Mintegy 700 millió évvel ezelőtt bolygónk a hógolyó-Föld néven ismert időszakát élte, amikor szinte a teljes felszínt vastag jégtakaró borította. A világűrbe visszatükrözött napsugárzás miatti lehűlést eddig főként a kiterjedt jégmezőknek tulajdonították, a Tromsø-i Egyetem kutatói azonban a Climate of the Past folyóiratban közzétett tanulmányukban rámutattak, hogy egy sokkal hétköznapibb elem, a tengeri só is kulcsszerepet játszhatott a folyamatban. A szimulációk alapján a jég felszínén felhalmozódó sókristályok olyan drasztikusan növelték meg a bolygó sugárzás-visszaverő képességét, ami jelentősen felgyorsította a globális lehűlési hullámot.

A folyamat hátterében a tengermentes területek jégtábláinak sajátos viselkedése áll. Amikor a sós tengervíz megfagy, a só nem épül be a jégbe, hanem a megmaradt folyadékban koncentrálódik. Ahogy a fagyott felszínről a víz lassan elpárolog (szublimál), a jég tetején egy finom, vakítóan fehér sókéreg marad vissza. Ez a réteg a beérkező napfény csaknem 93 százalékát tükrözi vissza a világűrbe, míg a friss hó csupán 83, a csupasz tengeri jég pedig mindössze 67 százalékos hatékonyságú. Ez a só-albedó visszacsatolás egy önmagát gerjesztő láncreakciót indított el: a csökkenő hőmérséklet miatt még több só kristályosodott ki, ami tovább hűtötte a bolygót.

A kutatók szerint a só borította hógolyó-Föld állapotából sokkal nehezebb volt a kiút, mint korábban hitték, hiszen a jégpáncél felolvasztásához nagyságrendekkel több üvegházhatású szén-dioxidnak kellett felhalmozódnia a légkörben. Bár a só felhalmozódása önmagában nem váltotta ki a globális eljegesedést, a lehűlés korai szakaszában olyan katalizátorként működhetett, amely lényegében megállíthatatlanná tette a folyamatot.

A szakemberek most azt vizsgálják, hogy a szél, a por és a felhőzet miként befolyásolhatta a sóréteg megmaradását ebben a rendkívüli klímatörténeti korszakban.

Kapcsolódó cikkek:

Forrás