektív megítélés. Nem az a cél, hogy bunkósbotként használjuk az autoriteritás bélyegét a nekünk nem tetsző megszólalásokkal szemben. Éppen ezért nem elég az egyes megszólalások vizsgálata, a pártok közötti sajtó és social media kommunikációt rendszerszinten kell vizsgálni.

Fontos, hogy belássuk, hiábavaló azt várni, hogy önmagát szabályozza a politikai nyilvánosság. Az mindig is törékeny vívmány volt, és nincs ez másként a 21. században sem. Vigyáznunk kell rá, gondoznunk kell. Nem működik magától, csak akkor, ha időt és energiát fektetünk a működtetésébe és a védelmébe. A nyilvánosság sérülékenységét tovább növelik globális átalakulási folyamatok: a gyorsuló, figyelmünket elárasztó, és potenciálisan manipuláló információs társadalom keretei között az érdemi viták tere eleve beszűkül. A NER egyebek mellett ezeket a globális átalakulásokat is kihasználva alakította ki diszkurzív stratégiáját. Éppen ezért, tanulva az elmúlt másfél évtizedből, minden korábbi kornál fontosabb, hogy ne egyszerűen csak a nyilvánosság „polgári” ideáljához próbáljunk visszatérni, hanem a 21. századra optimalizált, új formákkal kísérletezzünk.

Persze lehet enélkül is élni, de a mai világban ez különösen veszélyes. A propaganda technológiai eszközei annyira hatékonnyá váltak, hogy ha nem figyelünk kitüntetett módon a demokratikus nyilvánosság védelmére, akkor pillanatok alatt teret nyerhet egy a bűnbakképzés logikája szerint működő politikai mozgalom, ami könnyen „meghekkelheti” a demokráciát. Magyarországnak abban az értelemben szerencséje volt a NER-rel, hogy a rendszer út közben tanult bele az algoritmikus propaganda eszköztárába, nem volt igazán stratégiája vele kapcsolatban.

A Fidesz mindvégig megmaradt az információs és kommunikációs technológiák tekintetében avítt, 20. századi pártnak.

Ez abból is jól látszik, hogy legnagyobb kommunikációs vívmánya a „Nemzeti Konzultáció” volt, továbbá saját stratégiája korlátjaira nem tudott reflektálni, és emiatt megújulni sem. A legfőbb döntéshozók valójában nem értették, és jó eséllyel már nem is fogják megérteni e technológiák működését. Mindez az önjelölt populista autokraták eljövendő generációira bizonyosan nem lesz igaz. A következő évtizedek egyik meghatározó küzdelme jó eséllyel a „technofasizmus” elleni harc lesz.

Bár ennek valószínűleg nem Magyarország lesz a központja, mégis belátható, hogy aligha vonhatjuk ki magunkat hatásai alól. Azzal, hogy az ország előbb a populista autokráciák egyik fontos laboratóriumává vált, majd a NER bukását követően a demokratikus restauráció laboratóriuma lett, jó eséllyel a globális figyelem középpontjában marad még egy ideig. Az egyébként is gyenge lábakon álló magyar demokráciára törő következő populista autokrata – akár a Fidesz által elkövetett stratégiai hibákból is tanulva – jó eséllyel a NER-nél sokkal hatékonyabb propagandagépezetet próbál majd kiépíteni. Amennyiben ennek elhárítására fel szeretnénk készülni, kulcsfontosságú, hogy a demokratikus nyilvánosság „immunrendszerét” megerősítsük. Most van erre lehetőség, most van erre szükség.

Sik Domonkos
(filozófus, szociológus)

Forrás